A VízióComix

Azt, hogy embernek lenni legtöbbször borzasztóan fájdalmas, mindenki tudja, aki már van olyan érett és értelmes, hogy felfogja a felnőtt lét lényegét, és aki már szembesült a szülői ház oltalmánál jóval hidegebb és kegyetlenebb világgal, amelyben sokaknak mindenféle segítség nélkül kell megállnia a helyét, és elérni saját céljait, melyhez általában buktatókkal, kihívásokkal és nehézségekkel teli rögös út vezet. Emberi lényünknél fogva hajt minket a tökéletes létezésért folytatott küzdelem, ami sokaknál a létezés egy, alapvetően vonzó, ámde valójában egy az egyben nem létező, idealizált verziójában nyilvánul meg: család, feleség, gyerekek, kiskutya, nagy ház, kocsi, jól fizető állás, otthon, szeretet, nyugodt, kertvárosi idill, azaz maga a nagybetűs Amerikai Álom, ami a magazinokból és a televízióból mosolyog vissza ránk. Ebben a kontextusban a tökéletesség magát az átlagosságot jelenti, ami bármennyire egyszerűnek és könnyen elérhetőnek tűnik, fajunk tetemes részének egyszerűnek sohasem adatik meg, mert miközben elkeseredetten hajszoljuk ezt az idilli, hamis képet, rendre elbukunk az élet viharában, és folyton folyvást visszakanyarodunk ahhoz a szomorú és illúzióromboló végkövetkeztetéshez, hogy embernek lenni annyi, mint egy fenntarthatatlan állapot fenntartására irányuló mindennapi görcsös igyekezet, mely során úgy teszünk, mintha létezésünk nem lenne eleve hasztalan (miközben legbelül mindenki tisztában van vele, hogy az), azaz lényegében egész életünk egy harc a biztos pusztulással szemben. Ha középpontba helyezzük ezt az elnyűhetetlen témát, hozzáadjuk a popkultúra különböző művészeti ágaiban szereplő mesterséges teremtmények alapvető vágyát (hogy emberek legyenek), majd mindezt rávetítjük a Marvel Comics egyik legismertebb androidjára (jobban mondva szintezoidjára), Vízióra, akkor megkapjuk az utóbbi idők egyik, ha nem a legzseniálisabb képregényét, Tom King A Vízióját, ami túlzás nélkül a legfényesebben ragyogó ékkő, ami mostanában került ki a népszerű kiadó boszorkánykonyhájáról.

King úgy hozza le az égről a csillagokat, hogy közben semmi újat nem mesél, csupán ezeréves toposzokat felhasználva kegyetlen stílusérzékkel teremti meg az elsőre boldognak és békésnek tűnő miliőt, ugyanúgy, ahogy Vízió és újdonsült családja (akik persze szintén szintezoidok, és akiket ő maga alkotott meg) próbálja kialakítani magának a tökéletes amerikai álmot – ám hamar kiderül, hogy ez a bizonyos tökéletesség belülről visszafordíthatatlan rothad, az álomból pedig szép lassan rémálom lesz. King képregénye ízig-vérig tragikomédia: miközben olvasod, persze egyáltalán nem nevetsz rajta, sőt, megkockáztatom, még csak el sem mosolyodsz, de amikor leteszed a kötetet, és szépen aprólékosan végiggondolod a sztorit, jó eséllyel nem tudsz majd nem kacagni az egyszerre hihetetlenül vicces és mélységesen elszomorító cselekményen, a rengeteg, helyzetkomikummal vetekedő szituáción, a rengeteg balfék karakteren és kétségbeesett tetteiken, amelyekkel foggal-körömmel ragaszkodva a normális emberi léthez, egyszerűen csupán a létezés egy általuk magasabbnak ítélt síkjának elérésére törekedve próbálják minden áron fenntartani a tökéletesség és a tisztaság látszatát, de a sorsszerű tragédiáknak hála, hamar beindul a dominó-elv, amit onnantól kezdve már semmi sem állíthat meg. Ha nevetés közben valami furcsa szúrást érzel, az nem véletlen: A Vízió egy android-család hiábavaló küzdelmét mutatja be, akik nem csak, hogy nem tudják a magukévá tenni a világot, de nem is értik azt igazán, és ennek következtében az apró füllentésekből, no meg a valamennyire jogos agresszív válaszreakciókból nemsokára halálos balesetek, a család nyugalma érdekében elejtett véres hazugságok és sötét átverések formálódnak, és közben egyre inkább tudatosul az olvasóban a hidegzuhannyal felérő szomorú és kijózanító igazság. A képregény nem csupán az androidokon keresztül mond szívszaggató és velőtrázó példabeszédet az emberi természetről, hanem egyenesen rólunk, emberekről szól.

Ezek vagyunk mi: tudjuk, hogy életünk és maga a létezés is csupán cukormázzal, giccsel, hatalmas nagy kamu-életbölcsességekkel bevont értelmetlen hülyeségek halmaza, amely ugyan elfedi a józan észt sokszor teljes mértékben nélkülöző kellemetlen és értelmetlen fizikai és lelki megpróbáltatások mindig minden esetben a biztos elmúlás ösvényén robogó bűzös szemétdombját, mégis dacolunk az elkerülhetetlennel, és elkeseredetten keressük létezésünk értelmét. Ahogy mi lépünk ki a gondtalan, boldog gyermekévek után a sok esetben kilátástalan és kőkemény felnőtt életbe, úgy ugranak fejest Vízióék is az emberré válás buktatókkal és drámával teli medrébe. Eredendő jóindulattal, határtalan optimizmussal, rendíthetetlennek tűnő derűlátással, boldog mosollyal és ártatlansággal, lényegében mindenféle előzetes élettapasztalat nélkül. Nem nagyobbak, nem fontosabbak és nem jobbak, csupán egyszerű emberek akarnak lenni, mi azonban már a legelső oldalakat olvasva is tisztában vagyunk vele, hogy ennek nem lesz jó vége, és ez olyan mesterséges lények esetében, akiknek alapprogramját a kikezdhetetlen vaslogika határozza meg, és akik minden áramkörük és magas intelligenciájuk ellenére sem tudják megérteni, hogy nem attól leszünk emberek, hogy elérjük céljainkat, hanem maga az erőfeszítés miatt, amit ennek érdekében hozunk, a bukás már eleve elrendeltetett. Sorsuk már a történet legelejétől kezdve nyilvánvaló, nem fogunk meglepődni, amikor a reményteli, boldog kezdet után szembesülnek az élet nagy kihívásaival, problémák egész sorával, a rengeteg csapással, majd ezeknek a feldolgozásával, a megbocsátással, a bizalom megőrzésével (ironikus, hogy a legtöbb tragédiáért még csak nem is Vízióékat, hanem a velünk szemben már a legelső pillanattól gyanakvó szomszédokat lehet hibáztatni), és akkor sem, amikor már nem egy idealisztikus képért hazudnak, hoznak áldozatot és régi barátokat árulnak el, hanem valami olyasmiért, amit csak nagyon-nagyon kevés ember nem képes megérteni és átérezni.

Ettől a ponttól kezdve a cselekmény hangsúlya az amerikai álom hamis eszméjének eléréséről a családra és annak megmásíthatatlan, szent értékeire terelődik, amely során Vízióék, különösen a feleség, Virginia (aki már-már főszereplővé lényegül át) annyira meg akar felelni férjének és az általa felállított tökéletes képnek, hogy végül pont ez a görcsös igyekezet pecsételi meg a boldog együttélés reményét, és hozza el a bizarr és kényelmetlenül életszagú kertvárosi családi horrort – de illúzióink ne legyenek, ebben az egyenletben nincs olyan opció, amelynek a végén ezek a karakterek elérik a céljaikat, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Itt nincsen igazi hibás, csak áldozat vannak. Vízióban és családjában minduntalan ráismerünk magunkra, minden vágyunkkal és félelmünkkel együtt, történetük voltaképpen a mi életünk, nem is annyira felnagyítva. King nem rest úton-útfélen rávilágítani az emberi és a gépi természet és gondolkodásmód nyilvánvaló hasonlóságaira, miközben az első, a második, de még a harmadik látásra is egy független, kisebb képregénykiadó profiljába illő sztorit remekül ágyazza be a Marvel-univerzum fő-kontinuitásának idővonalába. Tehát egyáltalán nem egy alternatív dimenzióról, egy másik valóságról van szó, A Vízió bizony a 616-os Föld krónikáját ékesíti, ennek megfelelően King végigmegy Vízió majdnem fél évszázadnyi történetén, eredetétől kezdve, amikor Ultron létrehozta azzal a rendeltetéssel, hogy elpusztítsa a Bosszú Angyalait, a Skarlát Boszorkányhoz fűződő gyengéd érzelmeken és a világ többedszeri megmentésén át, a memóriájának törléséig bezárólag. Remekül illeszti bele ezeket, a karakter szempontjából elengedhetetlen elemeket a történetbe, viszont ettől függetlenül az olvasó akkor is tökéletesen érteni fog mindent, hogyha még egyetlen Vízió-sztorit sem olvasott.

Annál is inkább, mert bár a Marvel-univerzumban játszódik, a mára már mindenki által nagyon jól ismert szuperhősök között, A Vízió egyáltalán nem tartozik bele ebbe a kategóriába, ha a fent leírtak alapján ez még nem derült volna ki – és ez már a rajzokban is megmutatkozik. Gabriel Hernandez Walta képei cseppet sem elnagyoltak, se nem kommerszek, a karakterek mimikáját nagyszerűen sikerült megragadnia, valamint a panelkezelés is telitalálat. Elég csak megnézni azt a jelenetet, amikor Vízió kifejezéstelen arccal ül a családi ház nappalijában és a sötétben ki-be kapcsolgatja Amerika Kapitány második világháborús öngyújtóját – ez a néhány, narráció, párbeszéd és bárminemű szöveg nélküli panel mindent elmond a szakadék legmélye felé tartó helyzetről és a karakter teljes őrület felé hajtó szellemi és lelki állapotáról. Velőtrázó és zseniális. A Vízió riasztó, egyben mélységesen realisztikus példázat rólunk, emberekről, egyben egy android végtelenül szomorú tragédiája, aki ember akart lenni, pedig sokkal több is lehetne annál – és tragédiáját pontosan az ennek érdekében hozott megannyi őszinte erőfeszítés teszi annyira szomorúvá és fájdalmassá. Ha jobban belegondolunk, önmagában már ez is borzasztóan emberi.