Ami kimaradt...

The Terminal - Tree of Lie

Végletekig polírozott, steril, de zenei közegbe simuló gitárhangzással megáldott rocklemez, helyenként virtuóz szólókkal, menő, odaköpködős reppeléssel, aztán gyönyörű, popzenéből mentett énekkel, hegedűs-zongorás-szívfakasztós átkötő számokkal, töménytelen mennyiségű, szaggatott mötálriffel; aztán még a külsőségeikben is modern, fiatalos és energikus megjelenés jellemzi őket... ez a csapat mindent megtett érte, hogy ne kerülhessen be a kalapba.

Azonban akárhogy próbáltam, minden trendi megmozdulásuk és műmájerkedésük ellenére is áthallatszik, hogy nem a panelházak és nyóckergettók iskoláját járták ki. A finom kis részletek közt rejtőznek az intelligens megmozdulások, amelyek bizonyítják, hogy hosszú évek zenetanulmányai van néhányuk háta mögött és igenis kirajzolódik a koncepció a teljes albumon. Ami meglepően finoman vezeti végig a hallgatót, anélkül, hogy leterhelné, mérnöki precizitással adagolva a töménytelen gitártéma közé a finom melódiákat és lassú hangokat ott, ahol pihennie kell a fülnek. A kis fúziós rock irányába történő elmozdulások csupán rövid ideig tartanak, hanyagolva a nehezen feldolgozható, túlkomplikált megoldásokat. A rideg külső mögött tehát igazi erő, mély érzelmek és okos emberek lapulnak.

Loscil - Endless Falls

Szinte évről évre adagolja magából Scott Morgan fáradhatatlanul a "nemiszene-zenéit". Ugyanis időnként tényleg nehéz zeneként kezelni azokat a minimalizmus csúcsait döntögető számokat, amikkel megtölti minden lemezét. Simán megtölt 8+ percet egyetlen aprócska dallammal, vagy két-három pincuri ritmussal, esetleg két akkorddal, melyek köré finom, atmoszférikus szőnyegeket kever.

És ennyi, semmi több. Időnként pedig épp elég nehéz fogódzkodót találni rajta, hisz az ember nem is tudja, mit is hallgat. Az eső kopogását, a kéményekből szálló füstöt, esetleg egy tengeralattjáró aprócska zörejeit... egy világ lélegzetvételeit, amiben minden higgadt és türelmes, mégsem nyugodt. Mert a feszültség így is ott rejtőzködik mindben. A kérdés csak az, hogy hogyan sikerül ezt ilyen kevés hangból kihozni?

The Shining - Blackjazz

Veszélyes vizeken. Vicces, hogy pont ilyesmit szemelek ki az Endeless Falls után, hiszen míg az úgy teszi próbára a hallgatót, hogy a lehető legkevesebb zenei motívumból épít fel egy-egy alkotást, addig itt a lehető legtávolabb merészkednek a muzsikusok, a lehető legvégső határokig borzolva a kedélyeket. Zajos, agresszív, nemcsak a muzikális hangzatok, vagy az éles, magas tartományokban gazdag sikító hangszínek, de a ritmusképletek is erősen súrlódnak egymással minden egyes dalban.

Olyan, mintha Rob Zomibe beszállna Trent Reznor mellé a Nine Inch Nails-be, hogy együtt feldolgozzák és továbbvigyék a King Crimson életművét.

Az eredmény pedig valami olyan undorítóan mocskos, hogy azt épelméjű ember nem hallgatja. Vagy vállalod, hogy pszichopata, mentális sérült, esetleg IQ-hiányos vagy, esetleg azzal hitegeted magad, hogy átlátod az összes rétegét és igazi zeneértő sznobként megérted az összes aspektusát annak a nonkonformista, avantgárd ékkőnek, amit a norvég Shining eléd rakott.

Hazudsz...

Russel Malone - Triple Play

Van valami bizalomgerjesztő a középkorúnál kicsit is idősebb fekete muzsikusokban. Ránéztem a borítóra és tudtam, hogy nem fogok csalódni. Egy számos lemezt megírt és számos turnén túl lévő dzsesszgitáros fogja a jól bevált gitár-dob-basszus triót és megír egy új anyagot. Nem kell, hogy újradefiniálja a stílust, elég, ha hol vontatottan, hol feszesen húz magával a keserédes nagybőgő, miközben az ősrégi dobkészlet a szemeteskukákéhoz hasonló csörömpöléseket produkál. Ezekre bármilyen puha és kövérkés hangzású gitárkaparászást szívesen hall az ember. Oktávos akkordok, rafináltan kombinál négyeshangzatok és mosolygásra késztető dallamfoszlányok kísérik az ember útját, miután egy fáradt nap után békésen elnyúl a kanapén.

Nincs és nem is kell, hogy tetőpontja legyen a műnek, mert folytonos minőséget és belső nyugalmat áraszt az egész.

Lebowski - Cinematic

Egyértelműen a mezőny legerősebbike. A lengyel csapat öt éves munkájának eredménye ez az elsőtől az utolsó másodpercig tökéletes kompozíciós sorozat, melynek elsődleges inspirációs forrása a tagokra nagy hatással lévő filmművészeti alkotások voltak. Mitől gyönyörű az egész? Az egyik legszebb recept, ami számomra létezik a zenében az, amikor a finom, kristálytiszta megszólalású, dzsesszes ritmusszekciót egy áthatolhatatlanul vastag billentyűszőnyeg és az arra rásimuló gitárharmóniák irányítják. Fantasztikus, lebegő hangok, amiket hol egy gyermekdeden egyszerű, pár hangból álló zongoradallam vezérel, hol pedig a lassan örvénylő ritmusok. Erre nagyon óvatosan adagolhatunk pár ízes gitárszólót, melyek sosem válnak öncélúan gyorssá, vagy technikássá, csupán tökéletesen artikuláltak, ahol minden hangot a legtökéletesebb helyen van.

Az egyes darabok hibátlanul csusszannak art rockból dzsesszbe, majd ugyanilyen játszi könnyedséggel esnek vissza a kiindulási pontra. Változatosságképpen pedig hol egy szaxofon, hol egy különleges népi hangszer, egy angyali hangú háttérvokál, vagy néhány mozifilmből kiollózott hangminta színesíti az egyes számokat.

Minden pillanatot a gondos, alkotói szeretet és a megfontoltság vezérel. Már egy ideje hanyagoltam a kizárólag instrumentális progresszív zenéket, de már csak azért is megérte, hogy ez frissen és üdén hathasson, mert ennyire szerelmes még nem voltam énekes nélküli zenébe.