Száll a kakukk fészkére

Ezzel a gyermekverssel indul, Ken Kesey 1962-es regénye, amit annak idején, még betiltottak ma meg már a világirodalom klasszikusai között tartják számon. A könyvet Kesey veteránkórházi éjjeliőrként eltöltött évei ihleték. A 60-as évek amerikai ellenkultúrájának (az amerikai hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalma, akik nem akartak behódolni az uniformisa rendszerbe ezért gyakran elmegyógyintézetbe kerültek, maga a könyv is egy ilyen rendszert ábrázol) alap műve. Ami a zsarnoki elnyomás és az egyéni szabadság örökös harcát tárja az olvasó elé, miközben felveti a kérdést, hogy mi a nem normális és egyáltalán kimondja meg azt, hogy ki az és ki nem.

Így a mű két pólusra bomlik. Az egyik a hatalmat képviselő despota. A zsarnok archetípusa Mrs. Ratched (személyes véleményem szerint a leggonoszabb fikciós karakter akit valaha kitaláltak, Darth Vader legalább egyensúlyt hozott az erőben). A „főnéni” (a kifejezésből azóta szállóige lett) nem szándéka meg gyógyítani a betegeket, hanem éppen az ellenkezőjét akarja. Megőrizni azt a hatalmi egyensúlyt, hogy ő uralkodik a betegek pedig alkalmazkodnak.

Vele szemben helyezkedik el az intézménybe újonnan érkező Randal Patrick McMurphy. Akinek feltett szándéka, hogy életet rázzon a fiúkba, miután szembesül az ottani körülményekkel. Világossá válik számára, hogy nem elmebetegek közé került sokkal inkább a társadalomból kiszorult szellemileg gyermeteg felnőttek közé. McMurphy férfit akar csinálni belőlük. Ennek a helyzetnek a szimbóluma a regény mottójául választott gyerekvers, McMurphy mint egy kakukk bekerül az idegen fészekbe (intézet), ahol felborítja a rendet. A módszerei egyre fokozódnak: először a zene lehalkítatása, a kosárlabda, majd a baseball meccs, a hajókirándulás és ez a folyamat végül a buliban éri el a tetőpontját. Ironikus, hogy Mcmurphy mint az egyetlen ember aki gondolkodik nem mehet el, neki börtön az intézet. Akik pedig elmehetnének, nem mennek ezzel is fenntartva azt a rendszert, ami csak rontja az állapotukat.

Elnyomó és elnyomott harca ez. Ahol az utóbbi nem győzhet igazán és tragédiáját nem kerülheti el.

A könnyből Milos Forman cseh rendező készített filmet Michael Douglas amerikai producer közreműködésével 1975-ben. Nem egyszerű megfilmesíteni egy ilyen kaliberű könyvet, szóról szóra, lehetetlen vászonra vinni és csak egy nagyon tehetséges gárdával sikerülhet, az, hogy egy maga lábán megálló film szülessen belőle, amiből nem veszik ki a regény lényege.

A legnagyobb különbség a filmben a narráció formája. A könyvben az egyik bentlakó - Bromden aki azzal, hogy süketnémának álcázza magát a passzivitásba menekül - omnipotens narrátorként vezet minket végig a történeten egyes szám első személyben. Ezt a filmben teljesen elhagyták. Ami azért fontos, mert a mű folyamán Bromdennek többször is vannak képzelgései, amikor az olvasó nem mindig van vele tisztában, hogy mi a valóság és mi nem. Illetve vissza emlékezései így teljesen kimaradtak a filmből.

Ezek a szürreális víziók amúgy a „főnők” állapotát hivatott jellemezni és ezeken keresztül látható, hogy milyen pozitív hatása van Murphynek rá.

A fő helyszín a filmben és a könyvben egyaránt az elmegyógyintézet, gyakorlatilag az egész film itt játszódik kivéve a hajókirándulásos részt.

A cselekmény főiránya megegyezik, a könyvel. Viszont sok helyen át lett alakítva kisebb nagyobb mértékben, volt, amit rövidebbre vettek (pl.: az uszodás rész innen ki is hagyták Cheswick halálát), teljesen kihagytak (pl.: a Horgásztúra szervezése) vagy átalakítottak (pl.: Taber aki a könyvben még Murphy előtt elhagyja az intézetet most ). Ezek a változtatások nem teszik érthetetlené a filmet. A forgatókönyvírók (Lawrence Hauben and Bo Goldman) jó munkát végeztek, mert sikerült a háromszázhúsz oldalas regény tartalmi és mondanivalóbeli lényegét egy kétórás filmbe sűríteni, úgy, hogy csak azt hagyták ki ami nem megy a film megértésének kárára. A film mindenféle háttér tudás nélkül is tökéletesen megállja a helyét.

A szereplők többnyire hűek a könnybeli személyiségükhöz. Viszont a könyvben egy árnyalatival jobban érződik Ratched és a fekete ápolók kegyetlensége, mint ahogy ezt a filmben mutatják. Néhány szereplő kimaradt (ők gyakorlatilag az intézet tényleg beteg lakói, a regényben idülteknek hívják őket, többükről részletes képet kapunk, a filmben viszont alig szerepelnek) vagy pedig jócskán lerövidült a szerepe. A film főszerepeiben Jack Nicholson-t,

Louise Fletchet-et, William Redfield-et, Brad Dourif-ot, Will Sampson-t, Danny DeVito-t, Scatman Crothers-t és Christopher Lloyd-ot láthatjuk.

A film nagyon gyakran használ premier plánt. Ezeken a közeli felvételeken jól látszik, hogy milyen tehetséges színészekkel forgatták a filmet.

A két főszereplő félelmetesen jól játszik, Jack Nicholson terjedelmes életművének egyik legemblematikusabb szerepe mind a mai napig, habár külsőre nem teljesen olyan mint ahogy a regényben leírták (vörös haj, tetoválások, pofaszakáll), de ez fel se tűnik az embernek ha egy ilyen remek alakításhoz van szerencséje . A főnővért játszó Louise Fletchet meg szimplán az élete alakítását nyújtja. Mindkettőjük alakítását Oscar díjjal jutalmazták. Kiemelném még az indián főnököt játszó Will Sampson illetve Christopher Lyod játékát, aki ebben a filmben bukkant fel először. Illetve Danny deVitonak is ez a film szolgált kiugrási pontként későbbi karrierjéhez. A többi mellékszereplő is jól játszik, nyugodtan elmondhatom, hogy az egyik legjobb szereplő gárdával megáldott film, amit valaha láttam.

A film zenéjét Jack Nitzsche szerezte. A country zenére emlékeztető dallamai remekül passzolnak a filmhez. Nem túl drámai, a legjobb szó rá a keser-édes. Nem véletlenül jelölték Oscar, Bafta és Grammy díjra is.

Az egész film hangulatára ezt a keser-édes jelzőt tudnám használni. A könnyed már-már burleszkszerű vígjáték elemek fennakadás nélkül csúsznak át a legmegrázóbb tragédiába (a legelemzőbb erre Billy halála, ami közvetlenül a búcsú bulis jelenet bohóckodása után van - ez mellesleg a könyv és a film tetőpontja is).

A könyv befejezése valamivel pozitívabb, hiszen ott a bentlakók nagy része elhagyja az elmegyógyintézetet így talán annyira nem volt hiába való Murphy halála. Ezzel szemben a film végén a szereplők ugyanúgy ott maradnak az intézetbe, csak Bromden az egyetlen pozitív fejlődéssel bíró karakter. Aki ugye a kezdeti passzivitásból eljut arra a szintre, hogy cselekedjen (fejlődése pont ellentétben van McMurphyével aki az elején aktív majd pedig a lobotomiával zombit csinálnak belőle és így a történet egyetlen gondolkodó szereplője a szó minden értelmében az eszét veszti).

Összességében ez egy jó adaptáció, a könyv lényegét nagyszerűen sikerült a nagyvászonra interpretálni, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hatalmas elismerés mind a kritikusok mind pedig a nézők szerint.

A film öt Oscar díjat (a Legjobb Film, a Legjobb Rendező, a Legjobb Férfifőszereplő, a Legjobb Női főszereplő és a Legjobb Adaptált forgatókönyv) vihetett haza ezen kívül 28 egyéb díjat nyert és az IMDB mindenidők 250 legjobb filmje listáján a 8.-ik helyet foglalja el.

Ha a film remek, akkor a könyv minimum zseniális, (annak ellenére, hogy a filmet előbb láttam így nézése közben nem az eltérésékre koncentráltam), hosszabb terjedelmével és Bromden narrációjával sokkal teljesebb az élmény. A film kedvelőinek mindenképpen ajánlom a könyv elolvasását. Aki pedig a könyvet szereti és nem csak az eltérésekre koncentrál annak remek filmélményben lehet része.