Hexarchy: elmélkedés a pakliba bújtatott 4X játékról

Ötven felé az ember már egészen más szemmel néz a monitorra, és másként méri az idejét is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Még tisztán emlékszem a kilencvenes évek elejére, amikor az első Civilization floppyjait csereberéltük, és azokban a pixeles, kezdetleges birodalmakban egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Aztán a kettes rész valahogy kimaradt az életemből – talán az egyetem, vagy a baráti sörözések sodortak el mellőle –, de a Civ 3-mal, a zseniális 4-gyel, majd később az 5-tel ismét hosszú, átvirrasztott éjszakákat töltöttem el.

Az utóbbi években viszont azt vettem észre magamon, hogy a modern stratégiai játékok már nem azt adják, amit keresek. A legújabb epizódok túlméretezett, túlbonyolított monstrummá váltak, ahol a játékidő java monoton mikromenedzseléssel és az „End Turn" gomb reflexszerű nyomkodásával telik, miközben az ember csak arra vár, hogy elkészüljön valami – bármi. Már nem vágyom arra, hogy nyolc-tíz órát üljek egyetlen meccs előtt, és a végén fáradtabb legyen a fejem, mint amikor leültem játszani.

Ebben a kissé csalódott, nosztalgikus hangulatban botlottam bele a játékba egy akciós hétvégén, és mivel a megszokott húsz dollár helyett mindössze kettőért vesztegették – ami lássuk be, szinte ingyen van –, gondoltam, teszek vele egy próbát. Eredetileg nem is ezt a játékot akartam megvenni, hanem a „Yield! Fall of Rome"-ot, ami szintén hasonló koncepció, de végül ennél maradtam – ez volt leárazva.

Egy olyan hihetetlenül bátor és elegáns fúziója a klasszikus 4X stratégiának és a modern, kártyapakli-építős mechanikának, amely pontosan ott frissíti fel a formulát, ahol az az évtizedek alatt elfáradt. A játék fogja a jól ismert elemeket – a hatszögletű térképet, a városalapítást, a határok tágítását és a technológiai fát –, de az egészet kártyalapok formájában adja a kezünkbe, és ami a legfontosabb: egyetlen intenzív, pörgős, 30-60 perces meccsbe sűríti bele. Azt mondják, Rómát sem egy nap alatt építették fel. Nos, a Hexarchy-ban az én Római Birodalmam közel egyetlen óra alatt leigázta az egész ismert világot.

A játékmenet legnagyobb zsenialitása abban rejlik, hogy teljesen felszámolja a holtidőket. Míg a Civ-játékokban a körök felében alig történt valami érdemleges, itt minden egyes kör egy izgalmas, megoldásra váró logikai feladvány. A kezedben lévő kártyák határozzák meg, hogy mit tehetsz: egy adott körben talán nincs katonai lapod, így nem tudsz támadni, viszont van lehetőséged gazdasági épületeket felhúzni vagy újabb technológiákat kutatni. Ez a kényszerű rugalmasság folyamatosan ébren tartja az agyat. Az erőforrások menedzselése is rendkívül elegáns: a felesleges lapokat bármikor elégethetjük azonnali nyersanyagért, vagy a felesleges aranyunkból újabb lapokat húzhatunk, hogy pörgessük a paklit.

Amikor végre sikerül egy olyan tökéletesen összecsiszolt paklit felépíteni, ahol a kártyák húzása pontosan egymásra épül, és egyetlen láncolattal söpörjük el az ellenfelet, az ember igazi Napóleonnak vagy Cézárnak érzi magát. Ehhez azonban el kell engedni a régi Civ-es berögződéseket. Ott hajlamosak voltunk a legősibb egységeinket is végigvonszolni a korokon és nosztalgiából megtartani őket a hátországban, itt viszont hamar rájövünk, hogy a legelső, bunkósbottal hadonászó harcosunk kártyájára a játék végén már semmi szükség. Kíméletlenül ki kell tennünk őt a pakliból, hogy a helyét átvehessék a modernebb, hatékonyabb lapok. A pakli tudatos vékonyítása és tisztán tartása a győzelem kulcsa.

Ráadásul a történelmi skála is sokkal fókuszáltabb: a játék megáll a kora újkor küszöbén. Nem fogunk tankokkal gurulni vagy atomot dobni az ellenfélre, ami nekem kifejezetten tetszik, mert így megmarad a klasszikus, karddal és puskaporral vívott csaták romantikája.

Persze, mint minden hibridnek, a Hexarchy-nak is megvannak a maga furcsaságai és hiányosságai. Az egyik legszembetűnőbb pont a tengeri hadviselés szinte teljes hiánya. Bár a térképek tele vannak gyönyörű partvonalakkal és óceáni mezőkkel, a vízzel gyakorlatilag alig lehet kezdeni valamit – ez egy olyan furcsa, üres űr, amit remélhetőleg egy későbbi frissítésben foltoznak majd be a fejlesztők.

Emellett el kell fogadni azt is, hogy ebben a fúzióban nincs helye a békés építkezésnek. Míg a Civben imádtam tudományos vagy kulturális győzelemre játszani, itt nincs diplomácia, nincsenek valódi békés alternatívák. A játék egy feszült, könyörtelen területfoglalós „free-for-all", ahol mindenki ádázul harcol minden egyes talpalatnyi földért. Bár minden nemzetnek van egy-egy egyedi passzív képessége és két egyedi kártyája, a győzelmi pontokért folyó könyörtelen harc miatt végül minden frakció kénytelen ugyanazt a kőkemény katonai stratégiát követni. Ez kissé elmossa a birodalmak közötti egyediséget.

A szerencsefaktor is sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a klasszikus, százszázalékig kiszámítható stratégiákban. Előfordulhat, hogy a legrosszabb pillanatban nem jön a megfelelő védelmi kártya, ami egy veterán játékosnak elsőre igazságtalannak és frusztrálónak tűnhet.

Ugyancsak szokni kell a látványvilágot. A grafika nemcsak minimalista, de helyenként kifejezetten baltával faragottnak, amolyan korai PlayStation 1-es esztétikájúnak hat, sárgás-barnás textúrákkal és néhol egyszerű, textúrázatlan színes négyzetekkel a nyersanyaghelyeken. Van azonban ebben a puritánságban valami szerethető és praktikus is: például amikor egy egységünk elbukik, a szelleme még ott kísért egy darabig. Ez apróságnak tűnik, de hatalmas segítség a csaták átláthatóságában, hiszen egyetlen pillantással rekonstruálni tudjuk, mi történt az előző körben, miközben mi épp a kávénkat kavargattuk.

Ugyanakkor családapaként és elfoglalt emberként van egy olyan hiányossága a játéknak, ami mellett nem tudok elmenni: az egyjátékos meccsek közben nem lehet menteni. Bár a menetek rövidek, az élet bármikor közbeszólhat, és ilyenkor bosszantó, hogy nem tudom egyszerűen elmenteni az állást.

Ötvenévesen már nem a csillogó-villogó grafikát vagy a feleslegesen túlbonyolított rendszereket keresem egy játékban, hanem az okos dizájnt és a tiszta játékélményt. A Hexarchy ezt maximálisan teljesíti. Sikerült megidéznie azt a régi, izgalmas „csak még egy kört" érzést, de úgy, hogy közben tiszteletben tart engem és az időmet.