(10) The Whale // A bálna

Az év talán legszebb keretes szerkezete, amibe azért elég sok érdekes témát sikerült beleszuszakolni. Kicsit talán még túl sokat is, ami miatt itt-ott úgy érződhet, hogy csak a felszínt kapargatja a film, csupán bele-belekapva dolgokba, de Charlie karaktere összességében szépen egyesíti ezeket. Mint ahogy a The Whale legerősebb eleme is Brendan Fraser alakítása, akinek abszolút kijárt egy ilyen kaliberű visszatérés.

(9) Decision to Leave // A titokzatos nő

Egy fantasztikusan friss nyomozós film, amely elsősorban nem a konkrét bűntény rejtélyével tart bennünket folytonos bizonytalanságban, hanem a karaktereken keresztül. Csavarokban ezzel együtt nincs hiány, a fényképezés pedig tele van álleejtős és innovatív megoldásokkal, melyek nemcsak az élményt emelik magasabb szintre, de szokszor a cselekmény és a mondanivaló szempontjából is fontos szerepet játszanak.

(8) Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick sok szempontból kilóg kissé a sorból, de egész egyszerűen nem tudtam nem feltenni a toplistámra, mert amit képvisel, amellett nem szabad elmenni szó nélkül. Mert ez bizony nagybetűs moziélmény, méghozzá a nagyközönségre hangolva - de nem az a szétfókusztesztelt, lelketlen, műanyag fos, hanem az a fajta, amiből sokkal többet kellene kitermelnie Hollywoodnak. Az akciójelenetekbe tett elképesztő mennyiségű (és kézzel fogható!) effort sokszorosan térül meg, a végeredmény pedig tocsog az adrenalinban. Ki hitte volna ezt ennyi tologatás után? Egy 35 éves, kultnak legfeljebb túlzással nevezhető film felmelegítésétől? Én biztosan nem. De ha blockbuster fronton sikerül kicsit minőségibb vizekre eveznünk a következő években, akkor abban óriási szerepe lesz a Maverick sikerének, meg persze Tom Cruise megalkuvást nem ismerő személyiségének.

(7) The Northman // Az Északi

Robert Eggers eddigi munkássága nekem amolyan hit-or-miss jellegű volt, a The Northman viszont abszolút betalált. I will avenge you, Father! Pedig igazából kőegyszerű az egész, cselekményét tekintve egy natúr bosszútörténet, de a világalkotáson, az izgalmas vizuális megoldásokon és a brutális atmoszférán keresztül mégis iszonyatosan epikus volt számomra az élmény. I will save you, Mother! Az az igazi beszippantós fajta, aminél nem agyalsz, csak sodródsz, de közben mégsem szájbarágós. I will kill you, Fjölnir!

(6) The Batman // Batman

Innen is szeretnék elnézést kérni a Marvel-fanoktól, de a képregényfilm az valahol itt kezdődik, kérem. Matt Reeves alkotása olyan beállításokkal dolgozik, hogy tényleg azt érezzük közben, mintha egy füzet oldalai elevenednének meg előttünk - a belső monológokkal is fantasztikusan adagolja a comic book feelinget. Nálam ez volt az év legnagyobb geek filmes élménye: imádtam a noir hangulatát, a képi világát, a zenei főtémáját, Robert Pattinson pedig sokadjára bizonyítja, hogy remek színész, aki remélhetőleg végleg kitör most már a Twilight-skatulyából - tett már érte éppen eleget.

(5) Aftersun // Volt egyszer egy nyár

Nem titkoltan azokat a filmeket szeretem a legjobban, amiket "magammal tudok vinni": amik hetek, hónapok, akár évek múltán is újból és újból eszembe jutnak. Hol konkrét jelenetek, hol csak szimpla érzések, gondolatok. Az Aftersun ilyen szempontból a tökéletes alapanyag - ahogy Liquid atyánk fogalmazott a minap a Twitteren: "slow burn katarzis". De még mekkora, atyaég! Miután vége lett, lényegében percről percre telepedett rám az egész, ahogy egyre mélyebbre ástam a gondolataimban - pont úgy, ahogy Sophie is teszi ezt a történetben. Hogy tényleg minden így történt-e? Nem számít. Az Aftersun azt a pontot keresi, ahol szétválnak a szeretteinkről dédelgetett emlékeink, és az, amilyenek valójában voltak. Keresi, meglelni azonban soha nem leszünk képesek. De talán nem is kell. Egy bravúros koncepció, amely a lelkedbe markol, egy kiemelkedő alakítás Paul Mescaltól - mindez olyan fényképezéssel, hogy néhol tényleg eldobtam az agyamat. Ja, és a tetőpont, az év talán legerősebb jelenete - az Under Pressure napokig betapadt nálam utána.

(4) Nope // Nem

A Get Out után az Us nekem csalódás volt, Jordan Peele újabb zsánercsavarása azonban szerintem bitang jól sült el. Csak azért merem elmondani, hogy ez egy ufós film, mert a Nope pontosan az a fajta mozi, ami ellened fordítja az elvárásaidat - én pedig imádom az ilyeneket. Emiatt már puszta műfajfilmként is izgalmas, kreatív darab, de természetesen nem maradnak el a Peele-től megszokott áthallások, metaforák és a mögöttes tartalom sem, amin aztán bőven lehetett agyalni, diskurálni a stáblista után. Vizuálisan pedig szintén az év egyik legkiemelkedőbb darabja, de hát Hoyte van Hoytemától ezt már megszoktuk az elmúlt évtizedben. Nem tudunk nem odanézni...

(3) Tár

El nem tudom mondani, mennyire jó volt látni egy olyan filmet, amelyik ilyen bátran bele mert állni a cancel culture-be és az egész PC-világba. Na nem mintha arról lenne szó, hogy manapság minden film patikamérlegen készül - hála az égnek ettől azért még mindig nagyon messze vagyunk (már ha hajlandóak vagyunk távolabbra nézni az első popcornos zacskónál). A Tárt azonban olyan szinten nem érdekli, hogy mit gondolnak róla, hogy lényegében a cselekményébe és a mondanivalójába is beleépíti mindezt - avagy hol van az a pont, ahol a művész és az ő munkássága kettéválnak. Van-e egyáltalán? Todd Field filmje ennél persze sokkal többről szól: egy végig izgalmas és kiszámíthatatlan karakterdráma, amiben a mindig csodálatos Cate Blanchett úgy lubickol, mint talán még soha. És ami a legfontosabb: akár tetszett, akár nem, utána egészen biztosan el fogsz gondolkodni arról a világról, amely jelenleg körülvesz bennünket.

(2) Everything Everywhere All at Once // Minden, mindenhol, mindenkor

Atya. Úr. Isten. Ez az a film, amiről nem kell, sőt, nem is szabad tudnod semmit. Csak indítsd el, sodródj - nevess, ámulj, zokogj. Még hogy nincs új a nap alatt! A két Daniel olyan szinten árazza be ezzel a filmmel napjaink egyre idegesítőbbé váló multiverzumos trendjét, hogy arra nincsenek szavak!

(1) The Banshees of Inisherin // A sziget szellemei

Martin McDonagh nálam eddig is óriási kedvenc volt, az In Bruges és a Három óriásplakát után azonban most felkerült a legmagasabb polcra. A párhuzam nyilván az elsővel erősebb, a sajátos humor pedig itt is fontos kellék, az alaphelyzet nyilvánvaló abszurditását ugyanis ezzel segít nekünk leöblíteni. Idővel aztán szépen lefagy a mosoly az arcunkról, a The Banshees of Inisherin ugyanis bizony görbe tükröt tart mindenki elé: hiába fogalmaz meg egészen konkrét dolgokat is (például az elmúlástól való félelmet, ami a cselekmény fő mozgatórugója is egyben), valójában mégis az emberi természet, az egymáshoz való viszonyulás és annak következményei köré épül fel a mondanivaló, amiből mindenki levonhat maga számára valami tanulságosat. Az isten háta mögötti ír sziget ilyen szempontból hibátlan helyszín, a karakterek pedig nemcsak zseniálisan lettek megírva, de a casting is 10/10 - Colin Farrell, Brendan Gleeson, Kerry Condon és Barry Keoghan egymást licitálják túl jelenetről jelenetre. Ehhez jönnek hozzá a mitikus áthalláshoz szuperül illeszkedő metaforák (főleg az állatokkal), a csodaszép fényképezés és Carter Burwell hol sejtelmes, hol szívbemarkoló filmzenéje. Igen, ez egy szomorú film - az egyik legszomorúbb az évben. De nem azért, ami történik benne. Hanem azért, mert amiről szól, az nemhogy távoli, hanem itt van mindannyiunk körül. Függöny le, tapsvihar.