5-2. (múzíká)

Oceansize - Self Preserved While the Bodies Float Up

Az Oceansize összehozta eddigi legsötétebb és ezzel együtt legsúlyosabb lemezét. A hangzás mocskos és nehezen emészthető elsőre. Aztán feltekertem a hangerőt a duplájára és bámulatosan kinyílt, érthetővé vált az egész. A hangszerek zúgnak, morognak, az agresszívan csattogó akkordok közé a túlvezérelt erősítők zaja, a húrok nyikorgása és ismeretlen eredetű mechanikus eszközök kattogása, ketyegése vegyül. Az ének először csak a kétségbeesett üvöltözés-ordibálás, ami számról számra egyre tisztábbá válik, amivel együtt a konvencionálisabb dallamok is egyre gyakrabban tűnnek fel.

A számok a szokásosnál jóval rövidebbre lettek fogva, 3 és 5 perc között mozog a többségük, ami lehetőséget ad a rendszeres hangulatváltásokra. A negyedik számra egészen letisztul a dolog. Innentől kezdve pedig egyértelművé válik, hogy a megszokott Oceansize minőséget fogjuk kapni, a recept pedig továbbra is a régi: a töredezett ritmusképletekre ráimprózott témák vázára épül fel minden szerkezet. Fölösleges volt tehát bármiféle negatív előítélettel közelíteni felé.

A kezdeti pörgés után egymást váltják a lassú és gyorsabb számok, amelyek egészen éles kontrasztban állnak egymással. A húzós, punkosan agresszív, mégsem éretlen, valamint a dzsesszesen megfontolt, mégsem puhány dalok állnak egymás mellett. Mindkettő a jól bevált alkotóelemekkel, a post-rockra jellemző riffekkel, az alteros bontásokkal és a rafinált harmóniákkal megfűszerezve.

Minden alkalommal megfelelően előkészítik a terepet a pofánvágós részekhez, majd amikor abszolút felpörgette a hallgatót, leültetik és megnyugtatják a mindég hatásos zongorával és a csellóval, esetleg a tiszta gitárokkal.

Morcheeba - Blood Like Lemonade

A trip-hop oszlopos képviselőit már csak kötelező rutinként tettem fel lejátszó-listámba, lévén az előző lemez színvonala után már nem vártam semmit sem tőlük. Egyrészt azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy az Enjoy the Ride-tól jobb dalt fognak még valaha is írni, másrészt az ominózus dalt leszámítva szinte minden próbálkozás erősen felejtős volt a 2008-as felhozatalból.

Meglepett hát, hogy már a csodás nyitány után a harmadik szám személyében találkoztam is az újabb örökérvényű muzsikával. A címadó tétel helye ugyanis bőven a legkellemesebb, legszebb zenék listájára kell, hogy kerüljön nálam. A szokásos, egyszerű, lassú dobokat könnyed akusztikus gitár, helyenkénti scratch, minimális billentyűkíséret és Skye Edwards varázslatos hangja teszi gyönyörűvé.

Béke és nyugalom hatja át az összes kompozíciót, melyek a legfinomabb módon követik egymást. A Blood Like lemonade zsenialitása okozta sokkot egy könnyed instrumentális tétel oldja fel, minimális blues-figurákkal és szájharmónikával. Ezt egy óvatos akusztikus ballada követ, melyben gitáron és éneken kívül semmi sincs. Jöhet tehát egy újabb erős atmoszférájú blokk, a latinosan lüktető, közben pedig kísérteties hangokkal, háttérvokálokkal dúsított Recipe for Disaster képében. Őt követő párja is kellően fogós és erőteljes dallamokkal operál. Majd újfent kapunk egy vokál-mentes darabot, ahol már érződik egy kis Hendrix-hatás is, valamint a scratch-elt hangminták száma is nő. A Self Made Man már érezteti, hogy hamarosan vége az utazásnak és habár kicsit gyengén fénylik a zárótétel, a Beat of The Drum előtt, de nem érezteti egy pillanatra sem, hogy töltelékként került a korongra. Az egész anyagra jellemző, hogy alkotói nagyon óvatos módon kezelik az elektronikus eszközöket. Alapvetően az elektronikus zenében rejlő potenciált, s míg több dal alapja a modern zeneszerkesztésből adódó lehetőségekből indul ki, sokszor csupán finom színezésnek tűnik a háttérben.

A mostani, szoktalanul organikus, élő hangszer alapú megközelítés hibátlanra sikeredett, amit Skye hangja igazi ékkővé csiszol. A helyenként óvatosan lehelt, helyenként finoman kitartott és a magabiztosan megközelített hangok kavalkádjával szembesül a hallgató. Valahogy képes volt az egész lemez eltölteni azzal a kellemes belső melegséggel, miközben helyenként a szőrt is felállította a karomon egy-egy jéghideg fuvallatot okozó momentuma.

(Külön plusz a fantasztikus Blood Like Lemonade fantasztikus videoklippje, ami képes volt egy tizenkettőegytucat bosszúállóhősszerelmes történetét leíró dalszövegből kihozni talán a legtöbbet, amit a témából ki lehet.)

Pain of Salvation - Road Salt one

A zeneileg mindig változó, mindig új utakat kereső Daniel Gildenlöw újabb útja az önmegismerés és az emberi devianciák oltárán. Számomra a minimalista, több hangulatot, mint konkrét zenét tartalmazó, a világ teremtését és a benne élő hanyatló emberiséget központba helyező Be korong jelentette a belépőt, ami után a különböző korok slágerzenéivel való fúziót mutató, erős társadalomkritikai éllel megáldott Scarsick-et épp úgy imádtam, mint a régebbi műveket. Valamiért azonban minden egyes alkalommal sikerül megosztani a rajongó közönséget az újabb korongokkal, s ez most sem volt másképp.

A mostani célpont a 60-as 70-es évek bluesrock-os világa volt, mely magával hordozza a sokkal nyersebb, kimunkálatlanabb hangzást, előtérbe helyezve magukat az invenciózus hangszeres megoldásokat. Elő tehát a régi billentyűkkel, a szar torzítókkal és piszkos, csörgő-rezgő hangszerekkel, ami remek táptalajt ad a mindig is kaotikus számoknak. Az első pillanattól átjárja a zenét az a fajta ősiség-érzet, amit a betegesen csapkodott zongora ritmusa hordoz magában.

Őserővel berobbanó, vagy épp nagyon finoman megpengetett riffek, vacak csörgő hangszerek színesítik a kínálatot.

Csak egy kis affinitás kell hozzá, hogy átvegye a lábam azt a dübörgést, ami a hangszórókból jön a No Way alatt. A She Likes to Hide aztán sokkal pajkosabb vizekre evez, feszesen húz magával, majd lazán enged el a sorok végén, fájdalmasan gyorsan ugrálva határozottság és bizonytalanság közt. A Sisters lassan felépített, filmzenés témái közé beépül a valaha halott legszebben megfogalmazott „most már inkább a húgodat dugnám helyetted” témájú szöveg. Egy korábbi nagy kedvencem, a Nauticus világát idéző csendes kavargás lép előtérbe az Of Dust alatt, amit kicsit felold a következő dal putter-egyszerű blues-os témája. Többször is érezzük Tom Waits szellemét, mely leginkább a Sleeping Under the Stars gonoszan kavargó karneváli keringőjében hallható meg. Gonosz zajok és morajlások következnek, részegesen előadott énekkel, majd meg is érkezünk a Limoleumhoz. Tökéletes darab. Ha lehetséges, önmagában reprezentálja a lemez teljes tematikáját, miközben a legegyszerűbb, idegenkedők számára is a legkönnyebben fogyasztható dalt is képviseli. Még egy adag pörgés és leeresztés párosa hallható a következő számban, hogy elérkezzen a gyönyörű önvallomás a Road Salt képében. Ezután már csak a feneketlen sötétségbe kavargás következik az Innocence alatt.

Szerelemről szóló utazás ez, de semmiképp sem a szokványos, popzenei klisékben fürdő, olcsó dalszövegek köré dobált szólamokat hallunk. A harag, düh, kétségbeesés, elkeseredettség, önámítás, elgyengültség és őrület állomásait végigszánkázó érzelmi hullámvasút ez azokból az időkből, amikor nem a hangszerek minősége, a zenészek tökéletes játéka, neadjisten a producerek tökéletesen fogyaszthatóra csiszolt munkája lett volna a hangsúlyos, hanem a mélységesen emocionális és őszinte játék.

Anathema - We're Here Because We're Here

És el is érkeztünk a dobogó második fokára. Az ilyen alkotások után gondolkodom el azon, hogy 20-30 év múlva mi a fenét fogok még felfedezni a zene világában és vajon mi a frászt fogok hallgatni, ha nem azt, amit most? Mert az ember ízlése folyamatosan formálódik, egyes elemei szubsztitutív, vagy additív módon változnak, s minden alkalommal úgy érzi, most végre találtam valamit, ami jobb, okosabb, szebb, tökéletesebb, mint a korábbi.

Most is elragadott a szubjektivitás, bevallom, ilyenkor nem tudom, létezhet-e érettebb, kiforrottabb és intelligensebb módja a zenélésnek, mint ami itt történik. (persze, van első hely is, de a mentalitás ott is ugyanez lesz) Mit kell tudni az Anathemáról? A kilencvenes évek elején indultak az urak a doom metál zászlaját hordozva, aminek két lemez után, az eredeti énekes távozásával már csak a csonkját tartották meg.

Vincent Cavanagh gitáros-zeneszerző előrelépésével előtérbe került a tiszta ének és a finomabb hangszerelés is az Eternity albumon, ami önmagában is különleges darabra sikeredett, de az Alternative 4 során vált egyértelművé, hogy itt valami igazán nagyot akarnak alkotni. Vincent hangjának kimunkálásával együtt a zene is egyre finomabbá vált évről-évre, s jobb szó híján mondjuk azt, megindultak az elpinkflojdosodás útján. A recept roppant egyszerű. A doom gyökerekre jellemzően minden szám hosszú, ami pár egyszerű témát ismételget újra és újra egészen addig, míg bele nem rágja magát a hallgatóság fülébe, hogy közben percről percre, aminek minden momentuma azt az érzetet kelti az emberben, hogy az ismert világ pár pillanat múlva darabjaira hullik. Erre az alapra építkezik rá óvatosan a többi hangszer, hogy észrevétlenül egyre dúsabbá, teltebbé váljon az egész massza, előkészítve a nagy megsemmisülés pillanatát. '99-ben megtalálták a lehető legtökéletesebb arányokat, hogy azután a női ének varázsával és a még kevesebb torzított gitár használatával tegyék egyre finomabbá és éteribbé a stílusukat.

2003-ban aztán megszakad a sor, szünet, semmi, üresség. 7 év telt el (most már 8) a legutóbbi stúdiólemez óta, s bevallom őszintén, nem éreztem szükségét az új anyagnak. Mert amit eddig alkottak, az tökéletes volt úgy, ahogy volt, már így is jár nekik a halhatatlanság. Szerencsére azonban rácáfoltak az én hülye véleményemre. Még bőven van mit kihozni a témából. Ha lehetséges még hátrébb kerültek a gitárok, s még kevesebb torzítást használnak, s már szinte nincs is hova finomítani a receptet.

Lehetetlennek tartom dalonként kiértékelni a történetet, mert hihetetlen egység, egyformaság uralkodik a korongon. Minden alkalom a mennyekbe repít, nincsenek mélypontjai, vagy felesleges részei. Csupán egy órányi utazás a felhők közt, mely során néhányszor megérint a nap melege is, az egyes dalok csúcspontjai képében. Mert lassan, komótosan, időnként egész dagályosan építkezik minden szám, hangról hangra precízen felépítve minden történetet, hogy végül eljuttasson a katarzis gyönyörűséges állapotába. Bármelyik filmzeneszerzőnél eredetibb módon használják a vonós-szekciót, ami a finom ritmusokra úszik rá.

A hangzás az eddigi legtökéletesebb, ami sokat köszönhet Steven Wilson keverésének is (aki nem ismerné a mestert, elég róla annyit tudni, hogy arról a fajta félistenről van szó, aki a szeméttelepi rozsdás kacatokból is aranyrepülőgépet épít minden alkalommal.)

Sokat beszéltem, de nem mondtam végeredményben semmit sem a zenéről, igaz? Helyes, fedezd fel magad, s jöjj rá, miért is olyan jó, mert ez itt kérem szépen a zeneszerzés non plus ultrája, amit lehet nem szeretni, de nem elismerni lehetetlen.