Iron Maiden: SenjutsuLemezkritika

Bő három héttel ezelőtt (pontosabban 2021. szeptember 3-án) a boltok polcaira került a brit illetőségű heavy metal banda, az Iron Maiden tizenhetedik nagylemeze, a Senjutsu.

Eredetileg nem akartam belemenni az album címének a fejtegetésébe, valamint abba, hogy maga a szó mennyiben fejez ki a zenekar lassan öt évtizedes pályafutását és a heavy metal szcénában, továbbá úgy en bloc az egész zeneiparban beöltött jelenlegi szerepét, mivelhogy tíz kritikából minimum nyolc ezen pörög, de mégsem hagyhatom figyelmen kívül a briliáns címválasztást, és szintén nem tehetem meg, hogy ne emeljem a kalapomat Steve Harris-ék frappáns döntése előtt, hogy ezt a szót vésették rá a lemez borítójára, amely tökéletesen átadja, hogy mit gondolnak ők és mit gondolnak a rajongók a Maidenről, és hogy tulajdonképpen mit is jelent maga a Maiden. Ugyanis, ha megnézzük a japán senjutsu kifejezést a szótárban, különböző jelentések tömkelege jön velünk szembe, a hadi taktikától és stratégiától kezdve a harcban mutatott ügyességen és technikán át különféle természeti energiákig bezárólag, ám ezek mellett a senjutsu „halhatatlanság”-ra is lefordítható – és voltaképp ez az igazi lényeg. Jobb címet keresve sem lehetett volna találni a Maiden tizenhetedik nagylemezének, hiszen ők már régen beírták a nevüket a heavy metal történelmének nagykönyvébe – abszolút halhatatlanok, és ezen az sem változtat, hogy legújabb albumuk tetszik-e nekünk vagy sem. Ezek tények. Jöhetnék most azzal, hogy hatalmas fanatizmusom ellenére egyáltalán nem a Maiden a kedvenc zenekarom, de ebben a helyzetben ez legalább akkora badarság lenne, mint azt állítani, hogy a Senjutsu már pusztán alanyi jogon is megérdemli a tiszteletet, mivel egy olyan banda neve alatt jött ki, akik már réges-régen bebizonyították, hogy mind együtt, mint külön-külön is korszakos zsenik, és értékelni kell, hogy ennyi év után még mindig képesek alkotni és itt vannak velünk, valamint hogy le tudnak tenni az asztalra egy tíz dalból álló nagylemezt – mindkettő badarság lenne, de mégis mindkettő igaz.

Ami előbbit illeti, hiába jó a Maiden, nálam a Guns N’ Rosest semmi sem taszíthatja le a trónról (és több mint valószínű, hogy már nem is fogja soha), ha utóbbiról van szó, akkor pedig tényleg nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy bár a zenekar aranykora már lezajlott a dicső nyolcvanas években, az mégis megsüvegelendő, hogy ezek a srácok a hatodik x-en túl is teljes erőbedobással űzik az ipart – amiért nem lehetnek eléggé hálásak a rajongók. Még úgy is, hogy legjobb lemezeiket már régen megírták, még úgy is, hogy nyilván a Senjutsu nem üt akkorát, mint teszem azt egy Powerslave, egy Somewhere in Time vagy egy Seventh Son of a Seventh Son, és még úgy is, hogy itt is érvényesül az a papírforma, ami azokra a zenekarokra jellemző, akik hosszú, gazdag karriert mondhatnak magukénak és kijönnek egy új albummal. Azaz, hogy a friss lemezt hallgatva nem tudsz elvonatkoztatni a nagy klasszikusoktól, és elkezded összehasonlítani a régi élményeket a mostanival, mániákusan keresed benne a közös pontokat, és minél jobban erőlteted, annál kevésbé fog megérkezni a várva várt katarzis, és végül egyre kiábrándultabb leszel. És utána nem marad más, mint a szimpla, de kissé üres, szomorúsággal vegyülő öröm, hogy ennyi évesen még lemezt ad ki a banda, és megajándékozott minket hat esztendő után 82 percnyi zenével – csak nem olyannal, mint amilyenre Te számítottál. Hatalmas paradoxon ez, és ebben talán nagy szerepe van annak a bizonyos „jóra hallgatás”-nak is, amely manapság (az internet, a korlátlan letöltési lehetőségek és a Spotify korában) már egyre kevésbé népszerű, sőt, megkockáztatom, régebben talán azért is sikerült (már egyik-másik Maiden-lemez esetében is), mert nehezebben lehetett hozzájutni ezeket a zenékhez. Benne volt a nehezen összekuporgatott zsebpénzünk, fizikai formában is birtokoltuk az anyagot, és ha nem tetszett annyira, hát nem baj, meghallgattuk újra és újra, mert mást nem nagyon lehetett betenni a lemezjátszóba vagy a kazettás magnóba. Manapság meg már két kattintással leszedjük őket, és ha nem jön be, mehet a lomtárba és kapcsolunk is a következőre.

Pedig pont egy Maiden-albumnál kiemelt fontosságú a „jóra hallgatás” szabálya – merthogy a Senjutsu piszkosul jó lett, ugyanakkor időre van szüksége. Méghozzá rengetegre. Alapvetően kétféle Maiden-lemez létezik: az egyik első hallásra is libabőrt tud okozni és azonnal rögzül a fejedben, a másik viszont nehezen adja magát, úgy kell fogyasztani, akár a minőségi bort. Nem gyorsan kortyolgatva, nem vedelve, hanem szépen lassan, elnyújtva, a lehető leghosszabban ízlelgetve – törődni kell vele, és közben muszáj az érzéseidre, a füledre és nem utolsósorban a szívedre hagyatkozni. És ha eléggé türelmes vagy, rászánod a kellő időt, akkor végül beüt és beérik az a bizonyos gyümölcs. Ráadásul egy Maiden-lemez esetében még az is sokat nyom a latba, hogy az ember milyen hangulatban és életszakaszban van, amikor hallgatja (véleményem szerint a sokat szidott Blaze Bailey-korszak első szerzeménye, a The X Factor is ezért ütött kevésbé – ahhoz tényleg kell egy sötét, depresszív lelkiállapot, hogy ráfanyalodjon az ember), és ha ehhez még hozzávesszük a fent leírt dolgokat és azt, hogy az új album eléggé vegyes összképet ad, ami az ismerkedési fázist illeti (értsd: vannak olyan dalok, amik elsőre berántanak, és vannak olyanok, amik csak tizedjére kezdik hallatni a valódi hangjukat), akkor hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy a Senjutsunak cseppet sincs könnyű dolga. Jól lehet, az elsőre feltűnik, hogy a dalokat maximálisan átitatja az ezer körül is felismerhető Maiden-szellemiség és atmoszféra. Az albumot nyitó Senjutsu remekül megadja az alaphangot, Nicko McBrain adrenalinfröccsben fürdő dobjátékával egy pillanat alatt megnyeri a csatát és a hangzást átitató (ellenben csak az első két dalig kitartó) japán téma miatt szinte már egy Akira Kurosawa rendezte szamurájfilm elevenedik meg lelki szemeink előtt, egy hatalmas vár előtt gyökeret verő páncélos, katanás lovas sereggel, várat védő íjászokkal, feszült várakozással, majd az eget vérvörös színbe borító jelzőtüzekkel.

A második szám, a nemrég kislemezes formában is megjelent Stratego is ezt a harci dobokra épülő koncepciót viszi tovább, csak sokkal vadabb, elemibb tempóban, mint az előzmény, ami kicsit visszahozza a nyolcvanas évekbeli Maiden őrült csörtetését és erőteljes, érzelmes refrénjeit. Bruce Dickinson a szívét-lelkét kiénekli magából (néha talán többet is vállal, mint kellene), dallamai hozzák a tőle megszokott heroikus, pátoszos hangzást, és noha érezni rajta, hogy ő sem lesz már fiatalabb, no meg hogy túl van már egy-két rázós szarságon (néhány éve találtak egy daganatot a nyelvén, amit szerencsére sikerült kezelni), olyan átéléssel gyűri a hangszálait, amit nem lehet nem dicsérni. Ráadásul nemegyszer Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers is direkt alájátszik Dickinson énekének a refrénekben (az egy atombomba erejével a hallgató képébe robbanó Days of Future Past például az album abszolút ékköve, annyira mesteri, nyers, egy rövid, de dühös vihar erejével egyenértékű tempót képvisel, hogy az egyik legjobb Maiden-szám lett belőle). A The Writing on the Wall (az első kislemez, amit az album megjelenésére már mindenki agyonhallgatott) és a Lost in a Lost World tovább folytatja a tendenciát: bennük van a Maiden színe-java, a kötelező Fender gitárokkal, még ha összességében az arányokat nem is mindig sikerült eltalálni. Apropó arányok: azt tudni kell a Senjutsuról, hogy dupla album, no de nem azért, mert sok dal lenne rajta – tíz van, de azok többsége a Maiden utóbbi néhány szerzeményéhez híven baromi hosszú (majdnem másfél órát tesz ki). Mondjuk ez se újdonság: A Matter of Life and Death óta jelen van náluk ez a progresszió. Műfaji kísérletezgetések helyett egyre komplexebb, konkrét témavilágokra épülő dalokat írnak, mely a The Final Frontiert is meghatározta, és ami a The Book of Soulsszal csúcsosodott ki igazán. A Senjutsu gyakorlatilag utóbbinak az egyenes ágú folytatása, csak sokkal karakteresebb annál – ugyanakkor túlnyújtottabb is.

A skót és kelta dallamokra alapuló, leginkább a The Clansmanre hajazó Death of the Celtsnél ez még egyáltalán nem zavaró, briliáns a dramaturgiája, ahogy épülnek egymásra a különböző hangulatvilágok – minden percnek saját kis funkciója van, amelyet az összetett, mély dalszöveg és Dickinson éneke fog össze egy egységes, kerek egésszé, az első pillanattól az utolsóig. A lemezt záró Hell on Earthnek sem áll annyira rosszul az a több mint 11 perc: a lágy intro után hirtelen belevágnak a közepébe és a melankolikus felvezetést egy totál oda nem illő durva csörte követi, viszont a végére visszafordíthatatlanul leül a lelkesedés. A The Parchment még rosszabbul járt: gyakorlatilag három-négy percet nyugodtan le lehetett volna vágni belőle és hozzárakni a Days of Future Pasthez (ami meg túl rövid), rengeteg benne a felesleges témázgatás mindenféle funkció nélkül, és a többedik hallgatás után már nem állod meg, hogy ne lépj át a következő számra. Lényegében ugyanaz az építkezés a lemez utolsó három dalában, torzítatlan gitár és basszus bevezetővel (jó hosszan elnyújtva), majd az egész banda együttes erejének megmutatásával, aztán végül a kört bezáró visszatéréssel a kezdeti hangjegyekhez – még mindig többször működik, mint amennyiszer nem, de azért valaki szólhatott volna Harrisnek, hogy egy kicsit vegyen vissza. A kevesebb több alapelve már csak azért is érvényes, mert az olyan 7-8-9 perces daloknál, mint az előbb említett Senjutsu, Lost in a Lost World, vagy épp a mind dallamaiban, mind szövegében kissé gyenge The Time Machine és az Aces High párjaként is felfogható Darkest Hour (amit Winston Churchill 1940-es beszéde inspirált, amelyet a dunkerque-icsata után mondott, amivel kirángatta az angol népet a depresszió feneketlen gödréből) egészen jól elvan a maga bő lére eresztett idejével, és pont azelőtt vágják el, mielőtt kezdene unalmas lenni.

A Senjutsu tehát kifejezetten jó Maiden-lemez lett (nálam még a legutóbbit, a The Book of Soulst is veri egy arasznyival), és ha megadod neki a megfelelő időt, egy remek (ámde nem hibátlan) 82 perces élményben lehet részed. Ennél több pedig nem is nagyon kell egy olyan bandától, akik már a hetvenes évek óta nyomják, és még mindig vannak annyira lelkesek és aktívak, hogy új lemezekkel ajándékozzák meg a rajongókat. Szerencsére a kritikusok és az eladási számok is ezt igazolják: a Senjutsu meleg fogadtatásra talált az újságíróknál, és az amerikai Billboard 200-as lista harmadik helyén debütált, ami a zenekar történetében egyértelmű csúcspont – eddig még egyetlen albumuk sem jutott ilyen magasra az USA-ban. Nem győzöm hangsúlyozni, mindezt egy olyan csapat vitte véghez, akik lassan félévszázada zenélnek, akik már rég maguk mögött hagyták az aranykort, ugyanakkor akik egy olyan nevet, vagy inkább brandet építettek fel fáradtságos és kemény munkával, aminek lángját a rengeteg rajongó sosem hagyja kihunyni. Ennek fényében könnyen megtehetné a Maiden, hogy kényelmesen hátradőlnek egy hűsítő koktél kíséretében egy homokos tengerparton – de nyilván nem teszik, helyette halálukig nyomják a metált, és amíg ilyen minőségű lemezeket tudnak lerakni az asztalra, mint a Senjutsu, ez nem is baj. Főleg ilyen ínséges időkben: sokszor mondják, hogy a rockzene haldoklik (szerintem egyébként egyáltalán nem, csak jelenleg nem annyira divatos és nincs annyira előtérve helyezve, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt), de ha mindenképpen ellenpéldát akarunk, csak tegyük fel a Senjutsut: nehezen betörhető jószág, de ha sikerül elbánni vele, még az is lehet, hogy nem érzel majd csillapíthatatlan késztetést arra, hogy levedd a polcról a régi nagy Maiden-klasszikusokat.