„There you go, cross the seas and wander far from your home. Fight for lore and lust for gold. Scuttling towns and ships, risking your life, devil himself could not hold back your lust. Braving the seas, heavens and storms, hard is the path of a pirate sire.”
Pirate - Left of Mind
Meg merném kockáztatni, hogy az ausztrál együttesnek én vagyok Magyarországon az első rajongója. A korábbi EP-ről nem hallott a kutya sem, a tavalyi lemezük pedig jócskán elveszett a zenei kiadványok tengerében. Épkézláb angol nyelvű kritikából is épp csak 1-2 kering róluk a neten…
Pedig megérdemelnék a figyelmet. Első teljes értékű lemezük ugyanis elég izgalmas módon keveri a pszichedelikus rock és a freejazz világát, egy leginkább King Crimson-ra emléketető elegyet létrehozva azokból.
Az ausztrál együttes bemutatkozó lemeze alig harminc perces, ám annál intenzívebb.
A lemez már az első másodperctől felveszi a maximális fordulatszámot és csupán egy-egy rövidebb tétel idejére lassul be, amikor az agyonvisszhangozott szaxofonok még erősebb bódulatot idézhetnek elő, majd a recsegős basszusok segítségével újra felpörög.
Barátom szerint egyértelműen drogos-zene és abban egyet kell, hogy értsek, egyfajta pszichedelikus hangulatvilág végig jelen van a korongon, persze hol enyhébb, hol erőteljesebb módon.
Erre a túlságosan visszhangokra épülő ének és szaxofon-melódiák is rájátszanak.
A hangzása elég modern, zajokkal, samplerekkel tarkítva hozza létre a maga egészen fülfájdító masszáját.
Ebből a szempontból szerencsés, hogy csak fél órás az anyag. Kétszer ennyi idő alatt komolyan elfáraszthatná a hallójárratokat.
Ének leginkább az első két számban hallható, utána egyre vadabb instrumentális káoszba fordul át a zene.
Younger Brother - Vaccine
Simon Posford régóta ül magabiztosan a kedvenc zenészeim listáján és várhatóan nem is jön már le onnan sohasem.
Mindazonáltal az új Younger Brother lemezével nem tudott maradéktalanul kielégíteni. Ez betudható annak is, hogy az előző lemezzel olyan magasra tették a mércét, hogy azt újra megugrani képtelenség lenne, vagy annak is, hogy az általam hallott zenék közül ez viseli magán a legkevésbé Simon keze nyomát.
A korábbi koncepció, miszerint a szabvány alter-rock együttessel feljátszott tételeket a felismerhetetlenségig effektezik és zajosítják, igazán izgalmasra sikeredett; a koronát azonban Ru Campbell éneke tette fel. Róla azt érdemes tudni, hogy néhány éve (az előző lemez keletkezése idején) még abszolút nem tudott énekelni. A hangjegyek utólagos kijavítgatása és a gyengécske, képzetlen hang effektekkel megtámogatott változata viszont olyan tökéletesen illett az eredeti zenébe, hogy arra egy rossz szava nem lehetett az embernek. Plusz, nem is hangsúlyozták túl a vokálokat, így a jobbára instrumentális anyag csúcspontjai lehettek azok a pillanatok, mikor a lassan felépített, repetitív témák mellett egyszer csak felbukkant a semmiből az ének, létrehozva a leggyönyörűbb katarzist, amit elektronikus zene valaha adhat az embernek.
Most, hogy Ru látványosan jobban bánik a hangjával, odalettek az izgalmas trükköcskék, amik a hangját fedték, majd a zene hangzását is ehhez, a sokkal nyersebb megszólaláshoz igazították.
A nagyobbik gond viszont, hogy a lemez szinte egészét magáévá teszi az ének, így a korábbi, vontatott, óvatosan kibontakozó dalszerkezetek leegyszerűsödtek, a 8-10 perces hosszúság helyett a 4-5 perces hossz lett az általános és a zene stílusa is erősen a slágerközpontú indie-rock felé irányult.
A JMJ-Kaftwerk inspirálta mágia még mindig bene van, a hangulatvilág nagyszerű, de - hogy sokadszor ismételjem magam - sajnos meg sem közelíti a korábbi (Last Days of Gravity) lemezt.
Személyes kedvencem a lemezről
Klip a vizualitásért rajongóknak
Opeth - Heritage
A közönséget eleve régóta megosztó Opeth-nek sikerült elkészítenie eddigi legmegosztóbb lemezét.
Korábban is volt rá példa, hogy halálhörgések és metálriffek nélküli lemezt készítsenek, („a Damnation segítségével arra is képesek voltak, hogy a nyers, erőszakos felszínt lehántva megmutassák, milyen szív rejlik a zenéjük legmélyén. Lassú, kristálytiszta hangzás, finoman sodró hangulatvilág, kellemes és enyhén kísérteties dallamok sorozata. Végig érezhető volt az a gótikus íz és túlvilági atmoszféra, csak valahogy itt a lelkedet simogatták a dalok az egód helyett.”) ennyire viszont még sosem távolodtak el eredeti gyökereiktől.
A dalok wall of sound-szerű túlhangszereltsége megszűnt, így búcsút inthetünk a masszív hangzású, tucatnyi sávon rögzített gitároknak, a vastag billentyűs részeknek. Ezáltal számos, majdhogynem légüres tér jön létre a dalokon belül, ahol egyszerre csak pár hangszer kooperációját hallani.
Előtérbe kerülnek ez által a dobok és a basszus is, sokkal finomabb részletekre lehetünk figyelmesek, mint eddig bármikor.
Lassult a dalok tempója is, a finom precizitással felépített, komor hangulatképek nem igazán érvényesülnének középtempónál nagyobb sebességen. Még többet hallani a korábbi Watershed lemez Deep Purple-Rainbow inspirálta megoldásokból, mellé pedig csatlakozik a többi korabeli hard és progresszív rock együttes szellemisége is. Ez jól hallható az újszerű énekdallamokban is, de az igazi nyereség szerintem az Opeth történelmének legízesebb, legjobban felépített gitárszólóiban mutatkozik meg.
A rajongók elsődleges kérdése az, hogy oké, de mennyire számít ez az anyag hűnek az eredeti zenéjükhöz?
Én őszintén csak annyit tudok mondani, hogy amíg Akerfeldt énekel és amíg hallom a gyönyörűséges, barokk zenék inspirálta, enyhén disszonanciába hajló klasszikusgitár-játékot, addig nem is érdekel.
Izgalmas utat jártunk be, mire elértünk idáig.
Az ilyen dalokért érdemes volt elkészíteni ezt az anyagot
Videoklip, amit ezúttal nem a zseni Lasse Hoile rendezett, de legalább vannak benne csöcsök
Myrath - Tales of the Sands
Sosem állt a szívemhez túl közel a power metál egyetlen ága sem, de kétségtelen, hogy néhanapján egész izgalmas eredményeket szül a stílus más zenékkel való kombinálása.
De hová lehet még fejlődnie egy-egy zenei stílusnak azok után, hogy az összes létező népzenével összekeverték már, létrehozták a legkülönbözőbb filozófiai irányvonalait, az egyes alkotások elhelyezhetőek az agresszivitási skála bármely fokán és az évtizedek során számtalanszor sikerült akár giccses, akár önmagát túl komolyan vevő volta miatt önmaga paródiájává tenni?
Próbálkozni mindig lehet és a tunéz Myrath elég jól teszi azt.
Jelen esetben fiaink fogták a power kliséit és megtöltötték a sivatagi népek zenéjével.
Mit is takar ez?
Abszolút első osztályú dalok, bivalyerősen lüktető riffekkel, grandiózus zenéket megtámogató dobbal és vonósokkal, fogós, azonnal fülben ragadó énekkel és refrénekkel.
A számok felépítése kellőképpen változatos ahhoz, hogy egy pillanatra se érezzük vontatottnak a 43 percnyi játékidőt.
Ezeket az alapokat teszik még izgalmasabbá azáltal, hogy beemelik az egzotikus hangszerek, különleges dallamok, idegen nyelvek, hangulatvilágok garmadáját muzsikájukba.
Amit mindenképp meg kell említenünk ezzel kapcsolatban, az a tudatosság.
Egy pillanatra sem feltételezném, hogy egy naiv, európai metált utánozni vágyó együttes hozta volna össze ezt a korongot a maga korlátozott, egyiptomi lehetőségeivel.
Abszolút kihallik, hogy száz százalékosan tisztában vannak az Európában népszerű zenék szabályaival és pontosan tudják, mennyi népzenét csempészhetnek a receptbe ahhoz, hogy az orientálisnak hasson, de ne legyen élvezhetetlen a világ bármely hallgatója számára.
A lemezen főként húzós, lendületes, himnikus jellegű dalok szerepelnek. A legjobbak azonban egyértelműen azok a balladák, amikben a hagyományos hangszereket a szitár-darbuka-stb. kombóra cserélik.
Itt mutatkozik meg igazán a végtelen sivatagtengerek világa.
Bevallom, nem tudom, miért jó az, ha valaki késekkel hadonászva árnyékbokszol a sivatagban
Jakszyk, Fripp and Collins - A Scarcity of Miracles
Akár King Crimson néven is kijöhetett volna ez a lemez, ha nem Jakko Jakszík énekes bemutatása és Mel Collins rivaldafénybe emelése lett volna a cél.
A Robert Fripp jegyezte dalok ritmus-szekcióját az egyik legbombabiztosabb páros, Gavin Harrison és Tony Levin adja, akik amellett, hogy izgalmas, önmagukban és élvezhető dob és basszusjátékot biztosítanak az arra érzékeny fülűek számára, végig meg tudnak húzódni a háttérben.
Szokásához híven Fripp sem erőlteti magát a közönségre a finom akkordbontogatásaival és gyönyörűséges, mégis teljesen a dalokba olvadó szólóival.
Mind egy finom, egészen ambient-jellegű alapot nyújtanak Mel Collins szaxofonjátékához, melyről annyit érdemes tudni, hogy csodás dinamikával, artikulációval rendelkezik és csakis gondosan megválasztott hangokból építi fel szólamait.
Ezek az összetevők alkotnak együttesen egy finom art rock áthallásokkal gazdagított, meditatív dzsessz-fúziós anyagot.
Csupán 6, hosszúra nyújtott kompozícióból áll a teljes lemez; ezeknek egyike sem siet sehová, mind a tempó, mind a megszólalás kissé öregurasnak mondható, (de pozitív értelemben,) komótos, lassú építkezéssel, finoman megválasztott hangokkal és óvatos váltásokkal.
A különlegessége az, hogy nincs egyetlen kiugró momentuma sem, végig ugyanazon a tempón és színvonalon marad a zene, így aztán kellő ráhangolódás mellett az egész lemez, az elsőtől az utolsó másodpercig egy hatalmas, elnyújtott katarzis.
Megfelelő időben hallgatva hatalmas élményt jelent, már ha a kedves hallgató nem tartja túl szentimentálisnak és régimódinak…
**No, hát kicsit később jött a második felvonás, mint terveztem, de mentségemre szóljon, hogy nincs mentségem. Az egyetem egyetemeskedik, a kaja nem készíti el magát, a ház sem lesz magától tiszta, az Asszony meg rákapott a Plants vs Zombies-ra…
Eztán biz' ígérem, gyakrabban frissítek.**
Necroman Mk2 
Malleus 
CHASE 
p34c3 
drag 
liquid 
mcmacko