Wall of Text

Random érdekességek és beszerzések következnek - többnyire azért, mert egyrészt már régóta hanyagoltam szegény blogomat, másrészt meg elő kell készítenünk a terepet a nagyobb falatok számára.

Olvasni márpedig jó. Két hatalmas kedvencem van, amelyet igazából bármikor, bárhol, akárhányszor el tudok olvasni. Az Idő Kereke az egyik, a Drizzt-Saga a másik. A megboldogult Robert Jordan által elkészített hihetetlenül jó történetről most csak annyit tudok mondani, hogy az utolsó kötet is igazából HÁROM kötet lesz, egy másik író által - nagyon, nagyon várom, és erősen gondolkozom azon, hogy szép lassan egyesével megpróbálom megvenni angolul az egészet, hiszen nem egyszer volt már olyan, hogy egy történetet angolul olvasva sokkal koherensebb élményhez jutottam, mint a gyakran fordítóváltáson átesett magyar változatot. És ezzel át is vezettem a témát Drizzt-re: a “Transitions” / Átmenetek című trilógia már 2007 ősze óta beindult, én pedig vártam a pillanatra, hogy valahol random módon összetalálkozzak a könyv angol változatával Pesten. Nem sikerült. Nézegettem mindenféle nagyobb és kisebb könyvesboltban, ahol külföldi rendelések is vannak - ez valamiért elkerülte azokat, amelyekben én jártam. Az idő telt, az élet ment tovább, én pedig megláttam a Budapest Game Show egyik szerepjátékos standjánál az egyik könyvet, természetesen magyarul. Oké, akciós, két és fél ezer: lehet, hogy csak pár száz forinttal olcsóbb az Ork Király, mint a rendes ára, de ha nem jön az angol, akkor jó lesz ez is: és megvettem. És de hiányzott már, te jó ég.... a kötet felénél döbbentem rá, hogy ez a saját tempómban olvasva még két fürdőszoba-látogatás vagy EGY villamos-út, úgyhogy az első utam egy könyvesboltba vezettt, a második részért. Orkkirály, Kalózkirály: Salvatore megunta a kicsiben játszást, és megint nagyot alkotott. Hihetetlenül jó. Apropó Budapest Game Show: a vitrinbe került egy Fekete-Fehér Képregényantológia 5 is. A kétezer forintos árról ugye mindenki tudja, hogy nem a lap ára tehet, hanem értelemszerűen a valószínűleg borsos licenszköltségek: mind a Rozsomákos, mind a Pókemberes történet (Marvel-Junkie volnék, vagy mi) kellően érdekes, és a színek “hiánya” sem fáj - a többi történet között akad teljességgel “értelmetlen” és kifejezetten beteg, izgalmas egyaránt. Képregény-rajongóknak egyértelműen kötelező.

Az ember akkor lesz igazán addikt, azt beszélik, amikor az adott hobbihoz köthető “The Real Thing” a kezébe kerül. Egy év Gó után került a szekrény tetejére a valódi asztal kövekkel, és bár a hardcore-tól olyan messze vagyok (és az 1 dantól is), mint Makó Jeruzsálemtől, azért jó érzés fizikailag is kifejezni a rajongást valami iránt. A videójátékos kiegészítők eddig azonban nem vonzottak túlzottan. Furcsán néztem kormányokra, nem értettem a legendás Mech-fülke vonzerejét, és a Wii-re özönlő műanyag fröcsöntött tokozások már abszolút hidegen hagytak. Nem úgy az arcade stick! Az a legendás eszköz, jajj. A Soul Calibur a “8-way run” rendszerével teljesen jól működött analóg karral, bár tény, hogy valamikor az Aranyidőkben, a PS2-n elveszítettem valamit (méghozzá a fel/le “dash” képességét) akkor, amikor felhagytam a D-Pados irányítással, és az analógra emigráltam. Ez a döntés jónak tűnt a 360-on, de ahogy felnéztem a polcomra (KOFXII, SCIV, SFIV, Tekken 6), kezdtem úgy érezni, hogy ha van kiegészítő, amit érdemes lenne megvenni, az bizony egy arcade stick. A döntést nem az analóg kar hiányosságai hozták meg: a mai napig tartom, és sok előítéletes “szakértő” “véleményével” szemben is tartom: a karral nagyon precízen, nagyon hatékonyan lehet játszani, de türelem, kitartás, és gyakorlás kell hozzá. Nem hibatűrő eszköz. A lökést tehát mi hozta akkor? Egyszerű: a mágikus SJC->Ultra vagy az FFF kombók, és Viper második hard trialja. Az volt az a trial, amit csak úgy tudtam kontrollerrel megcsinálni, hogy átállítottam az irányítást, egy természetellenes módra, hogy a kezem ügyében legyenek a szükséges gombok. Ekkor döbbentem rá, hogy ezt én kontrollerrel soha nem fogom valódi harcban használni. Hat gomb kell, a hat gombos joy azonban nem fekszik az egy újjas gombnyomogatós módszeremhez - arcade stick kell hát. Ebay nem játszik, second hand nem játszik - így a választás a Tekken 6 Stick Edition lett. Az asszony boldog, hiszen itt van neki a csodás Artbook (kamu a képen látható borító, nagyon nem így néz ki a cucc). Én pedig szimplán boldog vagyok.

Az arcade stick működik, a játékélmény pedig fergeteges. Sokan figyelmeztettek, hogy hetek, hónapok kérdése lesz az átállás: ez, három-négy nap egy-két órás gaming után nyugodtan mondhatom, hogy nálam nem áll fenn. A training mód sokat segített, és mostanra ott tartok, hogy a Street Fighter IV kivételével minden más cucc remekül megy, a Tekken 6-ban jobb vagyok mint eddig (főleg a df, uf mozdulatok jönnek ki nagyobb hatékonysággal), a Soul Calibur IV-ben pedig visszatért az up/down dash mozdulat, végre, ennyi év után. A legnehezebb falat egyértelműen a Street Fighter IV, ott ugyanis olyan bonyolult mozdulatokat kell bevinnem, amelyek más sorozatokban egyszerűen nem léteznek, és még csak a közelükbe sem ér semmilyen bonyolult kombó. Ez az szerintem, amit a meccseket nézve a játékosok nem is látnak, nem is láthatnak, aztán csak a Command List alapján hiszik azt, hogy a Street Fighter IV egy leegyszerűsített verekedős. Random káromkodás : NAGYON nem. Nagyon, nagyon nem. Plusz: hat gombos, de igazából ha biztosra akarok menni, mind a nyolcat használnom kell, ekkor PPP/KKK van a maradék két gombon - Viper mozdulataihoz ezek elengedhetetlenek a cancel miatt. Boldog vagyok, és várom a januári BlazBlue-t, és a tavaszi Super Street Fighter IV-et.

Agenda is baaaaaaaaaaaaaaaaad. Tényleg. Halo vs KZ, Tekken vs MINDEN MÁS, Sony vs Microsoft, Marvel vs Disney, Marvel vs DC, Indie vs Mainstrem, Sick vs MW2, VgChartz vs NPD, HDMI vs VGA - meddig folytassam? Miért van az, hogy az emberek csak akkor tudják élvezni a szórakozásuk tárgyát, ha egy hasonló típusú cuccot fröcsögve, már-már habzó szájjal osztanak? Miért nem lehet nyugodtan játszani a játékokkal (vagy idegbeteg módon játszani velük, ha már szóba került), és egyszerűen kihagyni azt, ami nekünk nem tetszik? Vagy eladni gyorsan, ha befürüdtünk.... és miért nem lehet más játékok érdemeit elismerni úgy, hogy nekünk nem tetszik? Mármint: ennyire nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy persze mindenkinek maga körül forog a világ, de azért nem csak a szuperjó meg a szuperbad van?

Bár játszanánk egy kicsit, mondjuk egy évig, vagy egy hónapig azt, hogy mindenki arról beszél, azt meséli, amit szeret, és totálisan ignorálja azt, ami hidegen hagyja. Na nem azt mondom, hogy hive-mind mentalityt vegyünk fel, és ne vegyük észre a létező hiányosságokat is, de inkább nézzük magát az élményt, amit a játékok nyújtanak. És felejtsük el a riválisokat.