Space Jam: Új kezdetMozi

A Space Jam: Új kezdet című folytatás nem csak, hogy beakarja bizonyítani, hogy működhet-e ugyanaz a formula most, ami egyszer már működött 1996-ban az első epizódnál, hanem arról is kínos, enyhén szólva sem hízelgő képet ad, hogy röpke 25 év alatt mennyit változott a szórakoztatóipar, Hollywood, meg úgy en bloc az egész világ felfogása. A Space Jam – Zűr az űrben egy sokkal egyszerűbb, derűsebb, ha lehet ezt mondani, bizonyos szempontból jobb világ terméke, amely – amellett, hogy kis túlzással élve egy óriási marketingfogás volt anno, Bolondos Dallamokostul, játékfigurástul, Nike cipőstül és Michael Jordanestül – nem csupán frappáns módon és akkori technikai mércével mérve szinte zseniálisan ötvözte a népszerű rajzolt figurákat és az előszereplős formátumot (igaz, nem elsőként, de ez most mellékes), hanem ezen felül is megvolt benne az újdonság varázsa, valamint a korszakra jellemző utolérhetetlen báj, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy ma már, a retro mindig elnéző, még a legeslegrosszabb film képét is feljavító szemüvegén keresztül nézve egy igazi klasszikusnak, hovatovább, valódi kultuszfilmnek tekintsük Michael Jordan és Tapsi Hapsiék univerzumot megrengető találkozását. Hogy megértsük a Space Jam sikerét, nem kell mást tennünk, mint 1996-ba képzelni magunkat: hiába volt már rá példa korábban, a hibrid technikát még nem facsarták ki teljesen, a CGI sem uralta még le a vásznak, ahogy látványos blockbusterekből is relatívé kevés volt, ráadásul világszerte (ahogy kis hazánkban is) még mindig kitörő népszerűséget élveztek a Bolondos Dallamok bugyuta, generációkat a tévéképernyő elé szegező és rendre megnevettető figuráinak őrült kalandjai. Ráadásul akkoriban még az internet sem volt annyira elterjedve, mint manapság, így nem az határozta meg egy adott produkció sikerét, hogy mennyire húzzák le a kritikusok és hány százalékon áll a Rotten Tomatoes-on – a Space Jam tehát hozta a papírformát, a kedvelt karakterekkel, bámulatos képi világgal, a fülbemászó zenékkel és a korszak abszolút szupersztárjával hatalmasat tarolt, és ahogy maga a Bolondos Dallamok, úgy hasonlóképp a film is egy egész generációt bűvölt el, nem utolsósorban pedig egyeseket örök kosárlabda-rajongóvá tett.

Most pedig itt a Space Jam 2, ami a kilencvenes évek berendezkedéséhez képest egy teljesen más világban fogant. Egy olyan világban, ahol az Álomgyár és vele együtt lassan az egész világ csak és kizárólag szélsőségekben képes gondolkodni, ahol konkrét színészeket vágnak ki filmekből magánéleti allűrjeik és politikai megnyilvánulásaik miatt, és nem utolsó sorban egy olyan hiperérzékeny világban, amelyben, ha egy produkcióban olyan karakterek vagy figurák vannak, amik vagy akik nem összeegyeztethetők a manapság orrvérzésig túltolt aktuális világnézetekkel, máris fáklyákkal, vasvillákkal, kardcsörtetve indul meg a tömeg a közösségi oldalakon és habzószájjal követeli magának a saját, szentnek és sérthetetlennek gondolt igazságát – tegyük hozzá, ezek a balhék sokszor nagyobb visszhangot kapnak, mint maga a film, ami a felháborodást okozta. A Space Jam 2 sem úszta meg, hogy ne vívja ki a PC-tábor haragját (pedig egy olyan rendezővel, mint Malcolm D. Lee, egy olyan producerrel, mint Ryan Coogler, és egy olyan főszereplővel, mint LeBron James, ennek a problémának itt elvileg nem is kellene léteznie). Kezdődött az egész azzal, hogy a direktor (akinek nevéhez olyan örökérvényű klasszikusok fűződnek, mint a Téglatesó, a Horrorra akadva 5 és a Csajtúra – figyeljetek oda rá, egy korszakos zseniről van szó) túlszexualizáltnak találta az 1996-os első rész Lola Nyusziját, így a figurát némileg át kellett szabni (értsd: kisebbre vették a melleit, a fenekét és hosszabbra a sortját), hogy száz százalékban megfeleljen a kor követelményeinek, hiszen tudjuk, jelenleg az a legnagyobb probléma, hogy egy rajzfilmfigura nem sugározza eléggé az erős, független nő képét – egyébként Lola ennek megfelelően gyakorlatilag annyira előtérbe kerül, hogy néha-néha még magától Tapsitól is ellopja a színpadot. Aztán a nőcsábász bűzösborzzal, Pepe lö Picivel folytatódott a balhé, akinek egyébként sem hosszú cameója végül a kukában landolt, mivel a karakterről úgy gondolták, hogy túlságosan nyomulós a nőkkel szemben. Amúgy az említett jelenetben egyébként jól meg is leckéztették volna (fun fact: egy olyan színésznő tette volna helyre, akit a való életben tényleg zaklattak szexuálisan), szóval lényegében annyi történt, hogy beletettek a filmbe egy nem PC karaktert, aki megkapja a magáét, mert nem PC, aztán később kivágták azzal az indokkal, hogy nem PC. Nice.

De itt még mindig nem ért véget a keresztes hadjárat, a következő célpont mindenki kedvenc villámlábú futóbajnoka, Speedy Gonzales lett, akivel kapcsolatban egy cikkben taglalták, hogy rossz színben tűnteti fel a mexikóiakat, és központi figuraként hozták fel annak a megállapításnak a bebizonyítására, hogy a kisgyerekekbe már a rajzfilmek által is beleivódhat a rasszizmus. Az írás után persze szóba került, hogy őt is törlik a filmből, de szerencsére ezúttal csatát nyert a józan ész (bár igaz, ami igaz, a háborút már így is rég elvesztette), mivel a mexikóiaknál hatalmas favorit a karakter, így persze nem tehette meg a Warner, hogy pont őt hagyja ki az intergalaktikus buliból. Szívesen írnám azt, hogy ezzel elérkeztünk a lassan neverending story-ba átnyúló tortúra befejezéséhez, de a Space Jam 2-be még a film sztárja, a Social Justice Warrior két lábon járó jelképe, LeBron James is rúgott egy nagyot, amikor Twitteren posztolt egy képet arról a rendőrről, aki az ohiói Columbusban lelőtt egy késsel fenyegetőző 16 éves fekete lányt, aki a kórházban bele is halt a sérülésébe (hozzá kell tenni, akit megmentett, az is fekete volt), és azt írta fölé: „Te vagy a következő!” Ennek következtében sokan elkezdték bojkottálni a Space Jam 2-öt, és arra szólították fel az embereket, hogy ne nézzék azt meg – az mondjuk nem mellékes, hogy ezzel leginkább azzal a több száz emberrel csesznének ki, akik hónapokon keresztül dolgoztak a filmen. Üdv tehát 2021-ben, amikor lassan eljutunk már oda, hogy nem lehet nyugodtan leforgatni úgy egy filmet, hogy az ne zavarja valamelyik csoport vagy mozgalom lelki világát – mindezek után igazából nem is az volt az igazi kérdés, hogy az első rész hatalmas poénját vajon el lehet-e sütni még egyszer, hanem hogy egyáltalán érdemes-e megcsinálni ezt a filmet, mert csak a baj van vele. A történtek fényében meglepő lehet, de a második epizód kifejezetten fogyasztható, és ami még fontosabb, szórakoztató popcornmozi lett, ami ügyesen hasznosítja újra az 1996-ban szépen összerakott receptet anélkül, hogy a felhőtlen élményt általában módszeresen legyilkoló aktuálpolitikai helyzet túlságosan nagy árnyékot vetne rá.

A Space Jam 2 nem akar politikai kiáltvány lenni, és főleg nem akar semmiféle kisebbségi mozgalom vagy bármilyen izmus mozgóképes szószólójává válni, éppen ellenkezőleg, nagyjából azt adja, amit várunk tőle: egy látványos, bugyuta limonádét, egy néhol vicces látványfilmet, azaz azt, amire született, és aminek egyszerűségét a hisztit kicsapó emberek képtelenek voltak felfogni – egy ártatlan mesét. Így félig-meddig sikeresen meg is ismétli az első rész bravúrját, teljesen tisztában van saját identitásával, véletlenül sem akar többet belemagyarázni a koncepcióba, sőt, az alkotók a régi klasszikus rajzfilmfigurákat is megpróbálták ötvözni a jelenkor technikai igényeivel (ennek egyik – kezdetben kissé furcsa, de megszokható – példája Tapsiék CGI-vel felturbózott verziója), ami egyúttal a Bolondos Dallamok szereplőit is közelebb hozza a mai generáció számára. A Warner tulajdonképpen egy össznépi csetepatét hozott tető alá, amelyben a stúdió néhány kultikus frencsájza és szinte az összes népszerű karaktere helyet kap, a Szuper haver óriásrobotjától kezdve a Flintstones családon és Scooby Doo-n át Jokerig és Pennywise-ig bezárólag. Megszámolni is nehéz lenne, pontosan hány híres és közkedvelt figura fordul meg, akár csak néhány röpke másodpercre a filmben, és ez alapján akár azt is mondhatnánk, hogy a Space Jam 2 nyugodtan kezet foghatna a Ready Player One-nal, azonban ez már csak azért sem fedi teljesen a valóságot, mert amíg ott némelyik karakter fontos szerepet játszott a történetben, sőt, a popkultúrális utalások sokszor kéz a kézben jártak a cselekménnyel, addig itt az ismert figurák felhasználása kimerül annyiban, hogy a film csúcspontjaként szolgáló, amúgy pörgős és epikus kosármeccsen a közönség között állnak, és csupán annyi funkciójuk van, hogy csápolnak vagy értetlenkednek – azt is hihetetlenül bénán, látszólag bármiféle értelmes rendezői instrukció nélkül. Így hát az elején nagy buli, ha kiszúr egy-egy kultikus karaktert az ember, megy az önfeledt mutogatás, sugdolózás a baráttal/barátnővel, de ez nem tart ki sokáig, sőt, hosszabb távon egy kicsit fárasztó is lesz – nem több egy rövid ideig menő, ámde összességében üres látványelemnél.

Szerencsére ezt remekül kompenzálják azok a jelenetek (gondolok itt a tényleg parádésan levezényelt csapattoborzásra), amelyben konkrét filmes univerzumokba látogatunk el, és olyan alkotások elevenednek meg a szemünk előtt újra, a Bolondos Dallamok karaktereivel kiszínezve, mint a Mátrix, a Mad Max: A harag útja, a Harry Potter vagy a Casablanca, a verbális és vizuális kikacsintások pofonjai pedig olyan erővel röpködnek, hogy a fal adja a másikat. Néhány kritika megjegyezte, hogy a film nem igazán találja a célközönségét, ugyanis poénjaival és popkultúrális utalásaival inkább a felnőtt nézőknek akar megfelelni, de közben pont azokról feledkezik meg, akikhez elvileg szintén magas hangon kellene szólnia – vagyis a gyerekekről. Azt mondjuk nem is vitatom komolyabban, hogy így van, de azért tegyük a kezünket a szívünkre: manapság a gyerekek alighogy leszoknak az anyatejről és máris okostelefonokat nyomogatnak, mire általános iskolások lesznek, már olyan szavakkal és kifejezésekkel dobálóznak, amiket nem is értenek, de ettől függetlenül is ketté áll tőle az ember füle, és az internetnek hála egy rakás olyan műsorral és dologgal találkoznak, amikhez elvileg még nem elég idősek – hát pont ők ne értenék a Space Jam 2 poénjait? Sokkal inkább ott van a kutya elásva, hogy a mai generációnak már nem mondanak sokat a Bolondos Dallamok figurái, mindenesetre a film azért magabiztosan igyekszik őket megkedveltetni a fiatal nemzedékkel, több-kevesebb sikerrel (bár elnézve a Cartoon Network mostani gyalázatos műsor-kínálatát, erre talán ráfeküdhettek volna egy kicsit jobban is).

Mindazonáltal a Space Jam 2 nagyjából ugyanazt nyújtja, mint az első rész, annyi különbséggel, hogy teljesen híján van annak a hangulatnak és annak a bájnak, ami az eredetit naggyá tette. Tudniillik, már azt sem szerették a kritikusok (ahogy a folytatást is a földbe döngölték), azonban az eltelt évek és a régmúlt gyerekkorunk emlékei sokat szépítettek rajta. A második részről viszont ez nem mondható el (és eléggé esélyes, hogy soha nem is kerül bele ebbe a státuszba), így az a fura helyzet állt elő vele kapcsolatban, hogy egyszerre működőképes és működésképtelen a jól ismert formula. Nem akar és igazából nem is nagyon tudna más lenni, mint egy kellemes egynyári nosztalgiavonat, ami lehet, hogy sokaknak (helyesbítek: a legtöbbeknek) borzasztóan kevés, de garantáltan lesz olyan, aki megtalálja majd benne a számításait. Végülis tényleg egy ártatlan mese, ha úgy tetszik egy bűnös élvezet, ennél többet nem szabad várni tőle – és végtére is úgyis az a lényeg, hogy a gyerekeknek tetszik-e vagy nem.