A kaptár: Raccoon City visszavár

Az Anderson-házaspár (a hosszú múltra visszatekintő hollywoodi mítoszok és nagynevű videojáték-sorozatok egyik lelőhetetlen meggyalázója, Paul W.S. Anderson és felesége, a szebb napokat látott wannabe akcióhősnő, Milla Jovovich) tizennégy éven és összesen hat részen keresztül gyártották a Resident Evil-filmeket, amelyek ugyan (egyébként teljesen érthetetlen módon) tisztességes anyagi sikert arattak, de epizódról epizódra kevesebb közük volt az alapanyaghoz. Remek kis családi vállalkozássá vált ez számukra, hiszen, bár ők kétségtelenül jól szórakoztak és még a nevük is a köztudatban maradhatott egy ideig (arról nem is beszélve, hogy szépen felhízlalták a nyugdíjalapjukat is), az igényesebb nézők, valamint a videojátékok hű rajongói viszont nem győzték a fejüket fogni az eredeti sorozatot úton-útfélen leköpő, megerőszakoló és megcsúfoló történeten, karaktereken és stíluson, és végeredményben elmondható, hogy ezek a filmek csak azért nem tették sírba a Resident Evil nevet, mert a Capcom 1996-ban útjára indult legendás szériája az elmúlt több mint két évtized alatt mindig képes volt megújulni, és önmagában is acélkemény brand tudott maradni. Az utolsó Anderson-merényletnek lassan már hat esztendeje, és bár voltak bátor próbálkozások, igazán jó élőszereplős videojáték-adaptációt azóta sem sikerült csinálni, ám a producerek csak azért is elővették újra a Resident Evilt, hogy egy reboot elkészítésével végre rácáfoljanak arra a jó öreg átokra, ami a videojáték iparág hatalmas népszerűsége, a hihetetlenül fejlett CGI-technológia, illetve a forrásműhöz időnként tényleg hű megközelítés ellenére is hatalmas árnyékot vet még mindig ezekre a feldolgozásokra. Pedig az előbb felsorolt dolgok alapján az ember tényleg azt hinné, hogy sok csillagnak már tényleg nem kellene együtt állnia ahhoz, hogy ha egy kifogásolhatatlan mestermű nem is, de legalább egy nézhető adaptáció születhessen. A videojátékipar már meghódította az egész világot és az összes korosztályt az ötévesektől a hatvanasévesekig, a modern speciális effektusoknak köszönhetően a szakemberek kellő tehetséggel és kreativitással gyakorlatilag már bármit képesek mozgóképre varázsolni, és 2021-re eljutottunk oda is, hogy az alkotók nem köpik telibe az eredeti alapanyagot és megpróbálnak a rajongók igényeinek is megfelelni. És mégis, valamiért mégsem jön össze a mutatvány, sőt, mintha egyre nehezebb lenne – persze az új Resident Evil-filmnek sem sikerült.

A kaptár: Raccoon City visszavár főleg azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem csak az Anderson-féle filmekhez képest, hanem úgy általában is sokkal jobban meg akarja idézni a videojátékok, azon belül is az első két epizód hangulatát, szellemiségét és főszereplőit. Megkapjuk tehát a klasszikus túlélő-horror irányzatot, a jól ismert karaktereket (Chris és Claire Redfieldet, Jill Valentine-t, Leon S. Kennedy-t, Albert Weskert, William Birkint, az ismerős mellékalakokkal egyetemben), a fanok szívét megdobogtatni akaró settinget (1998-at írunk, a T-vírus elszabadul, és végül atombombát dobnak a földalatti Umbrella-központ fölé épült városra), és tulajdonképpen a Resident Evil 1-2 történetét összegyúrva (a S.T.A.R.S. kommandó rémisztő fenyegetéssel néz szembe a Spencer-kúriában, miközben Raccoon City-ben is elszabadul a pokol). A legnagyobb poén az, hogy a filmnek még ennek ellenére sem sikerült megragadnia a klasszikus videojátékok feelingjét: a Raccoon City visszavár olyan, mintha egy csapat lelkes, ámde amatőr cosplayer-csapat kortól és rassztól függetlenül összeállt volna, hogy leforgassák saját Resident Evil-filmjüket két sajtburger menü árából. Leginkább Claire (Kaya Scodelario hiába 29 éves, mégis kétszer idősebbnek néz ki az általa eljátszott figura eredeti megfelelőjénél), Jill és Leon erősíti a cosplayer-ízt, utóbbival egyébként csúnyán el is bánnak. Szépen kiherélték, ahogy illik, a golyóit pedig odaadták Claire-nek (lényegében ő a főszereplő, és az egyetlen, aki mögé megpróbáltak valami értelmes háttörténetet felskiccelni), szerencsétlen Leonból pedig egy lúzer, rendőrnek tökéletesen alkalmatlan hülyegyereket csináltak, akinek sem külsőségeiben, sem jellemében az égvilágon semmi köze nincs az eredeti figurához (ez a verzió valószínűleg a második játék első öt percében elpatkolt volna), de ez igazából nem a bőrszínen múlott, egyszerűen maga a középiskolai színjátszókört is alig karcolgató gárda és a karakterprezentálás is együttesen borzalmas – voltaképp alig hasonlítanak a játékbeli megfelelőikre.

Amúgy a film csak a szokásos jelenkori hollywoodi trendet hozza: az összes férfikarakter inkompetens idióta, akiket a női szereplők ötpercenként mentenek meg és húznak ki a bajból, röhejesen fapados jelenetek közepette, amelyek olyan szintű olcsóságszagtól bűzlenek, hogy azokra még némelyik Asylum-produkció is könnyűszerrel ráver – a különleges, nagyobb CGI-munkát igénylő szörnyek és a gagyi tűz, illetve robbanás-effektek még hagyján, de az átlagos zombik sem ütik meg a mércét, sőt, feleslegesen túlgondolják őket. Közben a narratíva ezer sebből vérzik, egymást követik a szembetűnőbbnél szembetűnőbb logikai bakik, semmit sem fejtenek ki, semmit sem magyaráznak meg, és egy-két mozzanat összerakása még a játékok rajongóinak is gondot fog okozni, a laikusoknak meg főleg – de helyette minden második jelenetben beszúrnak valami erőltetett utalást vagy termékelhelyezést, hogy a legutolsó birka néző is tudja, hogy a kilencvenes évek végén járunk. A Raccoon City visszavár nemhogy akció-horrorként, de sima zombifilmként is megbukik, mi több, az eredeti játékok cselekményét is úgy facsarja ki, hogy azok minden bája, hangulata és feszültsége a fénysebesség erejével repül a kukába. Pedig már azok sem rendelkeztek túl erős sztorival, így elsőre azt gondolhatnánk, hogy emiatt nem különösebben nehéz mozgóképre adaptálni őket, de végeredményben amennyire egyszerű vonalvezetéssel rendelkezik az első két játék, pont annyira nagy kihívás összerakni belőle egy két órás filmet. Egy nézhető mozi helyett azonban a Raccoon City visszavár is sikeresen beállt azon alkotások sorába, amelyeknek igazából csak annyi a rendeltetésük, hogy megmutassák, milyen is az, amikor megcsinálnak egy tényleg rossz sokadik részt, felértékelve ezzel a korábban szintén negatív megítélésű előző felvonásokat.

Soha nem hittem volna, hogy az Anderson-féle adaptációk után van még lejjebb, de az új Resident Evil-filmnek még azokat is sikerült alulmúlnia. Ott egyik-másik még egészen szórakoztató kis bűnös élvezet volt, csak annyi a baj, hogy hat ilyen próbálkozás után pont egy igazán jó Resi-produkcióra lett volna szükség, nem egy újabb pocsék feldolgozásra, ami ráadásul a nézhetetlen kategóriát súrolja. El kellene már végre engedni ezeket a videojátékokból készült filmeket.