1.

Lunatic Soul - Lunatic Soul II

Összességében nagyszerű év volt a 2010-es, pláne, ha azt veszem, hogy kedvenc zenész-hármasom négyessé bővült. Eddig három olyan névvel találkoztam, akiknek az alkotásait bármikor, bármilyen mennyiségben hajlandó vagyok elfogadni, legyen egy dal megírásában bármilyen csöppnyi szerepük. Gyorsan nevesítsük is a dolgot és ugorjunk is át rajtuk, mert mindegyikük hosszú-hosszú bejegyzéseket érdemelne, jobb, ha nem kezdek el áradozni róluk. Kevin Moore, Steven Wilson és Maynard James Keenan. Melléjük került fel tavaly a lengyel fenomén, Mariusz Duda.

Elsősorban énekes és basszusgitáros, aki fantasztikus zeneszerzői vénával rendelkezik. Még nincs tíz éve, hogy igazán a szakmában lenne, s már most hatalmas műveken hagyta ott ujjlenyomatát az örökkévalóságnak. A Riverside nevű együttesével eddig négy nagylemezt adtak ki, míg az első három az álomvilágok feltárásával, a tudatalatti feltérképezésével foglalkozott, legutóbbi alkotásuk a modern kor hd-orientált, digitalizálódó világának mutatott görbe tükröt. E mellett vendégeskedett az Indukti első lemezén, mely a Fritz Lang-féle lehetséges jövőképnek, a Metropolis című filmnek állít modern emléket.

Ezek mellett azonban 2008-ban indított egy szóló-projektet is, mely különösen közel áll a szívemhez, talán minden más művétől közelebb.

Alapvetően a metálzenék legértékesebb gyümölcse számomra a mindenféle fölösleges agresszivitást mellőző, tiszta hangszerekkel operáló témái, melyek általában csak kis, legfeljebb hangulatalapozó / fokozó szerepet kapnak az üvöltözések, kőkemény riffek és villámgyors szólók mögött.

Ezek a kellemes, egyszerű témák azonban sokkal többre lennének érdemesek annál, ahová kerültek a legtöbb számban, s ezt néhányan remek módon érzik a mai zenészek közt is. Nem lehet szó nélkül elmenni az Opeth 2003-as lemeze, a Damnation mellett, melynek segítségével könnyedén definiálhatóvá válik a metál nélküli metál kifejezés. Egy lemez erejéig kukába dobni minden hörgést, középtempónál gyorsabb dalt, vagy torzított gitártémát. Az eredmény pedig igazán felemelő.

Ez jutott eszembe a Lunatic Soul debütáló lemezéről is, ami emellett csavar egyet a dolgon és a hagyományos, nélkülözhetetlen alapokra (dob, basszusgitár, akusztikus gitár) csakis népzenei hangszerekkel építkezik. Majd végtelen lehetőség rejlenek ezen hangszerek párosításában, s magának a népzenének a felhasználásában. Most arra nem térnénk ki, hogy miért tartom undorítónak a népzenével eladott galoppmetált, vagy hegedűvel higított kocsmarokkot, a lényeg abban van, hogy az igazi lehetőségeket úgy lehet kihozni ezekből a hangszerekből, ha minden túlbonyolítottság, vagy bevált sablon nélkül leül velük az ember a társaival, kezébe vesz egy alig ismert instrumetumot, s megpróbálja kihozni belőle, amit tud. Hiszen az eredeti népzenészek sem tanulják évekig konzervatóriumban a skálák és tengelyrendszer bonyolult viszonyait, csupán hagyják, hogy megszólaljon a lehető legszebb módon hangszerük, s a többi hangszerrel együtt hagyják, hogy elragadja őket a közös improvizálás okozta eksztázis.

Ezt a fajta ősiség-érzetet segít előidézni a Lunatic Soul zenéje is. A külön, specifikus cél nélkül létező zenei boldogságot célozza meg, a lebegést, s a tudaton túli észlelést, mikor a boldogságon és a révületen kívül semmi sem számít.

Téma és koncepció természetesen van. Duda nem kisebb célt tűzött ki magának, minthogy utazásra vigyen a holtak világába. Történetünk főhőse ugyanis már a mese legelején meghal, okokat, miérteket nem tudunk, csupán annyit, hogy a lelke egy új, ismeretlen helyre kerül, ahol semmi sem a régi, semmi sem a megszokott, nincsen már család, vagy szerettek, nincs egyértelműen föld és ég, nincs jó, vagy rossz. Csupán a félelem az ismeretlentől, a rosszullét a végtelen megtapasztalása közben, a belenyugvás a megváltoztathatatlanba.

Ebben a katartikus állapotban lebeg az egész történet és azt kell mondjam, ha valami, hát ez a zene képes elképzeltetni az elképzelhetetlent, megeleveníteni azt, amit senki sem ismer igazán.

Ebben pedig kulcsszerepe van annak a különleges hangnak is, melyen zenészünk énekel. Fantasztikus erő és közben végtelen érzékenység árad belőle, gyönyörű dallamok, suttogások, mantrázások, elnyújtott hangok és emelkedett beszédek hangzanak el, melyek a gyönyörűen kezelt effekteknek köszönhetően tényleg képesek úgy szólni, mintha végtelen távolságokból érkeznének a hangok. Erre még az izgalmas, egyáltalán nem amatőrökre jellemző kísérletezgetések is rádobnak egy lapáttal, például, amikor a mellhangon kiénekelt lassú szólamok mögé, intenzívebb, az alaphangra folyton változó hangközöket adó fejhangok úsznak rá a háttérből.

A 2010-es lemez egyenes folytatása a két évvel korábbinak, neve az elsőnek sem volt, csupán magát a Lunatic Soul-t viselte, a második album pedig csak egy szerény II-est tesz hozzá a címhez. E mellett a lemez borítója is egy-az-egyben az előző negatívja, így egyszerűvé téve, hogy hogyan is nevezhetjük őket. A fekete és a fehér.

Maga Mariusz azt mondta, nem szerette volna ugyanazt a lemezt újra elkészíteni, ezért mindenáron változtatott valamilyen szinten az eredeti stíluson. A korábbi, rövid, dalközpontú nóták (na nem mintha a hagyományos, rádióbarát popdalokról beszélnénk) tehát eltűntek, helyét a hosszú kompozíciók és a köztük lévő pár rövidebb átvezető vették át, melyek egyébként is sokkal inkább egy hosszú mesét, semmint rövid, egymás után fűzött, rövidke történeteket mesél el. Ebből a szempontból az is fontos, hogy ritka jó konceptalbumról van szó, ilyen finom, óvatos átmenetet, ennyire egybefüggő, zökkenőmentes lemezt, ahol elsőre abszolút lehetetlen meghatározni, hol is kezdődik az egyik szám és hol a másik, ennyire jó megvalósításban ritkán hallani.

A lemez borítójával együtt, a sötétebb tónusú számokat a sokkal szellősebb, ritkásabbra hangszerelt, kevesebb témával operáló, valamivel pozitívabb (még ha nem is feltétlen jókedvű) művek cserélték le. Nincs már jelen akkora kavalkád a számlálhatatlan hangszernek következtében, nem az a cél, hogy pillanatonként kapkodjuk fejünket az újabb és újabb, ismeretlen hangszer hallatán, csak az, hogy minden, ami megjelenik, erős nyomot hagyjon bennünk.

Fontos megemlíteni zenészünk videojátékos életét is, hiszen ő maga is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a fekete album hangulatvilágának megteremtésében fontos segítséget kapott a Morrowind-től, ez alkalommal viszont sokkal inkább a Silent Hill sorozat okozta érzelmeket próbálta felidézni magában néhány alkalommal. Szimpatikus.

Természetesen, mivel nagy progresszív rock-zenészről van szó, a lemez nem adja meg magát első hallgatásra. Ennek a lemeznek több idő kell, mint idősebb testvérének. Legalább 15-20 teljes végighallgatás, hogy egyáltalán felfogja az ember, mit is hallgat.

Én személy szerint még csupán negyvenegy alkalommal hallgattam végig megjelenése (három és fél? hónap) óta, a nem számoljuk azt, hogy néha egy-egy számot kiragadva hallgattam a többi közül. Még mindig nem érzem úgy, hogy a kellő helyre került volna bennem, még bőven van mit felfedezni benne.

Az viszont kétségtelen, hogy az, amikor egy finom basszustémára ráül a tucatnyi egzotikus dob, s a számos, különleges varázzsal bíró hangszer, s ezt az egészet megkoronázza egy olyan énekes, mint Mariusz, akkor valami csoda történik.

A Lunatic Soul II tehát nemcsak 2010 legjobb lemeze számomra, hanem testvér-lemezével együtt az elmúlt évtizedek egyik legkülönlegesebb zenei utazása is, mely figyelmen kívül hagy időt, teret, tudatot és ezek mellett minden, a halandó világra jellemző, kicsinyes érzelmet is.