Life is Strange: ReunionTeszt

A Deck Nine alkotásának a hibáit legrövidebben talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a játék egy rég lezárt történetet próbált meg folytatni, ráadásul ezt a hálátlan feladatot is kimondottan rosszul hajtotta végre. Az alapötlet az alternatív idősíkokkal és a megakadályozandó gyilkossággal még egész jó lett volna, azonban az írók mindezt érdektelen karakterekkel, zavaros és egyben felesleges narratív szálakkal, valamint számtalan átgondolatlan aprósággal fejelték meg, a végeredmény pedig nem tudta magát belopni a rajongók szívébe. Ezért is nagy bátorság, hogy a fejlesztők végül előálltak egy közvetlen folytatással a Double Exposure-höz, ez a húzásuk azonban meglepően jól sikeredett. A Life is Strange: Reunion ugyan közel sem tökéletes, de azért így is egy remek kis sztori lett, ami méltó módon zárja le másodjára is Max és Chloe történetét.

A Life is Strange: Reunion nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a Double Exposure véget ért. Főszereplőnk természetesen ezúttal is Max Caulfield lesz, aki a vermonti Caledon Egyetem immár teljesértékű professzora (Bah! Pont így megy ez... - mcmacko), miközben fényképészi karrierje is erősen felfelé ívelőben van. Ez az idillikus helyzet azonban egy pillanat alatt megváltozik, amikor Max egy derűs vasárnapon arra tér haza New York-i kiállításáról, hogy az egyetem épületei lángokban állnak, barátai és tanítványai pedig sorra a tűz martalékává válnak. Ráadásul az áldozatok között feltűnik egy zöld hajú, fiatal nő is, akinek az emléke 2013 óta kísérti Maxet.

Főhősünknek több se kell. Azonnal fogja azt a szelfit, amit pár nappal korábban készített, és időmanipuláló képessége segítségével visszaugrik a múltba, hogy megállítsa a tűzvészt, és egyben azt is kiderítse, mit keresett Caledonban az a Chloe Price, akit ő már több éve eltemetett és meggyászolt. Már persze akkor, ha a játékosok többségéhez hasonlóan Arcadia Bay megmentése mellett döntöttünk anno. (Nem ez a kanonikus ending, persze... - mcmacko)

Tagadhatatlanul erős kiindulóhelyzet ez, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a maga módján a Double Exposure felütése is izgalmasnak tűnt, ám a fejlesztők akkor nem tudtak semmi érdemlegeset felhúzni az ígéretes narratív alapra. Ezúttal szerencsére már más a helyzet. A Deck Nine jó érzékkel menesztette az előző rész íróit, a helyükre pedig az a Jonathan Zimmerman került, akinek már a Life is Strange: True Colorst is köszönhettük. Ennek megfelelően a történet jóval összeszedettebb és kerekebb lett, mint a közvetlen elődje volt, és bár vannak azért olyan pontok, ahol kicsit megremeg a dramaturgiai ív, összességében így is egy korrekt sztorit kapunk korrekt szereplőkkel, korrekt témákkal és korrekt dialógusokkal.

Külön jó hír lehet, hogy az alkotók az előző rész legnagyobb hiányosságait és melléfogásait is igyekeztek javítani a narratív fronton. A Double Exposure-ben megismert új szereplők java például itt is visszatér, azonban ezek az alakok vagy sokkal kevesebbet szerepet kapnak, mint például Lucas vagy Amanda, vagy új mélységekkel gyarapodnak, mint Vihn vagy Yasm. Egyedül szegény Moses az, aki még mindig reménytelenül unalmas és egysíkú, plusz az az előző részhez hasonlóan itt is érdekes, hogy Safit úgy kezelik az alkotók, mintha egy pozitív karakter lenne, aki önhibáján kívül követett el mindent, ami a rovásán van.

Ha pedig már a karaktereknél tartunk, muszáj megemlíteni a Reunion nagy visszatérőjét és egyben húzónevét, Chloe-t is. Max gyermekkori barátja az első Life is Strange legemlékezetesebb szereplője volt, azonban a stílusa kicsit megosztotta a rajongókat: aki anno lepattant a játékról, az jó eséllyel miatta tette ezt. Emiatt is jó hír, hogy a Reunionben feltűnő Chloe már egy sokkal érettebb, sokkal kiforrottabb jellem. A maga sajátságos stílusa persze megmaradt, avagy a lelke mélyén továbbra is ő az örök lázadó, akinek soha semmilyen rendszer nem tetszik, és aki bárkit helyre rak két szóval, ha úgy hozza a szükség. Emellett azonban a karaktere kapott egy kicsit visszafogottabb, békésebb felhangot is, azok a csendes pillanatok pedig, amiken Maxszel osztozik, a játék legerősebb jelenetei között vannak.

Ami a dramaturgiát illeti, a Reunion ezen a téren leginkább Max tűzvész elleni küzdelmére fókuszál, ami elég izgalmas téma még úgy is, hogy a csavarok egy részét azért ki lehet előre találni, de emellett nagy szerep jut Chloe-nak is, aki azon őrlődik, hogy él-e ő egyáltalán. És bár vannak olyan aspektusai ennek a sztorinak, amik kicsit félkésznek érződnek – Chloe és Safi különös kapcsolata, és a sorsaik között húzható párhuzam például bőven megért volna még pár jelenetet – az összkép így is roppant tetszetősnek mondható. Plusz külön hála Zimmermannak, amiért a Double Exposure stáblista utáni jelenetében belengetett történetszálat egy az egyben elkaszálta, és néhány kósza félmondatot leszámítva meg sem említi.

Amíg azonban a történet meglepően erősre sikeredett, és javarészt ki tudta kalapálni a Double Exposure sztorijának legnagyobb hibáit, addig a játékmenet olyan sokat nem változott az elődökhöz képest. Ennek megfelelően a Reunion javát különféle kicsi, jól behatárolt helyszíneken tölthetjük, ahol rengeteg sétálás és annál is több párbeszéd vár ránk, megfejelve néhány egyszerűbb logikai feladvánnyal, plusz egy ügyességi(?) résszel.

A változatosságot növeli, hogy ezúttal két irányítható karaktert is kapunk Max és Chloe képében, akik saját egyedi mechanikákkal bírnak. Max esetében ez természetesen az idővisszapörgetést jelenti, aminek a segítségével úgy manipulálhatjuk a dialógusokat, hogy a karakter, akivel beszélünk, ebből semmit sem vesz észre, míg Chloe vízfolyásként hazudhat, hogy így győzzön meg másokat, ahogy már a Before the Stormban is tehette. Mindez persze nem eredményez túlságosan mély vagy összetett játékmenetet, de a Life is Strange széria világéletében a narratív fókuszú címek táborát erősítette, így ez nem igazán vethető a Reunion szemére.

Amit viszont már jóval jogosabban lehet megszólni, az a játék technikai oldala, amivel azért akadnak kisebb-nagyobb gondok. Mi PS5-ön teszteltük a Deck Nine alkotását, és párszor belefutottunk grafikai bugokba, hibás színekbe és a szemünk láttára betöltődő textúrákba egyaránt. Ezek persze nem olyan kardinális hibák, hogy alapjaiban vágják haza a játékélményt, de a Reunion azért messze nem néz ki elég jól ahhoz, hogy indokolja az ilyesfajta technikai nehézségeket.