Kémek a SasfészekbenFilm

1960-as évek: a western-műfaj kihalóban lévő állatfaj a filmiparban. Bár készülnek ambiciózus és néha-néha figyelemreméltó alkotások a témában, a közönség egyre inkább kezd ráunni a kalapos, lóháton vágtázó pisztolyhősökre, ennek megfelelően a futószalag már egyre mérsékeltebb tempóban köpi ki a végtelen préri magányos héroszainak mitikus kalandjait, és ha időnként ki is kerül egy-egy emlékezetes próbálkozás a stúdiók boszorkány konyhájából, az is leginkább a hanyatló vadnyugat alkonyáról mesél, még egy utolsó lapát földet dobva a zsáner koporsójára. Hollywoodnak és vele együtt a nyugati filmgyártásnak tehát új témákra, új hősökre és új ikonokra van szüksége, amikkel és akikkel bevonzhatják az akcióra, izgalomra és az akkor már valami másra éhező közönséget a moziba. A fejesek, mint mindig, most is kiagyalták, amit ki kellett: ott volt egy, alig húsz éve megnyert világháború, számtalan, valódi résztvevő által többször is elregélt győztes csata, még ennél is több személyes történet, számos nagyvászonra kívánkozó hőstett, és nem utolsó sorban a rengeteg fiktív vagy valóban megtörtént eseményeken alapuló regény, amelyek tucatnyi lehetőséget biztosítottak a filmeseknek. Ha ehhez még hozzávesszük az évtized elején óriási sikert aratott kémfilmeket (pl. a James Bond-sorozatot, csak hogy a legnépszerűbbet említsem), akkor lényegében meg is kapjuk a Kémek a Sasfészekben koncepcióját. Egy kitalált alapokon nyugvó, a háború legviszontagságosabb évében játszódó kém-sztorit, amelyben két titkos ügynök, egy brit őrnagy (minden idők egyik legjobb színésze, Richard Burton) és egy amerikai hadnagy (a már a szemével is ölni képes macsó hőstípus non plus ultrája, Clint Eastwood) egy precízen megtervezett, már-már az öngyilkossággal egyenértékű brit akció keretein belül német tisztnek álcázva magukat behatolnak Adolf Hitler bajor erődjébe, hogy kiszabadítsanak egy ott raboskodó, elfogott tábornokot, aki a második front egyik fő koordinátora és emiatt információkat szolgáltathat az ellenségnek a közelgő normandiai partraszállásról.

Nincs mese, a harangot megkongatják, a munkát el kell végezni, még a hadművelet hatalmas kockázata ellenére is. Ebből az alapötletből sül ki a filmtörténelem egyik legjobb háborús mozija, egyben a világ egyik legjobb, még mai szemmel sem elavult akciófilmje, melyben a két főhős körülbelül száz németet darál le, majd teljesíti a veszélyes küldetést (nyugalom, nekik semmi bajuk nem lesz). Természetesen nem ez volt a mozgóképes művészet első háborús mozija, jól lehet, már a világtörténelem eddigi legpusztítóbb harci konfliktusa közben is mázsaszámra készültek ezek a produkciók, legtöbbször nyilván erőteljes propaganda-célokkal (ez ne aggaszon senkit, a németek is ezt tették és tették is volna, ha ők győznek), ugyanakkor a Kémek a Sasfészekben már egy másik korszak metaforája, jobban mondva egy olyan világban élő lakosság nemzeti érzéseinek felmelegítését segítő törekvés filmes lenyomata, amely a kelet és a nyugat szembenállásától nyűglődő hidegháború és az akkor már egyre inkább vitatott vietnámi konfliktus idején létezett (bár azt azért tegyük hozzá, hogy Brian G. Hutton rendezése eredetileg brit illetőségű), ennek nyomán több más, akkoriban készült vetélytársával karöltve annak az eszményképnek a bemutatása, hogy a nyugati országok, azaz az uralkodó szuperhatalmak profi katonái mindent megoldanak, minden helyzetben állják a sarat, a legnagyobb kulimászból is képesek élve kikecmeregni – és nem utolsósorban mindig, minden körülmények között ők győznek. Noha a Kémek a Sasfészekben első látásra tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba, némiképp el is különül tőle: Alistair MacLean (aki egyébként a film forgatókönyvét is írta) nagy sikerű bestsellere teljes mértékben kitalált történet, egy szórakoztató, akciódús kalandregény, amelynek nem a népnevelés az elsődleges célja, hanem az olvasó pulzusának felnyomása – és erre a feladatra zokszó nélkül tökéletes.

Azaz egy dolgot kivéve: számos remekműről elmondható, hogy alanyi jogon arra a művészeti ágra (jelen esetben az irodalomra) született, amire megalkották – MacLean könyvére ez azonban nem teljesen igaz. A nettó 350 oldalas eredeti alapanyag nagy része ugyanis tömény akcióorgia, mindennemű lélektani motiváció és bármiféle mélyebb kommentár nélkül, amely a „mennek, lőnek, győznek” tengelyén mozog – ami valljuk be, filmen sokkal jobban működik, és végeredményben a belőle készült adaptáció is száz százalékig ezt a meggyőződést támasztja alá. Mindemellett az is igaz, hogy egy olyan történetbe, melyben titkos ügynökök egy parancsot hajtanak végre aprólékos, jéghideg precizitással, nem nagyon van szükség intellektuális mélységekre, a háború értelmén és borzalmán való elmélkedésre meg főleg nem – hiszen mégiscsak egy cselekmény-orientált háborús könyvről/filmről beszélünk, nemde? Sőt, fikció lévén még az olyan bakik is megbocsáthatók, mint a német helikopter 1944-ben, vagy, hogy a gestapós Von Hapen őrnagy (akit amúgy az itt zseniális Derren Nesbitt alakít, kellő beleéléssel és a karakter hivatásából adódó félelmetes, egy hátulról támadó, vérszomjas csúszó-mászó hitelességével) SS-egyenruhát visel. Az akció-központúságra visszatérve: a legenda szerint Richard Burton azért vállalta el a főszerepet, mert akkori feleségének, Elizabeth Taylornak a két fia megelégelte, hogy olyan filmekben szerepel, amiket nem nézhetnek meg, vagy amelyekben megölik őt – helyette azt akarták, hogy inkább ő küldjön a másvilágra néhány rosszarcút. Kívánságuk teljesült: egyrészt a film jóval erőszakosabb MacLean könyvénél (lényegében ez a mű vetítette előre az író későbbi regényeire jellemző mérsékeltebb, alacsony halálozási rátákat produkáló stílust), másrészt még emellett is úgy pörög a mészárszék, hogy a fal adja a másikat.

A két főhős magabiztosan ritkítja a német hadsereg katonáit és tisztjeit, kettejük közül is Clint Eastwood a csúcstartó, aki időnként még rá is licitál jóval visszafogottabb társára: az igazi, hallgatag, ritkán megszólaló kőkemény akcióhős archetípusa, aki minden nagyobb erőfeszítés nélkül segíti át az ellenséget az örök vadászmezőkre. Ő az erő, míg Burton az ész: hűvös profizmusa és csavaros észjárása minden akadályon átlendíti. Valódi manipulátor, szemrebbenés nélkül ver át és használ ki másokat, minden szituációt a maga javára fordítva. A tökéletes kém mintapéldánya és kemény, akár a szikla. Ugyan mindez a regényben jóval dominánsabb humort is háttérbe szorítja, de bőven van, ami kompenzálja a hiányosságokat. Eleve ott a fordulatos, kérdésekkel, válaszokkal, majd újabb kérdésekkel támadó cselekmény, ami szép lassan hazudtolja meg azokat a prekoncepciókat, amiket a nézők támasztanak egy ilyen, általában szögegyszerű, durrbele akciófilmmel kapcsolatban. Az őrülten vakmerőnek, de főhőseink számára még így is rutinszerűnek számító mentőakciót jelentről jelentre kuszálják össze, így kiszámíthatatlanná és egyre inkább meglepetésszerűvé téve a cselekményt, amely egészen a legeslegutolsó percekig tartogat zseniális, megdöbbentő csavarokat. Most komolyan: az egész sztori lényege arra épül, hogy a britek Londonban dolgozó kettős ügynököket akarnak leleplezni, ezért megszerveznek egy kamu mentőakciót a németek legvédettebb erődjébe (tegyük hozzá: ehhez felbérelnek egy színészt, hogy játsszon el egy befolyásos tisztet, akinek saját hazájának katonái lövik le a gépét, hogy aztán direkt fogságba essen a Sasfészekben), majd egy furmányos húzással átvágják a brit hírszerzésbe beépült német kémeket (akik egyébként a mentőcsapat tagja is egyben), legvégül pedig a sikeres és intenzív menekülés után (az utolsó fél óra lényegében egy hosszú, remekül megrendezett, még ma is zseniális akciójelenet) fény derül a legmagasabb rangú árulóra, aki egy blöff miatt leplezi le magát. Ennél kidolgozottabb és lebilincselőbb sztorit aligha lehetett volna kitalálni egy ilyen regényhez/filmhez. Első hallásra, valamint így leírva egy kissé szürreálisnak és erőltetettnek hat, de a formula kétségkívül működik. A film első fele lassan alapozza meg a későbbi akciófolyamot, ami a történet második felében szabadul el, és onnantól kezdve a stáblistáig meg sem áll.

A Kémek a Sasfészekben színvonalas kalandfilm, csavaros kémthriller, mi több, minden idők egyik legjobb háborús mozija is egyben (ne feledjük el a westernes beütéseket sem), egy olyan korból, amikor a közönségben még igencsak elevenen éltek a második világégés emlékei, ennek következtében pedig nyakra-főre készültek az ilyen és ehhez hasonló filmek, mohón kihasználva az emberek érdeklődését – nem utolsó sorban ekkor még a téma sem volt annyira unalmas és agyonhasznált, mint manapság. Utóbbi persze cseppet sem vesz el a Kémek a Sasfészekben erényeiből, ahogy azt sem akadályozza meg, hogy néha-néha leüljünk miatta a televízió elé.