Szavatosság

Szavatosság. Olyan szó ez, amelyet több, egymástól gyökeresen eltérő módon lehet értelmezni. Soron következő blogbejegyzésem témájául pontosan ezért választottam: olyan játékokról, olyan jelenségekről és olyan döntésekről fogok beszélni, amelyek két alaposan elkülöníthető csoportba sorolják a játékokat. A kulcsszó pedig ez: szavatosság.

Roppant egyszerűen meg lehet fogalmazni alaphelyzetben azt, hogy mit értünk egy játék hossza, az általa kínált tartalom alatt: mennyi időbe telik azt normális nehézségi fokozaton végigjátszani - és milyen egyéb lehetőségek akadnak a végigjátszás után. Ez az egyszerű, ortodox, objektív mércével is jól belőhető "érték".

1. Itt van a Final Fantasy XYZ lesz benne 50-60 órád, ha nem akarsz a titkoknak utánajárni. Ha mindent ki akarsz takarítani, ez felmehet a duplájára.

2. Ez a frankó, látványos átvezető animációkkal és izgalmas harcokkal teletűzdelt fps két négy órás este erejéig kötött le minket Hard fokozaton. Multi, az nincs.

3. Összesen tizennyolc ország nemzeti bajnoksága, hatvan ország válogatottja található meg a "Random Sport Game"-ben, és a szokásos bajnokság/kupa/vg mellett hot seat-ben egymás ellen, vagy a neten keresztül egymásnak ugorva is lehet tovább bővíteni a szórakozás mennyiségét.

Ugye itt már látszik, hogy vannak egyszerűbb esetek. Ahogy a függvények, a videójátékok is aranyosan viselkednek ilyen szempontból: vannak tulajdonságok, amelyek lineárisan növelik a játékidőt (x nehézségi fokozat, csövön végigterelt játékos, y db, egyenként z perces "pálya".) A móka akkor következik, amikor bekerül a képbe az online mód: a co-operatív módusz egy jó kezdet a játékidő kitolására, a szándékosan a multiplayert szem előtt tartó design pedig olyan játékot szülhet, amely exponenciálisan emeli a játékidőt, kvázi függetlenül attól az x órától, amit a multiba ugrás előtt, a soványka vagy azért alaposan elkészített single player móddal töltöttünk el. A függvényk jó példa erre, itt a single player a +valamennyi az "iksznégyzet" után. De eszem ágában sincs több matekpéldát bevonni a történetbe, szeretnék ugyanis a "nagyon szubjektív" medencében megmártózni, és arról beszélni, hogy mely játékokat (és mely platformokon!) tartok "követendő példának", mik azok a tulajdonságok, amelyektől mesterségesen kitolt játékidőért kiáltok, és nem ugrok vissza - kicsit hosszú lesz, de a téma bizony rengeteg lehetőséget tartogat magában.

Kisiskolás korunkban még valahogy másképp, egyszerűbben mentek a dolgok. Volt ugye a PC, és azon voltak a klasszikusok. UFO, aka X Com: Enemy Unknown: a játék egy elég szabad single player üzemmóddal rendelkezett, amelynek köszönhetően fel sem merült bennünk az, hogy ne kéne ezt többször újrajátszani. Úgy volt maga a rendszer kitalálva, hogy ösztönözze a játékosokat a jobb és jobb koncepciók, katona/fegyver kombinációk kiötlésére - és ez szinte megunhatatlannak tűnt. TÉNYLEGESEN megunhatatlan volt azonban a Heroes of Might and Magic első része: gyakorta torkollottak a korai szerepjátékos találkozók (amelyek először még a klubbokban, de később persze valamelyikünk lakásán kerültek megrendezésre) Heroes-párbajokká: itt már a konkrét multiplayer megunhatatlansága az, ami a sorozatot oly sok ember számára a Valhallába emelte. Persze nem kell messzire menni, és a PC ténylegesen "legnagyobb" címeiről kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy úgy készültek, hogy éveken át szórakoztassák a kitartóbbakat. Starcraft, Counter-Strike, Quake, UT, World of Warcraft.

Nem készülhet el azonban minden játék ezzel a mentalitással. Konzolon amúgy is megszokott dolog, hogy a közönség az új, a friss címekre rabol rá, és két-három hónap múlva tehetetlen hullaként hagyja hátra az adott játék online módját: nem egyszer tapasztalni, hogy egy fél-egy évvel X játék megjelenése után már kihaltak a netes szerverek, és alig látni egy-két, időben tévedő játékost, aki persze mindenkinél jobb is egyben : )

De nem is lehet mindez cél. Moziba sem azért járunk, hogy a film jó legyen EZREDSZER is: a rajongók lehet, hogy több tucatszor végignézik kedvencüket, annyira egyben lévőnek érzik az alkotást: de ez nem feltétlenül lesz általános, követendő módszer. Ahogyan a Metal Gear Solid széria is mindenkinek mást jelent: van, aki a mai napig vissza-visszatér a különös, puzzle-hoz hasonlító játékmenethez a legnehezebb fokozaton, míg néhányaknak "csupán" egy veszettül jól megkomponált történetet és az átvezetők közti lazításképp néhány pályát és jó bossfightokat jelent mindez. Ahogyan egy könyvhöz is visszatérhetünk néhány hónap után, úgy kerülhetnek a kedvencek is ismételten a figyelem középpontjába.

Pontosan a fenti dilemma miatt vannak "bajban" a verekedős játékok (és ezért örülök annyira a Street Fighter IV nagyon jó eladásainak is): ott az elmúlt két évtizedben nem változott a játékmenet magja. Nem kell, nem lehet, nem érdemes ezen változtatni, hiszen gyakorlatilag két ember lelki-fizikai (ügyességi!) összecsapásáról van szó: van a küzdőtér, és van két ellenfél. "Kettő megy be, egy jön ki.". Minden menetben fel kell használni az eddig összegyűjtött tudásunkat saját és a ellenfél által irányított karakterről, éppen ezért a legjobbak nem pár óra után emelkednek a többiek fölé. Időt és energiát igényel mindez: de a jó játékokban eleve erről van szó, ha a multiplayer kerül terítékre. Itt van például a legnépszerűbb konzolos FPS, a Halo 3. A Bungie hosszú életű játékának multiplayer üzemmódja a mai napig aktív, esténként rendre 2-300 ezer játékos keresi az izgalmakat, és érdemes megemlíteni egy kulcsfontosságú monumentumot a játékban (és ez persze minden normálisabb fps-re tökéletesen igaz, kevésbé népszerű példákat sorolhatnánk napestig): a fizikai részleg úgy van összerakva, hogy minden egyes alkalommal, amikor lövök egy adott fegyverrel, vagy suhintok egy közelharci eszközzel, tudom, hogy mekkora távolságra vagyok képes hatni, és milyen erővel.

A rendszer kitanulható!

Nem azért találták ki, nem azért tették bele a játékba, hogy agyatlan csapkodást és lövöldözést prezentáljanak, amelynek hiányosságait úgysem veszik észre a játékosok a termékkel eltöltött 5-6 órában!

Mindezt én teszteléskor is igyekszek pozitívumként feltüntetni. Itt van például a Naruto: Broken Bond, aminél meglepően alaposan kidolgozott harci részleg volt a játékban, és bár a neten két-három hónappal a teszt után már nem volt senki, mindez csak a szokásos "játékról játékra" opció miatt fordulhatott elő, nem pedig azért, mert hibás, "broken" gameplay lett volna a játékosok asztalára téve.

Térjünk egy kicsit vissza az első pontokhoz: alapvetően kétfajta játékidőt tartok elkülöníthetőnek. Az első a "raw" tartalom, maga az anyag: a single player módok végigjátszásához szükséges idő, vagy az acsi-vadászoknál az '1000g-hez eltöltendő időtartam'. Ezek kiszámítható, hangoztatható dolgok (ÚÚÚ, 100 órás JRPG, MRRR! Igaz, hogy a fele unalmas átvezető a harcok előtt és után, de mindegy!) - az igazán jó és főleg az erre tervezett játékoknál azonban ennek többszöröse a ténylegesen a játékkal eltöltött idő - legyen szó single újrajátszásokról, sandbox bohóckodásról, vagy a multiplayer élményről.

Ezért nem fontos, hogy a Soul Calibur vagy a Street Fighter IV mennyi single "opcióval" bír. Az csak a plusz konstans az iksznégyzet után. Hány pontot érdemel a sakk, vagy a góprogram, amiben csak egy háromfokozatú (DUMB / MODEST / PRO) cpu van, és egy multiplayer? Egy pontot? Tíz pontot? Embere válogatja, persze. Internetkapcsolat nélkül főleg.

Persze nem csak ezek az örök, végletes játékok azok, amelyet hosszúnak, egyáltalán megvételre érdemesnek találok, dehogy is! Konzolfronton akadtak számomra olyan meglepően újrajátszható játékok, amelyekre ugyanúgy rá lehet dobni a "Van benne anyag! - Oldern" címkét: ilyen volt a PS2-es Jak széria bármelyik része, a klasszikus Donkey Kong Country (de inkább nem is kezdeném el sorolni a bármikor újra és újra végigtolható Mario-epizódokat), a Kart, a Viva Pinata, a Boom Boom Rocket, a TD, a jobb Tomb Raiderek - ez a lista mindenki számára más és más. Mégis, ha hosszú évek után visszanézek egy-egy kollekcióra, vagy magára a játékélményekre, akkor leginkább azok maradtak meg bennem, amelyekről tudom ,hogy a hosszan tartó élményt tartották szem előtt a fejlesztőik. Ezek azok a játékok, amelyek az elavuló grafika ellenére tényleg csiszolt gyémánthoz hasonlítanak. Évekkel később is.