Fekete Ádám és a kútba esett ambíciók esete.
Manapság a közösségi média óriási térhódításának köszönhetően egészen új kapuk nyíltak meg a filmipari gépezet marketing-vonalán, de még ennek ellenére is példátlan az a szenvedélyes lelkesedés, az a rendíthetetlenül buzgó tűz, amivel Dwayne Johnson tolta első képregényfilmjének, a Black Adamnek a promotálását. Az utóbbi, saccperkábé tizenöt esztendő eseményeinek tükrében egyébként abszolút értheti is. Először 2006-ban került szóba, hogy a korábban sikeres pankrátorként, a kétezres években viszont még csak mérsékelten sikeres filmsztárként tevékenykedő izomhegy is felölti a szuperhősgúnyát: eleinte a DC Comics egyik legrégebbi karakterét, Captain Marvelt szerette volna eljátszani, ám aztán figyelme hamar annak nem kevésbé közkedvelt ősellenségére, Black Adamre terelődött. A projekt sokáig a fejlesztési pokol hálátlan bugyraiban aszalódott, mígnem 2014-ben, mikor az MCU mintájára a Warner saját, DC-filmes univerzuma is formálódni kezdett, Johnson előtt, aki ekkora már komoly fegyvertény lett a mozikasszáknál, ismét megnyílt a lehetőség. Az eredetileg tervezett egy filmből végül kettő lett, Captain Marvel 2019-ben debütált (ez volt a Shazam!), Black Adam pedig (akinek eredettörténete immáron a Geoff Johns-féle verzióhoz igazodott, azaz a figura főgonoszból antihőssé lépett elő) néhány premier-halasztgatás után idén kapta meg a saját szólókalandját. A Black Adam képében tehát egy régóta fejlesztgetett, toldozott-foltozott, ide-oda tologatott filmterv öltött formát, így amellett a tény mellett sem szabad elmenni, hogy Dwayne Johnson is emberfeletti buzgalommal reklámozta azt minden létező felületen. Egyúttal biztosította a rajongókat arról, hogy a várakozás közben még csak véletlenül se felejtsük el, hogy a Black Adam milyen nagyszerű, formabontó és forradalmi filmnek ígérkezik, ami majd jól fityiszt mutat az egyre sematikusabb, egykaptafás zsánernek.
Ebből is látszik, hogy mekkora szerelemprojekt volt ez neki. Az elmúlt hónapok másról sem szóltak, mint hogy mennyire készült fizikálisan a szerepre, milyen röghöz kötött tárgyalásokat folytatott le a gonosz, kompromisszummániás stúdióval, milyen cameókat próbált intézni, meg úgy egyébként is: hogy ő milyen áldott jó ember, és hogy ő a DCEU újdonsült szíve lelke, a Black Adam pedig tutibiztosan több/jobb lesz, mint egy tizenkettő egy tucat szuperhősfilm. Miközben olyan magasságokig hájpolta fel a produkciót, hogy azt nyilván lehetetlen megugrani, szép lassan egy gimis helyi menő csávó benyomását keltette, aki szentül meg van róla győződve, hogy az égvilágon mindenben jó, és ezt nem is rest folyamatosan hangoztatni és a többiek orrára kötni – így egy idő után inkább már fárasztóak és idegesítőek voltak A Szikla nyilatkozatai, mintsem hitelesek. De mint mondtam, tökéletesen megértem, és végülis úgy voltam vele, hogy oda se neki: mert a Black Adamnek tényleg megvolt az esélye arra, hogy ha a műfaj állóvizét nem is forgatja fel, de legalább egy kicsit más lesz, mint azok az átlagos és egyre bugyutább, komolyanvehetetlenebb csihi-puhik, amikkel manapság találkozik az ember, ha szuperhősfilmre vált jegyet. Az odaadással nem volt probléma, a nagyra törő ambíciókkal kapcsolatban konkrétan a Deadpool mennybemenetele sejlett fel (ugye anno Ryan Reynolds is kőkemény munkát tette bele abba, hogy vászonra vigye a karaktert, annak leghűbb valójában), szóval innen szép lett volna nyerni. És hogy milyen lett a végeredmény? Naná, hogy egy totál jellegtelen, tizenkettő egy tucat szuperhősfilm. Sőt, továbbmegyek: a Black Adam messze a leggyalázatosabb DCEU-kreálmány, ami után még Zack Snydert is visszasírtam. Ész nélkül pusztító Superman, kocsmai verekedő Batman, konfliktusok, amiket három szóval meg lehetne oldani? Give it to me, right fákkin now!
Őszintén: nem lepett volna meg, ha nem váltja be az ígéreteit, mert komolyan, aki ismeri a rendező munkásságát, az mégis mit várt? Hogy Jamue Collet-Serra majd egy sor tisztességes, de az A-ligával egy lapon még csak véletlenül sem említhető Liam Neeson-akciófilm után hirtelen összekapja magát, és zseniális, egyéni látásmóddal megáldott mester lesz? Semmikép, de ilyen borzalomra nem számítottam. És az a legnagyobb poén, hogy tényleg egyedül Dwayne Johnson attitűdje értékelhető az egészben. Látszik, hogy mindenét beleadta a karakterbe, korlátozott színészi képességeinek maximumját hozza, és a hatásos, már-már hidegrázós belépője során még simán elhisszük neki, hogy ő az a kegyetlen, kíméletlen, semmitől sem visszariadó isteni hatalommal felruházott őserő, aki bűntudat nélkül söpör el mindenkit, és hogy Johnson lesz az, aki majd átrendezi a DC világának hierarchiáját. Aztán utána nem sokkal kiderül, hogy tulajdonképpen az első tíz-tizenöt perc volt a film csúcspontja – onnantól zuhanni kezd a színvonal, még a semmitmondó átlag szuperhősős tucattermékeknél is mélyebb verembe. Már-már művészi, ahogy a cselekmény, a narratíva, a karakterek, de még maga a főhős is jelenetről jelenetre vastagabb filctollal húzza át azt a megváltó-szerepet, amit az alkotók a filmre akartak osztani. A Black Adam ugyanis összegyűjti a zsáner szinte összes kliséjét, és a lehető legrosszabb formában tálalja azokat.
Kapunk egy komor, kőkemény antihőst, aki ezt nem is rest folyamatosan a néző szájába rágni, hogy aztán mégis kötélnek álljon, összefogjon a jókkal, és legyőzze a nálánál még nagyobb, még veszélyesebb fenyegetést, és végül mégis hős váljon belőle (igaz, a pálfordulásig is csak annyiból áll a karakterépítés, hogy ész nélkül rombol, majd hirtelen meggondolja magát). Kapunk egy Tesco-gazdaságos szuperhőscsapatot (a jobb sorsra érdemes, a képregényekben amúgy legendásnak számító JSA-t sikerült szépen meggyalázni), Hawkmannel, aki újabb fényes bizonyítékul szolgál arra, hogy ami a füzetek lapjain jól nézett ki, az egy élőszereplős filmben nem feltétlenül működik, egy coelhói életbölcsességeket puffogtató Dr. Fate-tel (Pierce Brosnan hiába igyekszik minden erejével életet lehelni a figurába, úgyis csak a komfortos kis otthonkája miatt fogunk rá emlékezni), és két wannabe heroval, akik közül az egyik az amúgy is dupla annyinak tűnő játékidőt húzza még tovább a szélfújós, lassított jeleneteivel, a másik meg csak simán balfasz. Ilyet sem láttunk még, csak úgy nyolcszázhatvankétszer. A forgatókönyv borzasztóan túlírt, az akciójelenetek inspirálatlanok, és a történet középtájon menthetetlenül unalomba fullad. A lényegesebb karakterekkel egyszerűen lehetetlen azonosult vagy együttérezni, egyrészt mert most látjuk őket először, tehát nulla felvezetéssel, készen érkeznek a filmbe, másrészt az írók nem sokat tesznek annak érdekében, hogy egyéniséget kölcsönözzenek nekik és erős alapot szolgáltassanak a velük kapcsolatos drámához. (Pedig referenciának ott volt James Gunn tavalyi Öngyilkos Osztag-filmje: na úgy kell új figurákat bemutatni. Néhány alapvető jellemvonás, pár ütős mondat, és mindent tudsz a karakterről.)
Ráadásul hiába tett le az asztalra nem egy sikeres és tényleg jó filmet a DCEU az utóbbi években, a franchise még mindig a Snyder-korszak problémáit nyögi. A sztori főkonfliktusát az indítja el, hogy a címszereplő gyilkol, és ugyan ez még nem húzza át a felütést (hősöket küldenek egy újonnan feltűnt erő megfékezésére, eddig oké), de amikor már másfél órája azon kínlódnak, hogy Black Adam megöli a rosszfiúkat, és ez mennyire helytelen, felmerülnek bizonyos kérdések, amelyek totál inkonzisztensek a korábbi filmekkel és az eddig felépített világgal. Mert hát tudjátok: egy olyan univerzumban vagyunk, ahol Superman kétszer ledarálta Metropolist, kitörte Zod nyakát, Batman meg szétlőtte-robbantotta a gazembereket (amúgy az Igazság Ligájának két oszlopos tagjáról beszélünk), szóval ezen nemigen kellene meghökkenni, főleg nem egy teljes filmet ennek a témának szentelni. Nincs új a nap alatt: a DC-nek továbbra sincs semmi fingja az univerzumépítésről, és noha a külön filmjeivel már kezdenek felzárkózni, ezt az egységes világot most már tényleg hagyni kellene a fenébe, mert nagyon nem megy nekik. Ennek megfelelően az a bizonyos nagy cameo sem több egy „Sziasztok gyerekek, még itt vagyok!”-szintű beköszönésnél: tök jó, csak látszik, hogy semmilyen koncepció nem volt mögötte. Gyakorlatilag ugyanott vagyunk, ahol a film elején, csak egy sokkal eseménydúsabb, izgalmasabb folytatás ígéretével, amire várhatunk minimum három évet, már ha valóban megcsinálják és jó DC-s szokáshoz híven nem landol ez is a kukában. Dwayne Johnson elhivatottsága szinte lemászik a vászonról, de legyen bármennyire is kitartó és strapabíró, ezt a mozgóképes katasztrófát még ő sem bírja egyben tartani.
És ebből akár még mementó is lehet. Vagánykodhatsz azzal, hogy könyörögtél a stúdiónak, hogy Black Adam ne legyen benne a Shazam!-ban, teljes gőzzel kampányolhatsz Henry Cavill visszatérése mellett, elhitetheted az emberekkel, hogy te vagy az áltimét jóember, aki kávét visz a stábnak, öregasszonyokat segít át a zebrán, meg pénzt ad a hajléktalanoknak, büszkélkedhetsz vele, hogy reggeltől estig az edzőteremben gyúrva készültél a szerepre. Csak abból még nem lesz film.