The Book of Unwritten Tales (PC)

Az aprócska fejlesztőcsapat eredetileg 2009-ben német nyelven megjelent indie kalandjátékának idén októberben elkészült a nem is akármilyen nemzetközi verziója, így végre angol nyelven is élvezhető az igényes point and click kalandokra kiéhezett tömegek számára, akik azonban a gyenge hírverés miatt nem is igazán tudnak a létezéséről. Bár a komoly hiányosságaim miatt aligha számítok kalandjáték szakértőnek, de annyira azért ismerem a dörgést, hogy meg tudjam ítélni, a The Book of Unwritten Tales egy klasszikus szabályokat hűen követő, a régi Lucas Arts játékok nyomdokaiban járó, és a kb. 20 órás játékidejével ideális hosszúságú kaland.

A történetről legyen elég annyi, hogy egy többé-kevésbé szokványos fantasy világba csöppenve kell felkutatnunk egy hatalmas erejű varázstárgyat, hogy számos megpróbáltatás közepette megakadályozzuk annak rossz kezekbe kerülését. Az igazán érdekes az, hogy tesszük mindezt öt fejezeten keresztül összesen négy karaktert irányítva, néha igazi csapatjátékosként akár hármuk között váltogatva. Egy meglehetősen alulöltözött, otthonról elkószált tündehercegnővel kezdünk, aki kiváncsiságból beleüti az orrát a halandók dolgaiba, nem sokkal utána egy kalandvágyó, örök optimista kis gnómmal folytatjuk, később pedig összehozza őket a sors egy gyáva, önző, szélhámos, szexista ember kalandorral és az ő rózsaszín... izéjével. Eleinte külön-külön irányítjuk őket, és nagyon tetszett, hogyan vált számukra egy kicsit fura, de azért átlagosnak mondható nap epikus kalanddá; Wilbur egyszer meg is jegyzi, hogy igazán nem gondolta volna utazása rettentő messzinek tűnő kezdetén, milyen sokra fogja még vinni. Arra nem számítottam, hogy eközben hőseinknél még némi jellemfejlődés is megfigyelhető lesz, pedig de.

Bárkit is irányítunk épp a négyesfogatból, célszerű minden megnézhetőt megnézni (space!), minden felvehetőt felvenni, és mindenkivel beszélgetni. Általában az inventoryban gyűlő kacatokat kell valahol használni, esetleg kombinálni, vagy valamelyik társunknak átadni. A fejtörők többsége a bizarr szituációkhoz mérten jól felépített és logikus, de a játék második felében párszor előfordult, hogy tanácstalanul klikkelgettem ide-oda és próbáltam a legösszenemillőbb tárgyakat összepasszírozni, hátha történik valami. Ezt fokozta, ha a tárgylistám már dugig volt egy csomó cuccal, és ha némelyikeket össze is lehetett volna kombózni, a karakter nem volt rá hajlandó, amíg nem volt rá oka. Idővel rájöttem: ilyenkor vagy át kell menni egy másik töltési zónába, hogy aztán visszamenve valami scriptelt eseménynek legyek szemtanúja, vagy valamelyik NPC-nek lett újabb mondandója, és csak annak meghallgatása után tehettem meg, amit már magamtól is meg akartam tenni korábban. Azt hiszem, ennyit ki lehet bírni, ha már a pixelvadászattól megkíméltek. A klikkelgetést nagyritkán megszakító minijátékok jópofák voltak, és annak is örültem, amikor a történet egy pontján választhattam, kivel viszek végig egy szakaszt, amit a kiválasztott karakter képességeitől függően mindig kicsit másképp kellett végigcsinálni.

A szereplőkről eddig nem sok szót ejtettem, pedig a kis társaság mindegyik tagja a szívemhez nőtt. Wilbur Weathervanet a többi gnómmal ellentétben sosem érdekelték a masinák, ő világéletében mágiáról és mesés kalandokról álmodozott. Naivsága töretlen lelkesedéssel és tettvággyal párosul, és az sem kedvetleníti el, hogy eleinte mindenki lebecsüli a képességeit. Ivo, teljes nevén Ivodora Eleonora Clarissa tipikus tünde: szexi és arrogáns, de azért a helyén van a szíve, és minden tőle telhetőt megtesz a világ megmentése érdekében. Az öntelt és nagyszájú Nataniel Bonnet kapitány a legkevésbé heroikus alkat, neki az egész hercehurcához semmi kedve, és csak azért segít Wilburéknek, mert megmentik egy nőstény ork karmaiból. Ivo ki nem állhatja, én viszont azokat a részeket élveztem leginkább, amikor ezt a kedvenc bárdomra emlékeztető büdös bunkót irányítottam, mert az egész negyedik fejezet elképesztő durva, és az idiotisztikus megnyilvánulásai csak még durvábbá teszik. Őt már tényleg csak a halandzsanyelven óbégató, hevesen gesztikuláló, és rém idétlenül mozgó Critter múlja felül, és itt egyetértek az RPS-es kritikát író John Walkerrel: Critter plüsit ide nekem most azonnal!

A minőségi kalandjáték az ügyes "púzlikon" és a meseszép kézzel rajzolt háttereken túl arról ismerszik meg, hogy a benne lévő rengeteg szöveget érdekessége vagy éppen humorossága miatt élvezettel olvassuk és hallgatjuk végig. Mivel nem játszottam a német verzióval, nem tudom, mennyivel jobb vagy viccesebb, de semmi kétségem afelől, hogy a nemzetközi verziót angol nyelvre átültető fordítócsapat jó munkát végzett. Szerencsére az angol és a német egyaránt germán nyelv és így eleve nem állnak túl távol egymástól, én pedig egyszer sem éreztem azt, hogy az angol fordítás suta lenne, csak annyi tűnt fel, hogy Ivo kicsit sokat használja a "feltehetőleg" szót (aztán ki tudja, lehet, hogy németül is sokat fújja). A fantasy-klisék kifigurázásán, a műfajra és más kaland- és szerepjátékokra tett utalásokon, a kocka poénokon és a kivételesen nem izzadságszagú "mi mind egy videójátékban vagyunk" kikacsintásokon én nagyon jól szórakoztam. Egyik kedvenc részem az, amikor Wilbur egy városi kocsmába besétálva találkozik két szerepjátékossal, akik egész nap egy "számítógép" előtt kuksolnak, és egy mágia és sárkányok nélküli kitalált világban kalandoznak, ahol nem szörnyektől, hanem a parkolóőrtől kell tartani. A munka nélkül maradt Halál, az érdekképviseleti szervezetbe tömörülő békés élőhalottak, vagy a metroszexuális paladin ezek után annyira talán nem is meglepőek, és én sem árulok el nagy titkot azzal, hogy egy épeszű alakkal sem fogunk találkozni.

A dumák és a flúgos figurák közel sem lennének ennyire imádnivalóak a zseniális angol szinkron nélkül. Wilburt egy walesi (!) színész szólaltatja meg, Ivo kifogástalan brit akcentussal csacsorászik, Nate pedig Ríviai Geralt idétlenebbik hangján égeti magát. A zenei aláfestés szintén nagyban hozzájárul a játék varázsához, elég csak belehallgatni az alább belinkelt artwork trailerbe és a concept artok nézegetése közben a fülünket is kényeztetni. A gyönyörű hátterek előtt mozgó, 3D-ben renderelt szereplők mozgásanimációja a kis költségvetés ellenére nagyon jól sikerült (erről Nate isteneket felbőszítő tánca győzött meg végérvényesen), legfeljebb azon érződik némi fapadosság, amikor a tárgyak használatakor a karakterek az üres kezüket lengetik, aztán a cucc egyszer csak megjelenik a helyén, de ennél nagyobb bajunk sose legyen.

A Lucasarts-féle klasszikusok pozícióját talán nem fenyegeti, de sok nálam hozzáértőbb ember szerint az utóbbi évek egyik legjobb kalandjátéka a The Book of Unwritten Tales, nekem pedig az egész hetemet nagyon feldobta, ezért jó szívvel tudom ajánlani minden kalandjáték-kedvelőnek.

Artwork trailer:

Ráadás OMG OMG:

Most októberben jelent meg Critter és Nate főszereplésével a The Book of Unwritten Tales: Die Vieh Chroniken (The Critter Chronicles) című előzmény, amelyből megtudjuk, hogyan kötöttek ők ketten életre szóló barátságot. A játék tavasszal érkezik angol nyelven is, én viszont garantáltan nem bírom ki addig, és úgyis kéne lassan egy nyelvvizsga, úgyhogy jelenleg kevéske némettudásomat latba vetve próbálkozom vele lelkesen.

THIS GAME WAS MADE FOR ME.