Valóban jobbak voltak a játékok, azok története, a játékmenet, a konzolok, a megjelenítők, a játékvezérlők, a videójátékos események, a játéktesztek "régen"? Itt rögtön felmerül az első fontos kérdés, azaz mit takar a "régen" időhatározó: a 2000-es évek első felét, az Xbox 360/PS3 generációt, esetleg a rendszerváltozás éveit a Commodore lázzal?

Régen-bogen

Ki ne emlékezne szívesen vissza azokra az időkre, amikor a dögunalmas biológia órán a pad alatt olvasta az 576 Kbyte legfrissebb számát? De a nosztalgiázástól eltekintve miért is lenne jobb, mint egy gyönyörű színekkel és tűéles képpel operáló, nagy felbontású mobiltelefon képernyőjén gördíteni egy modern, ízléses dizájn-al és igényes tartalommal megáldott online magazin cikkeit, híreit? Legalább ennyire szép emlék, amikor a vízparton egy cseppet megpihenve, izgatottan lapozgattuk a magazinok E3 összefoglalóit, de nem nagyságrendekkel jobb élőben, HD minőségben megtekinteni egy nagy kiadó sajtókonferenciáját? Két évtizeddel ezelőtt napokig keresgéltem az államat, miután a nyári munka végeztével büszkén parkoltam le a családi Dacia-t kedvenc nyíregyházi számítástechnika szaküzletem előtt és olyan óvatosan helyeztem el a csomagtartóban álmaim megjelenítőjét egy Samsung SyncMaster 753DFX monitor formájában, mintha egy atomtöltet lenne. Viszlát 13"-os ócska SVGA, üdvözöllek te monumentális 17"-os, lapos SXGA félisten! Hiába tudok ma egy szemet gyönyörködtető, akkora 4K képernyőn játszani, hogy 16 db-ot kellene egymás mellé tenni ebből az ezredfordulós monitorcsodából, az emlékeimben örökre beégtek azok a csodálatos színek az Unreal Tournament 2003-ból, annál szebb már soha nem lesz semmi, teljesen mindegy, hogy 4K, 8K, HDR vagy OLED. Az igazság az szerintem, hogy mindenkinek életének azt az időszakát takarja a "régen", ahová szeret vissza-visszanézegetni, megmerítkezni időről-időre a nosztalgia kellemes és nyugtató hullámaiban. Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk megszépíteni emlékeinket, illetve erősebb nyomot hagy az emlékezetünkben nagyon sok olyan élethelyzet, amellyel először találkozunk addigi életünk során és csupán azok újdonsága miatt is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk. Hiába áll rendelkezésemre infrastruktúra - konzol, gyors internet, party chat meg persze kiváló játékok - egy multiplayer partihoz, a hálózatos játékok nyújtotta élményt mindig a suli számtech termében zajlott Quake és Warcraft II meccsekhez vagy az azt követő fősulis évek LAN partijaihoz fogom hasonlítani, ezáltal meg sem tudja semmi sem közelíteni azokat az emlékeket. Hogyan is tudná? Hiszen fiatalok voltunk, tengernyi szabadidővel rendelkeztünk, viszonylagos gondtalanságban éltünk a mamahotel védelmező ölelésében. A legnagyobb kihívás amivel meg kellett birkóznunk, egy hálózati kártya vagy videokártya meghajtóprogramjának telepítése, a legnagyobb hatású döntést akkor kellett meghoznunk, amikor pizzát rendeltünk.

Múlti-parti

Akármennyire is nehéz elfogadnom, de a Star Wars Jedi Knight II - Jedi Outcast egyáltalán nem jobb játék a Star Wars Jedi: Survivor-nél...sőt! A Medal of Honor Allied Assault sem jobb játék egy húsz évvel későbbi Call of Duty epizódnál, ahogyan a Resident Evil 2, 3 vagy 4 újra gondolt változatai is legalább ugyanannyira remekül sikerült darabok, mint azoknak kultikus ősei a maguk idejében. Mindössze annyi történt, hogy számomra Kyle Katarn volt az első Jedi lovag, aki felett átvehettem az irányítást egy - akkori mércével - amúgy is bitang erősre sikerült FPS/TPS akció-kalandjátékban, amelyből szinte sütött a Star Wars életérzés néhány héttel "A klónok támadása" mozipremierje előtt. Ez már önmagában is elég lenne az üdvösséghez, de 2002 amúgy is egy kimondottan erős év volt számomra videojátékok szempontjából: kihagytam egy évet a suliban, elmentem dolgozni, megvettem életem első igazi "gamer PC-jét" és a napi 8 óra munkán kívül nagyjából az összes szabadidőmet a monitor előtt töltöttem a Star Wars Jedi Knight II: Jedi Outcast, WarCraft III, Grand Theft Auto III, Medal of Honor Allied Assault, No One Lives Forever 2, Age of Mythology, Mafia, Hitman 2: Silent Assassin, Unreal Tournament 2003, Silent Hill 2 társaságában. Biztos számos játékostársamnak is hasonlón egy kiemelkedően jó videójátékos év volt 2002, de abban is biztos vagyok, hogy másoknak, más szempontok, más platformok, más élethelyzetek okán egy teljesen átlagos év volt, és számukra olyan évek maradtak emlékezetesek, amelyeken én siklottam át észrevétlenül. Talán valaki 2002-ben éppen a családjával vagy a karrierje építésével volt elfoglalva, talán valaki éppen múlt pénteken vásárolta vagy kapta meg élete első számítógépét/konzolját és éppen most vésődnek be azok a kitörölhetetlen és felejthetetlen emlékek. Szeretek visszatérni nosztalgiázni, de többnyire csak a gondolataimban, esetleg elalvás előtt pár YouTube videó erejéig. Akármennyire is szép emlékek kötődnek ezekhez a maguk korában fantasztikus játékokhoz, nem maradtam ott velük, az új idők szele mindig tartogatott eddig valami frissebbet, valami fényesebbet, valami újabbat. Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy eljárt felettük az idő, hiszen játékosok milliói rajonganak szenvedélyesen a retróért, ennél jóval korosabb darabokért is. Vannak persze olyan műfajok is, amelyeknek megvolt a maga aranykora, majd képtelen voltak megújulni és fejlődni egy bizonyos ponton túl, aztán lassan eltűntek, vagy legalábbis eltűntek a mainstreamből és megmaradtak a független fejlesztők lankadatlan lelkesedésére bízva, például a point & click kalandjátékok vagy a valós idejű stratégiák...ezek esetében különösen érthető, hogy új megjelenések szűkében sok rajongó tér vissza hozzájuk még ma is. Ha nagy ritkán szánok némi szabadidőt a rám törő nosztalgikus kedélyállapotom csillapítására, azokat a címeket részesítem előnyben, amelyeket sikerült olyan gyémánttá csiszolni, hogy egyszerűen képtelen az idő vasfoga azokat kikezdeni.

Ilyen a

• Counter-Strike Source vagy az Unreal Tournament 2004, ha éppen multizni van kedvem

• a Commandos 2, ha taktikázni vágyom a világ leggyönyörűbb második világháborús terepasztalain

• az Age of Empires II, ha középkori hadvezérként akarok egy kellemes délutánt eltölteni

• a Diablo II, ha egy kis relaxáló szörnyirtás a célom

• a Half-Life 2, ha magával ragadó FPS flow-élményre vágyom (az Xbox One X-en kapott törődésnek köszönhetően konzolon is a korához képest brutálisan jól néz ki).

Csak nem lehetnek ezek annyira felejthető címek, ha két évtized után is érdemesnek érzik jó részüket egy újrakiadásra akár remaster, akár remake formájában: Warcraft III Reforged, Diablo II Resurrected, Age of Empires II Defitive Edition, Mafia Definitive Edition, Grand Theft Auto Trilogy Definitive Edition. A folytatásokról, szellemi örösökről nem is beszélve: Star Wars Jedi, Hitman - World of Assassination trilógia, Call of Duty WWII/Vanguard vagy a fejlesztés alatt álló Counter-Strike 2, Grand Theft Auto VI, esetleg Silent Hill 2 Remake. Néha még ennyi sem kell, PSVR headsettel a fejemen és PSVR Aim Controllerrel a kezemben ugyanannyira észbontóan jó volt a szörnyeket irtani a Doom 3-ban, mint 18 évvel korábban a lapos képernyőn.

Jövő-menő

A kurrens megjelenések mindig tartogatnak számomra annyi izgalmat és kíváncsiságot, hogy hegyekben álljanak a polcaimon, könyvtáraimban és a kívánságlistáimon az olyan játékok, amelyek egyszerűen nem hagyják, hogy túl sokáig időzzek a múltban és hamar kiragadnak onnan. Ugyanakkor teljesen megértem azokat a játékostársaimat is, akik "ott maradtak" egy korszakban, megállt számukra az idő egy ponton és nem igazán érzik már az új idők szelét. Legyen az a Commodore 64, a Pentium számítógépek, a PlayStation 2 vagy az Xbox 360 virágkora, egészen biztos megvan minden érának a szépsége és valakiket évtizedekkel a nyugdíjba vonulásuk után is ugyanolyan nagyszerű élményekkel képesek gazdagítani, mint fénykorukban. Technikailag össze tudunk hasonlítani egy mai és egy 20 éves játékot: melyik mozgat meg több poligont, melyik használ részletesebb karaktermodelleket, melyik renderel nagyobb felbontásban, melyikben folyamatosabbak és élethűbbek az animációk...de önmagában ennek nem sok értelme van, hiszen minden játéknál az adott kor lehetőségeit szabad csak alapul venni. Azt szintén nem árt figyelembe venni, hogy sokszorosára nőttek a fejlesztési költségek, a mai tripla A-s játékokon nagyságrendekkel több fejlesztő dolgozik, mint mondjuk a két évtizedekkel korábbiakon. Amíg a Grand Theft Auto III mindössze két tucat fejlesztő háromévnyi munkájába került, addig a Grand Theft Auto V-ön már egy több mint 1000 fős csapat dolgozott éveken át. A Red Dead Redemption második részén még ennél is többen munkálkodtak, a nyolcéves fejlesztés mintegy 1600 fős stábot foglalkoztatott és a marketingköltségekkel együtt az elemzők szerint 540 000 000 dollárt (mai árfolyamon kb. 190 000 000 000 forintot, azaz Mészáros Lőrinc vagy Csányi Sándor teljes 2022-es évi vagyongyarapodását) emésztett fel, hogyan is lehetne ezt bármivel korábbról összehasonlítani? Brutálisok magas manapság egy tripa A fejlesztés anyagi- és humánerőforrás igénye, ezért sokkal kevésbé mernek kockáztatni a kiadók, és inkább járják a jól kitaposott ösvényt, mintsem indokolatlanul nagy rizikót vállaljanak a bizonytalan sikerért. Ebből kifolyólag mondjuk lehet egy olyan érzése a régi motorosoknak, hogy korábban bevállalósabbak voltak a kiadók és ezért több új IP-nak sikerült nagyobbat szólni, ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ha volt valami kiemelkedően sikeres játék vagy éppen népszerűvé váló műfaj, játékmechanika, akkor ugyanúgy átvették azokat egymástól a fejlesztők, ugyanúgy elkészítették a második, harmadik, sokadik új részt egy népszerű sorozatból, mint ma is, hiszen végső soron ugyanúgy pénzkereseti lehetőség is volt ez a tevékenység, nem csak a kritikusok és a játékosok elismerésére hajtottak. Néhány az utóbbi években megjelent remake megadja a lehetőséget, hogy összevessünk egy-egy régi nagy kedvencet egy kurrens, hasonló játékkal, vagy csak megtapasztaljuk, mennyire állja meg a helyét a mai mezőnyben. A Diablo II Resurrected vagy az Age of Empires II DE vitán felül igényes újrakiadásoknak tekinthetőek, a core gameplay még mindig addiktív és élvezetes, ugyanakkor előfordulnak olyan játékmechanikák is szép számmal, amelyek ma már archaikusnak hatnak és sokkal áramvonalasabb megoldásokhoz vagyunk szokva. Vagy ott van a Mafia Definitive Edition, ahol a fejlesztők több ponton is mertek a kultikus alapműtől kellő mértékben elszakadni, viszont a játékmenet bizonyos elemei, a gunplay pont azért nem volt felhőtlenül szórakoztató, mert eljárt felettük az idő, hozzá vagyunk szokva a népszerű műfaj fejlődésében bekövetkezett innovációkhoz. Az Age of Empires II Definitive Edition mellé oda lehet már tenni az Age of Empires IV-et, a Diablo II Resurrected mellé szintén oda kerülhet hamarosan a Diablo IV és akkor egy technikailag kiegyenlített összevetésben kereshetjük a választ, hogy valóban jobb játékok készültek-e mondjuk az ezredforduló környékén. Sajnos elhanyagolhatóan kicsi az esélye, hogy a Jedi Knight II: Jedi Outcast-ből valaki készít egy modern remake-et, de izgalmas lenne megnézni, mennyire lenne az Erő Kyle Katarn-al az új Jedi játékmotorját használva. Érdekes lenne megnézni azt is, ha valaki elkészítené a SW Jedi: Survivor két évtizedes/"PS2 szintű" demake-jét, és össze tudnánk ereszteni a SW Jedi Knight II-vel. Attól tartok, még grafikailag-technikailag alaposan lebutítva is köröket verne az új Jedi demake-je a JKII-re, hiszen nem csak az változott az eltelt évtizedekben, hanem

• egy A kategóriás fejlesztés produkciós értéke,
• a történetírók, a szinkronszínészek, a filmszerű elemek előtérbe kerülése, professzionális színvonalúvá felzárkózása
• új játékmechanikák népszerűvé válása, ez esetben pl. a "soulslike" elemek [itt szándékosan nem megjelenést írtam, hiszen alapjaiban már a Diablo II-ben is megvolt valamilyen formában]
• a játékidő is a duplájára duzzadt, ezáltal hosszabb időre veszhetünk el a szeretett világban, a főküldetés mellett számos más tevékenységgel
• valamint a legfontosabb viszonyítási pont is sokat változott azóta: a játékos maga. Mások lettek az igényeink, mások lettek az elvárásaink, mások lettek a szokásaink, mások lettünk mi magunk, a játékosok is: már nem a négy fal között, a számítógép előtt görnyedő szemüveges, pattanásos kockák vagyunk, hanem nappaliban nevetgélve zeldázó anyukák, edzés után party-chatben fortniteozó kiöregedett focisták, VR-sisakban beatsaberező nem-bináris könyvelők, kormányülés után kormány-ülés szett mögött izzadó granturismózó államtitkárok, a gyerekkel minecraftozó benzinkutasok. Felnőtt emberek vagyunk, akik őszinte mosollyal gondolnak vissza néhanapján a megszépült emlékekre, a hobbijukkal eltöltött évtizedek különböző szakaszaira. Aztán vagy visszatérünk a jelenbe, vagy ott ragadunk valahol a múltban, egyikkel sincs semmi probléma. Érdekességképpen össze lehet hasonlítani kurrens és retrospektív alkotásokat, jól végig tudjuk követni egy-egy műfaj fejlődését, de nincs értelme kijelenteni, hogy ekkor vagy akkor voltak a legjobb játékok, mert lehetetlen azokat azonos mércével összemérni, hiszen az idő múlásával maga a megfigyelő változik a legtöbbet.

Nektek mi a véleményetek erről? Van olyan kiemelt időszak az életetekben, amiről ki tudjátok jelenteni, hogy akkor voltak a legjobb játékok, akkor élveztétek a legjobban a velük töltött időt? Szoktatok néha egy kicsit nosztalgiázni a régi kedvencekkel? Esetleg leragadtatok egy adott korszakban vagy platformnál? Nehezebben találtok a mai játékkínálatban számotokra érdekes címet, mint mondjuk 10, 20 esetleg 30 évvel korábban? Annyi új megjelenés van még mindig minden héten, hónapban, hogy lélegzetvételnyi időtök sincs visszatérni egy másik korszakba?