2011-es zenei toplista part I

Pain of Salvation - Road Salt II

Nem tudnám megmondani, hogy a PoS zenei stílusának folyamatos változása egy kitervelt koncepció, vagy Gildenlöw bácsi keresi a számára tökéletes zenei közeget. Minden esetre a 2010-es Road Salt lemezzel sikerült minden eddiginél távolabb merészkedni az eredeti gyökerektől, hogy a szándékosan túlbonyolított, időnként steril kompozíciókat a minél nyersebb és ezzel együtt őszintébb dalok válthassák fel. Mindenkinek szíve joga eldönteni, melyik a szimpatikusabb, én ma már a korai lemezek tisztelete mellett is a Road Salt első felvonását tartom az abszolút kedvencemnek a banda életművéből. Kérdés, mennyire állja meg a helyét még egy hasonló mentalitásban készített anyag?

A sokadik meghallgatás után azt mondanám, mindenképp megérdemelt még egy lemezt a Road Salt-korszaka, de számomra egyáltalán nem hozta azt a szintet, amit elvártam volna.

Persze ez nem a minőség hibája, egyszerűen nem lehetett ctrl-c+ctrl-v módon bekopírozni az előző lemez anyagát, bizonyos dolgokon változtatni kellett.

Na, ezek a változtatások azok, amik távolabb vitték tőlem a zenét.

Mikről is beszélünk?

A BE mellett ez a legminimalistább lemez, mind hangszerelés, mind a felhasznált témák tekintetében.

A főszerepet a gitár kapja meg, ami helyenként nagyszerű western-hangulatot áraszt magából, helyenként pedig teljesen íztelenül kíséri az éneket. A vadnyugati hangvételt támogatják a rendszeresen visszatérő, hegedűn, vagy billentyűn játszott Morricone dallamok.

A billyentyűs-szekció háttérbe szorulása viszont korán szemet szúr, lévén az egyik legfontosabb pontja volt ez idáig a zenének, most pedig, mintha csak kiment volna a csapat fejéből, hogy ilyen hangszer is van a világon… épp csak feltűnik és akkor sem hoz semmi maradandót magával.

Persze, a hangszerelés még nem indokolná a csalódást.

Sokkal nagyobb gond van a zenei témák repertoárjával.

A dallamok színvonala elég hullámzó és valljuk be, a tetőpontokon sem üti meg azt a nívót, ami pár hallgatás után az ember fülébe égethetné magát.

Még rosszabb, hogy néhány panelt egyszerűen nem sikerült úgy összekapcsolni, hogy az egységes hatást keltsen a művekben. A Softly She Cries verze-refrén csatlakozása például annyira indokolatlan és működésképtelen, hogy a mai napig szemöldökráncolásra késztet.

A gitárközpontúsággal elvileg jönne a húzósabb, rockosabb hozzáállás; a lendületes, pörgő előadásmód és az esetleges agresszívabb hozzáállás. Na ez az, ami igazán félresiklott.

Akárhogy próbálom hallgatni, megszeretni, egyszerűen nem adja azokat az érzelmi kitöréseket, mint korábban.

Persze vannak pillanatok, amikor feltűnik az eredeti szikrák nyoma.

A szentimentális To The Shoreline és 1979, vagy a puritán Healing Now képes felidézni azt a dallamérzékenységet, a The Deeper Cut elszállós-dobszólós része pedig majdnem hozza azokat az elborult pillanatokat, amik azelőtt mindig jellemezték a zenét.

Összességében tehát nem ájultam el tőle, de annyi kraft van benne, hogy időről időre elővegyem és esetleg a listám végére felkerüljön.

Kasabian - Velociraptor!

Tudom, hogy gáz, de nekemis szükségem van rá, hogy valakik kielégítsék a kötelező éves brit alter pop/rock mittudoménmi-igényemet. Na, pont ezt az angolszász dallamvilágra és angol akcentust kihangsúlyozó énekmódra épülő, enyhén rockosított popzenei étvágyam lakatja jól ez az Oasis-t és Beatles-t szemtelenül lopkodó csapat.

A lemezek felépítése egy fokkal szimpatikusabb a hagyományos pop-ipar termelte albumoktól, ahol a nagy sláger mellé szükséges még egy lemeznyi anyagot is írni, de lehetőleg úgy, hogy abból 2-3 azért videoklip-képes legyen.

Itt a főszerepet mindig is 2-3 igazán ütős szám vitte el, a többi pedig legfeljebb középszerűnek mondható, viszont az általuk képzett egységes hangulatvilág alkalmas rá, hogy kontextusba helyezze a főbb dalokat. Mit is értünk ez alatt? Annak a néhány baromi jó dalnak a kiélvezéséhez szükség van arra, hogy meghallgatásuk előtt megfelelő hangulatba kerüljünk. erre a receptre volt tökéletes példa legutóbbi anyaguk, ahol kvázi 10 dalnyi alapozás után eljutottunk a kurvanagy Fire-höz, ami ekkor már biztosan kivette az agyamat a helyéről.

Itt rúgták be tavaly az első és egyetlen igazi öngóljukat Kasabian-ék, mert volt képük a két legjobb dalt a lemez elejére pakolni. Első meghallgatáskor néztem is, hogy atyaég, mi lesz még itt, aztán jól pofára estem. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet. Tény, a Let's Roll… és a Days Are Forgotten mind hangulatában, mind színvonalát tekintve hozza az eddigi elvárásokat, aztán a harmadik tétel gyorsan vissza is vesz a lendületből. Ez a fránya Goodbye Kiss kábé olyan, hogy akár valamelyik középfos, gimnazistákról szóló amerikai film tanévzáró-bálos jelenete alatt is szólhatna, miközben az önértékelési gondokkal küzdő, nőiességével barátkozó kislány most találna rá élete első, tutyimutyi párjára. A lassan villogó diszkógömmbel, habos rucikkal, puncstállal a háttérben, meg minden.

Utána azért javul az összkép, kapunk például keleti felütésű, szitáros dalt, Led Zeppelines lüktetéssel megtámogatva.

A ritmusok lüktetése amúgy mindig kényelmes sebességen mozog. A dob időről időre megtalálja a megfelelő, kőegyszerű, de végtelenségig hallgatható témákat, ez pedig végig kapaszkodónk marad a lemez során.

Jó pont az is, hogy időről időre belefutunk egy szokatlan megoldásba: indiánüvöltés-szerű kiabálás háttérvokálként használata, gügyögések, megpengetett akkordokat támogató zörejek, néhány dallam szokatlan hangszeren való használata, pl. trombita, szinti dallamok.

Azért néhány dal töltelékszerepe így is zavaró.

A címadó Velociraptor például annyira szar, hogy arra már nincsenek szavak. A bugyuta dallamok, idegesítő pattogás és maga a szöveg egyaránt egy négyévesekből álló óvodás csoport képét festi meg, amint a legújabb gyermekdalos slágerlemez szerzeményeit kornyikálják az udvaron futkorászás közben. satöbbisatöbbi

Haken - Visions

Merész kijelentést fogok tenni, aminek az okait, hátterét, stb. nem akarom most (sem) taglalni, de itt az őszinte és (indokolatlanul) túlzásba eső mondatok mindig is szívem csücskét jelentették.

Merthogy a Haken összehozta az elmúlt évtized talán legjobb Dream Theater lemezét.

Jócskán megugorva azt a lécet, amit a példakép '99 óta egyre lejjebb pakol és messze lehagyva a többi trónbitorlót is. Hogyan lehetséges ez?

Az együttes remekül szedi elemeire és rakja össze hallgatható, élvezetes dalokba azokat a paneleket, amikből a nagy előd hosszú évek óta nem tud semmi újat, élvezhetőt, meglepetés-szerűt kicsikarni.

Jelen vannak a húzós metálriffek alá pakolt kamu-vonósok, amik a nagyívűség, epikusság hatását biztosítják; időről időre csavarnak egyet a dalon és más hangulatba tolják el; sőt, a jellegzetes Rudess féle, cukros szintihangon törtütemre oda-vissza skálázós futamokat is felhasználják.

Jelen vannak tehát a legfontosabb, a progresszív metál érájában a Dream Theater által legalizált motívumok, melyeket maga a DT koptatott el és tett unalmassá.

De miért is működik itt jobban?

Hosszúra nyújtott, terjengős szerzeményeket használnak indokolatlanul hosszú szólózások nélkül, nem éreztetik veled azt, hogy ez a szám éppen nyolc különböző számból lett összeollózva és egyszerű, de markáns témákat ismételnek ahelyett, hogy folyamatosan dobálnák egymás mellé a bonyolultabbnál bonyolultabb motívumokat.

Még a ritkán előforduló virtuóz szólókat (laikus nyelven tirürirü szólók és durululilu-dirulu zongorázás) is mind szervesen beépítik a zenébe.

Fura amúgy, hogy engem mindig a cirkuszi, karneváli hangulatokat juttatják eszembe ezek a részek, egészen új értelmet adva a zenebohóc és a cirkuszi parasztvakítás szavak jelentésének…

Ez az, amit én speciel kihagynák néhány helyről… a halál-túlvilág-élet értelme tematikát követő, borongós hangulatvilágú zenét egy pillanat alatt csapja agyon egy-egy ilyen megmozdulás.

Külön megemlítendő a basszusgitár helyenkénti tündöklése és szépséges hangja, a billentyűk friss, életteli hangjai és óvatos, a „kevesebb néha több” elvű használata és a többször is előforduló dzsessz-pop betétek megjelentetése. Talán ez az a pont, ahol igazán többet, újabbat is tud mutatni.

Az énekes fronton nem látom érelmét a hang összehasonlításának. Nekem LaBrie hangjával sosem volt gondom, ellenben talán azzal, hogy nem mindig találja a helyét és a megfelelő dallamokat az adott számban. Nehéz megítélni, de itt, mintha egy hangyányival jobban menne az énekes zenébe integrálása. Az eleve lágy énekhang könnyebben simul a finom, kevésbé dinamikus részekhez, az agresszív momentumokban pedig direkt túlhangsúlyozzák a feminim jelleget és a fejhangon éneklést.

Nagyszerű énekdallamokból pedig nem szenvedünk hiányt, minden dalban akad olyan részlet, amit csak az ének miatt is érdemes újra és újra meghallgatni.

Az egész lemez fénypontjait ezek hozzák szerintem, az eszméletlenül eltalált, dob-basszus központú dzsessz-betétek mellett.

Ulver - Wars of the Roses

Valószínűleg, külön tanulmányt érdemelnének a bivalybelező blekkmetálról a minimalista, progos, atmoszférikus zenékre áttérő északi bandák életművei.

Ha majd időmilliomos leszek -értsd: soha- talán nekiállok én magam.

A fent említett bandák közül az Ulver távolodott talán legtávolabb korai önmagától úgy, hogy még inkább közönségmegosztóvá vált, mint azelőtt.

A korai, borús szemléletű akusztikus szerzemények és súlyos, direktszar metáldalok után kipróbálták már magukat ambientben, drum n' bass-t és industrialt ötvöző popban, kamarazenében, meg mittudomén, hogy milyen sablonokat lehetne ráhúzni a zenéjükre.

Nálam a legutóbbi, Shadows of the Sun lemezük hatalmas favorit, épp ezért kicsit sajnálom, hogy ezen a kamarazenés-ambient formulán is túltettek, de a 2007-es pihenő óta nem is várhatja el senki, hogy csak azért üljenek össze újra, hogy megismételjék valamelyik korábbi anyagukat.

Alapvetően a fent említett anyag emelkedettségéhez áll legközelebb a Wars of the Roses, csak az elszállós-minimalista részekre rátesznek még egy… akarom mondani, elvesznek belőle még egy lapáttal, hogy az így létrejött, épp csak zenének nevezhető atmoszféra-foszlányokat kontrasztba állítsák néhány pörgősebb, dobokan gazdagabb szekcióval.

Ebből a szempontból jól sikerült a dolog, a dobok azáltal, hogy a megszokottól többet munkálkodnak, helyenként egészen sok életet lehelnek egy-két lassabb szerzeménybe.

Ha hibát kellene megemlíteni, az a lemez darabossága.

Kapunk erős basszustémára épülő, majdhogynem rock-zenének nevezhető dalt, lassú elszállást, lassú elszállást a felénél felpörgéssel és negyedórányi hegedűnyikorgást, valami verssel megfejelve.

Nagyon hiányzik az egységes zenei világ, mert habár megvan a maga varázsa, de sem akkor nem fogom elővenni, amikor pörgős zenére vágyom, sem akkor, amikor lassúra.

Amikor meg Ulver-es hangulatban leszek, akkor meg továbbra is a SotS kerül első körben a lejátszóba.

Félreértés ne essék, gecijó lemez ez, de csakis a saját maga által megteremtett kategóriában.

Ulrich Schnauss and Jonas Munk - s/t

Ulrich Schnauss, a német elektronikus zene egyik legfontosabb képviselője (számomra legalábbis az, szóval mostantól nevezzük általánosan annak :P ), elég ritkán jelentet meg saját nevével fémjelzett kiadványokat és szigorúan véve ezt sem tekinthetjük ennek.

A Jonas Munk gitárossal kollaborálva készített lemezen - minő meglepetés - szinte folyamatosan jelen van néhány sáv elektromos, vagy akusztikus gitár is.

Bevallom, boldogabb lettem volna egy külső hatásoktól és vendégzenészektől mentes lemez hallatán, de panaszra így sincs sok okom. Önmagában túl sok egyediséget nem kölcsönöz ugyan a gitár a zenének, s itt-ott talán erőltetett a jelenléte, de a kevéske, zenére gyakorolt hatása miatt nem is tudja nagyon elrontani azt. A lassú akkordbontogatások, helyenkénti kvintelgetések egy kicsit eltolják a zene stílusát a shoegaze és a post-rock irányába, de ezekbe inkább csak finoman belekóstol a lemez, a stílusa továbbra is ambient marad.

Mondjuk egy Celtic Cross lemezhez képest, ahol a gitár és a hegedű kettőse emelte be az elektronikus zenébe a kelta népzenei motívumokat, itt nem beszélhetünk egyértelmű stíluskeveredésről.

A zene keverése során is nagyon finoman illesztették be a vendéghangszereket a gépies beat-ek és szintik mellé. Helyenként szinte észre sem venni őket.

Így aztán Ulrich mester elég nagy teret kapott hozzá, hogy kibontakoztassa fantáziáját egy újabb, éteri hangzásokkal, finoman szőtt dallamfoszlányokkal és kellemesen pulzáló dobokkal teli lemezen.

Zeneileg tehát továbbra is a Tangerine Dream-hez és Jean Michelle Jarre-hoz hasonlítható, ez alkalommal megbolondítva egy csipetnyi My Bloody Valentine-nal. (saját bevallása szerint amúgy nagyon szereti a MBV-t)

Néha pár pillanatra egy kevéske ének is feltűnik itt-ott.