X-Men: Az eljövendő múlt napjai

Chris Claremont írói pályafutása zokszó nélkül legendás. Legutóbb a Sötét Főnixről szóló cikkemben méltattam a munkásságát, pontosabban azt a több mint 15 évet, amely alatt töretlen népszerűséggel dédelgette Charles Xavier mutánsait, az X-Ment, kiemelve a tényt, hogy történetei nem csak a leendő írók generációira, a komplett képregényiparra, de úgy ámblokk az egész popkultúrára is óriási hatást gyakoroltak. És bár Claremontra legtöbben a The Dark Phoenix Saga kapcsán emlékeznek, nem szabad elfelejteni, hogy volt még egy, hasonlóan fontos és megkerülhetetlen mérföldkő a karrierjében, amely legalább annyira emlékezetes és sokszor idézett pont az X-Men-univerzumban. Az eljövendő múlt napjai című két részes, 1981-ben megjelent sztori egyike a legismertebb, legjobb X-Men-füzeteknek, kiapadhatatlan inspirációs forrás, popkultúrális befolyása óriási, megjelenése óta számtalanszor feldolgozták már: a történet gerincét képző mutáns regisztrációs törvény sokszor fel-felbukkant még a szériában és a Marvel más füzeteiben is, a ’90-es évekbeli (a képregények kontinuitásától független) X-Men-rajzfilmsorozatban is fontos szerepet játszott, az alternatív, disztópikus, sötét jövővel együtt, és 2014-ben még egy nagyszabású, egyébként zseniális mozifilm is készült belőle, amely két idővonal karaktereit csődítette össze. Sőt, noha Claremont 1991-es távozását követően egyre kevésbé foglalkoztak a fajgyűlöleten alapuló, a mutáns faj végzetét elhozó szabályozással, valamint azzal a kíméletlen, nyomasztó jövővel, amit előrevetített (aminek történetvezetését amúgy egészen 2013-ig, azaz a sztori jövőbeli cselekményének időpontjáig folytatott volna, ha a sorozat írója marad – helyette az egész egy párhuzamos világgá alakult, ami a 811-es Föld megnevezést kapta), a téma nem veszett el, csak átalakult. Az eltelt évek alatt a hangsúly a fajgyűlöletről az egyéni szabadság korlátozására és annak morális vetületére terelődött, és ez olyan fontos, rendhagyó eseményekhez vezetett, mint például a Polgárháború (amely Az eljövendő múlt napjai nélkül alighanem más formában létezne).

A történet két idősíkban, 2013-ban és a sorozat akkori jelenében, 1980-ban játszódik. A múltban a Gonosz Mutánsok Testvérisége nevű szervezet sikeres merényletet követett el a mutánsellenes politikájáról ismert szenátor, Robert Kelly ellen, amely végzetes következménnyel járt a mutáns fajra nézve. Az eseménysorozat miatt az Amerikai Egyesült Államok a mutánsvadász Őr-robotok tömeggyártásába kezdett, amelyek 2013-ra szinte mind egy szálig kiirtották a mutánsokat, más emberfeletti képességekkel rendelkező szuperhősökkel együtt, a megmaradtakat pedig gyűjtőtáborokba zárták. Egy maroknyi túlélő, Kitty Pryde, Vihar, Kolosszus és Magneto, a Fantasztikus Négyes utolsó élő tagjával, Franklin Richards-al, Scott Summers és Jean Grey lányával, a telekinetikus képességekkel bíró Rachellel és Rozsomákkal karöltve vakmerő tervet eszel ki, hogy a mutánsok elkerülhessék sorsukat: Rachel segítségével visszaküldik Kitty tudatát 1980-ba, a lány akkori testébe, hogy megváltoztassák a múlt eseményeit. A történet témája mögül (erőteljes faji megkülönböztetés, amely egy elrettentő, disztópikus jövőt eredményez) nem nehéz kihallani a rasszizmus, ezen keresztül pedig a náci Németország által a ’30-as években és a második világháborúban elkövetett szisztematikus népirtást, amelynek nyomasztó emlékei egyébként is rendre meghatározták a Claremont által írt X-Men-sztorikat. Ezzel lényegében a karakterek alkotójának, Stan Lee-nek a koncepcióját gondolta tovább, aki egyfajta kívülálló, a társadalomból kitaszított figurákként képzelte el a mutánsokat, akik elkeseredett, több frontos harcot vívnak, egyrészt az őket elfogadni képtelen emberek meggyőződéseivel, másrészt a gonosz fajtársaikkal szemben, akik már rég elvetették az emberekkel való békés együttélés lehetőségét, és azon dolgoznak, hogy kíméletlenül eltiporják az általuk alsóbbrendűnek tartott emberiséget.

Amíg Lee-nél a mutánsok az elnyomott, kirekesztett faj jelképei (akiken keresztül gyönyörűen megfogalmazta az elfogadás előremutató erejének üzenetét), addig Claremontnál tagadhatatlanul a zsidó nép szimbólumai – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Claremont kezei alatt Magneto is zsidó hátteret kapott. A háború alatt megjárta a koncentrációs táborokat, és a holokauszt túlélőjeként küzd a közönséges emberek ellen a mutánsok abszolút uralma érdekében. Ennek megfelelőn az sem véletlen, hogy Az eljövendő múlt napjaiban látható gyűjtőtáborok, amelyekbe a mutánsokat zárják, hátborzongató párhuzamba állíthatóak a náci haláltáborokkal, kiváltképp Auschwitzcal – Claremont eme rémképen keresztül tárja elénk a mutáns faj egyik legnagyobb félelmét. Mert amíg a Sötét Főnix felveti annak kérdését, hogy mi van, ha a mutánsok valóban megbízhatatlan, hús-vér tömegpusztító fegyverek, akik nem képesek saját hatalmuk kordában tartására, ennek megfelelően az emberekkel való békés együttélés sem lehetséges (a Főnix ennek tökéletes leképzése: a fenyegetés ezúttal nem kívülről érkezik, hanem egy belső erő igyekszik megpecsételni a mutánsok sorsát), addig Az eljövendő múlt napjai konkrétan bemutatja a mutáns faj alkonyát, ami – az emberiséget és az alapvető emberi természetet ismerve – legalább annyira reális és logikus, mint amennyire rémisztő. A sztori igazi mérföldkő volt a szériában, több szempontból is: egyrészt egy sor új karakter mutatkozott be benne, akik aztán később az X-Men-képregények fontos szereplőivé váltak, másrészt Claremont és – ebben a történetben ismét teljesítménye csúcsát nyújtó – John Byrne utolsó népszerű közös munkája volt ez, mielőtt szétváltak a főleg az ennek a történetnek a kapcsán kiéleződött alkotói nézetkülönbségek miatt.

És noha a „szakítás” nem nyomta rá annyiba a bélyegét a jövőbeli történetek minőségére, mint ahogy az általában lenni szokott, Byrne távozásával azért mégis elvesztett valamit a sorozat – de az addigi klasszikusokat már senki sem veheti el tőlünk. Az eljövendő múlt napjait még ma is nyugodtan le lehet emelni a polcról, a legtöbb túlragozott, szinte már olvashatatlanul retro-képregénnyel ellentétben mindmáig sikerült megőriznie frissességét, és ez dicsérendő, főleg azt a tényt figyelembe véve, hogy egy több mint negyven éves sztoriról beszélünk.