Yoshi and the Mysterious BookTeszt

Ha messziről akarunk indítani, a Yoshi’s Island annak idején nem egyszerűen egy Mario-spinoff volt, hanem lázadás puha talpakon. Lassabb, gyűjtögetősebb, színpompásabb, furcsább. A Woolly World fonalból kötött világot, a Crafted World kartonpapírból és ragasztóból épített kis színházat. A Yoshi and the Mysterious Book pedig fogja ezt az egész kézműves örökséget, majd bedobja egy élő enciklopédiába, amelynek tömött ősz bajsza van, és ez kimondottan emberi vonásokat kölcsönöz neki, majd azt mondja: kedves játékos, itt most nem pályákat fogsz teljesíteni, hanem állatokat fogsz zaklatni tudományos célból. Benne vagy? És ezt nem viccből kérdezi, hanem tényleg erről szól maga a játék.

A sztori szerint tehát Yoshi találkozik egy beszélő könyvvel, Mr. E-vel, aki nem igazán emlékszik arra, mi minden él a saját lapjain. Ez már önmagában erős kezdés: egy amnéziás enciklopédia kéri egy zöld dinoszaurusz segítségét biológiai önismereti válságában. Yoshi pedig beugrik a lapok közé, hogy különböző élőlényeket fedezzen fel, megfigyeljen, megkóstoljon, megdobjon, cipeljen, ugródeszkának használjon, vagy más módon kulturáltan megsértsen. A játék hivatalos leírása is ezt hangsúlyozza: azt kell kideríteni, mit csinál egy lény, milyen az íze, hogyan reagál, ha cipeljük, összenyomjuk vagy gyümölccsel etetjük.

És ezzel a Mysterious Book rögtön el is mozdul a klasszikus videojáték-formulától. Itt nem feltétlenül az a cél, hogy eljussunk az általában nem is lineáris felépítésű pálya végére, lenyomjunk egy bosst, majd büszkén besöpörjük a jutalmat. Ehelyett minden pálya indításakor kapunk egy játszóteret, az pedig ránk van bízva, hogy a hagyományos Yoshi-movesettel mit kezdünk ezen. A főszereplő alapmozgásai ismerősek: ugrás, lebegés, nyelvvel bekapás, tojásdobálás, földbe csapódás. Ehhez jön egy újabb fontos csavar: bizonyos lényeket Yoshi a hátára is tud venni, és így azok képességeit a pályán belül használhatjuk. Szóval nekiindulunk a pályának, de nem tudjuk, mi a konkrét feladat, így kísérletezni kell. Tanulmányozni kell, mit csinálnak az éppen vizsgált lények, hátha fel tudjuk használni valamilyen tulajdonságukat vagy akciójukat. Bármi érdekeset csinálunk velük vagy a pályával, azt azonnal jutalmazza a játék, és előbb-utóbb arra is rájövünk, mi az adott szakasz fő objektívája, aminek teljesítésével az adott lény megkapja a "kikutatott" státuszt. De ha akarjuk, maradhatunk bent felfedezni, mert egészen biztos, hogy elsőre nem találunk meg minden interakciót. A játék tényleg nem követel sokat, akár két óra alatt megnyithatjuk mind a hat világot, és kis túlzással tetszőleges sorrendben is végigmehetünk ezeken. Van egy muszájból bedobott Kamek–Bowser Jr. sztorivonal, ami bossharcokhoz is vezet, de ennek tényleg csak az a funkciója, hogy minimális strukturáltságot biztosítson, és legyen eleje, közepe és vége a Mysterious Booknak, ne csak egymás mellé dobált ötletekből álljon össze.

A showt mindenképpen a tanulmányozandó lények viszik, a játék működésének és felépítésének könnyebb megértéséhez ismertetek néhány példát, amiből kiderül, nagyjából mire lehet számítani.

A játék egyik korai sztárja a Glubbit, egy békaszerű, buborékfújó kis izé, amely úgy néz ki, mintha valaki egy fürdőszobai játékot összekevert volna egy békával, majd mindezt felvitte volna a Nintendo dizájnosztályára, ahol senki nem kérdezett semmit, csak aláírták. A Glubbit buborékokat fúj, amelyeket Yoshi közlekedésre, magasabb pontok elérésére és tárgyak begyűjtésére is használhat. Ha a hátunkra vesszük, velünk jön, és gyakorlatilag hordozható buborékgéppé válik. Ha almát adunk neki, nagyobb buborékokat fúj; ha retket, rózsaszínre vált, és szív alakú buborékokat pöfög ki magából, mert nyilván, miért is ne.

És ez az a pont, ahol az ember először érzi, hogy itt nem egyszerűen kreatív pályadizájnról van szó. Ez rendszerszintű hülyéskedés, de a jó értelemben. A játék nem azt mondja, hogy „nyomd meg az A-t a továbbjutáshoz”. Hanem azt mondja: itt egy buborékbéka, ott egy gyümölcs, Yoshi meg néz rád azokkal az üres, de tiszta szemeivel. Oldd meg, felnőtt ember, vagy éppen kölyök vagy, állítólag. Szinte minden pályán van chili, ami a legtöbb lénnyel kombinálható valamilyen formában, az esetek többségében robbanásszerű hatást váltva ki. Ez tipikus puzzle-játékelemnek tűnik, de a gyakorlatban inkább olyan, mint amikor a gyerek először találkozik a mikrohullámú sütővel és egy alumíniumfóliába csomagolt szendviccsel. Baj nem lesz, mert Nintendo-játékról beszélünk, de a kíváncsiság ugyanazt a sötét kis lángot gyújtja be az emberben.

Aztán vannak pattogó, éneklő lények is. Egyes szakaszokon Yoshi olyan teremtményeken ugrálhat, amelyek szolmizációs hangokat énekelnek, másutt madarak kapcsolódnak a zenei tematikához: ha megfelelő hangsort hozunk össze, tárgyakat vagy virágokat oldhatunk fel. Ez az egész úgy működik, mintha a Mario-sorozat platformlogikája véletlenül betévedt volna egy óvodai zenefoglalkozásra, majd ott ragadt volna, mert rájött, hogy ez a különös mix is meglepően szórakoztató.

És közben a játék nem támad minden sarkon tutorial-szövegekkel és neonnyilakkal. Nem állít mellénk egy lebegő asszisztenst, aki húsz másodpercenként emlékeztet rá, hogy „talán próbáld meg használni azt az egyetlen dolgot, amit az elmúlt három percben kaptál”. A Mysterious Book bízik benne, hogy a játékos nem teljesen reménytelen... Vagy ha az, akkor legalább aranyosan reménytelen. Na jó, Mr. E-től lehet segítséget kérni, de az esetek többségében a bohókás öreg könyv olyan evidenciákkal próbál segíteni, hogy mi szégyelljük el magunkat, amiért kérdeztünk valamit.

Hogy a legtöbb lény mennyi mindenre használható, arra jó példa az a csigaszerű bumeránglény, aminek a nevére már nem is emlékszem. Ezt Yoshi beszívhatja, illetve a farkcsapásával a hátára is teheti. Innen fegyverként használható, eldobható, füvet lehet vele vágni, később pedig erősebbé téve olyan akadályokat is szét lehet vele törni, például sziklát, amely titkos szobát zár el. Ez már majdnem Zelda-logika, csak kard helyett egy élő csigabumeránggal, mert a Nintendo valamiért mindig megtalálja a módját, hogy a legegyszerűbb ötletet is úgy tálalja, mintha egy mosolygó plüssállat álmában találták volna ki.

Ami igazán lenyűgöző, hogy ezek a lények nem egyszerű power-upok. Nem arról van szó, hogy Yoshi felvesz valamit, és öt másodpercig „buborék-Yoshi” vagy „bumeráng-Yoshi” lesz. A lények saját szabályrendszerrel rendelkező kis mechanikus objektumok. Lehet őket kóstolni, ugrálni rajtuk, cipelni, etetni, dobálni, egymással kombinálni. A későbbi pályák gyakran behoznak korábbi lényeket is, korántsem csak cameószerepben. Amikor feltűnik egy ilyen, akkor a fejünkben rögtön megszólal a vészcsengő, hogy bizonyára azért került vissza, hogy az újat kombináljuk a régivel valamilyen formában, és általában tényleg: a kezdetben egyszerű rendszer a végére meglepően mély lehetőségek sorát nyitja meg számunkra.

A példákat sokáig sorolhatnánk, vannak dallamosan éneklő lények, meglovagolható óriáshalak, hulahoppozó madarak, ernyőt vagy gördeszkát utánzó lények, sőt egy ponton valami olyasmi is felbukkan, ami mintha egy buborékrágó és Kirby szerelemgyermeke lenne. A lényeg nem az, hogy mindegyik ötlet forradalmi. Némelyik egyszerű vagy kifejezetten könnyű, és soknál érezzük azt, hogy úgy születtek, hogy egy japán dizájner reggel a kávéja fölött észrevett mondjuk egy radírt, és azt mondta: „Ezt ma összeházasítom valami hülye állattal, és beleteszem őket a játékba.” Az biztos, hogy a játék egészen elképesztő tempóban adagolja az apró meglepetéseket. Mire azt hinnénk, hogy értünk mindent, már jön is egy új élőlény, új reakció, majd egy új „ezt is lehet?” pillanat.

Ezért nehéz a Mysterious Bookot hagyományos platformerként értékelni. Ha valaki Super Mario Bros. Wonder-féle feszes ugrálást, ritmusos reflexpróbákat vagy idegből teljesített pályákat vár, az itt időnként úgy fog nézni a képernyőre, mint speedrunner a babzsákfotelre. Ez nem az a játék. Itt nincs halálfélelem, nincs komoly büntetés, az ellenfelek még csak nem is sebeznek. A legrosszabb dolog, ami történhet veled, hogy a pálya elejére kerülsz, és újra kell próbálkoznod. De általában ez sincs, a frusztrációfaktor nagyjából olyan mértékű, mint egy sétaszimulátorban. És igen, ez lehet hátrány, a nehézség hiánya valós. Aki kihívást keres, az legfeljebb a kimaxolásban, a titkok kibogarászásában és az összes lényreakció feltérképezésében talál majd fogást. De itt pont ez a lényeg: a kihívás nem az, hogy túléled-e a pályát, hanem hogy észreveszed-e, milyen hülyeségeket enged meg a játék. A kérdés nem az, hogy „elég jó vagy-e?”, hanem az, hogy...

Ez egy nyolc–tíz órás utazás, ami maximalisták számára még nagyjából dupla ennyi tartalmat tartogat, de abban már nem a zseniális ötletek fognak dominálni, hanem inkább munka jellege lesz.

Vizuálisan a Mysterious Book pontosan azt hozza, amit egy modern Yoshi-játéktól remélni lehet: kézzel készített, könyvszerű, "puha" textúrás világot, stop-motion jellegű mozgással és mesekönyvhangulattal. A vizualitás és a játékmenet amúgy tökéletes párost alkot, a kézműves esztétika jól támogatja a Mysterious Book kreatív, játékdobozszerű jellegét. Ez az a fajta grafika, amely nem technológiai izomfitogtatással akar lenyűgözni, hanem azzal, hogy minden részlete úgy néz ki, mintha valaki szeretettel vágta volna ki, ragasztotta volna össze, majd rálehelt volna egy kis Nintendo-mágiát. Ehhez mindig nagyon értett a kiotói cég.