hatodik fejezet - amelyben kiderül, hogy a magyarok is tudnak zenélni

Amygdala Projects - Metamorphium

A tavalyi év számomra elég semleges volt elektronikus zenék terén. Nem is gondoltam volna, hogy a legnagyobb élményt egy itthon készült produkció adja majd meg.

Néder László nem sokat szerencsétlenkedett, pár hónap leforgása alatt három albumot is megjelentetett és mindegyik elég magas színvonalat is képvisel. Ezek közül is a Metamorphium vált a kedvencemmé. Csupán négy darab tízperces dalocska, de lehetetlen lenne eldönteni, melyik jobb és melyik gyengébb.

A stílusát nehéz behatárolni (bár melyik jó zenét könnyű?), leginkább a Carbon Based Lifeforms-féle könnyed, szellős ambient alapok a meghatározóak, ami helyenként chillout-os nyugalommal, helyenként enyhe pszichedelikus hatásokkal párosul. A modern filmzenék feszültségkeltő elemei is megfordulnak itt, amik segítenek igazán epikussá tenni a dalok utolsó szakaszait, anélkül, hogy tolakodóak lennének a filmes utalások. Inkább az igényesen fényképezett természetfilmek fognak beugrani, mintsem valamelyik blockbuster. Ugyanígy, a markáns dobtémák is csak szép lassan kúsznak be a muzsikába, néhol egészen sokáig várat magára a hol dn'b, hol dub ihletettségű dobkáosz.

Akár progresszívnak is hívhatnánk, ha nagyon be akarnánk skatulyázni valahova, lévén a gépzenei berkekben a progresszív szó nem a többi zenei stílushoz való viszonyról, vagy a rock zenében jellegzetes mentalitásról szól, hanem szimplán a dal belső fejlődésének megvalósulásáról.

Az pedig tökéletes. Mind a lassú expozíció, mind az egyre vastagabb hangszerelés, mind az érzelmi csúcspont elhelyezése erre emlékeztet.

Az egészből árad egyfajta jéghideg, hegyi levegőre és végtelen, üres tájakra emlékeztető atmoszféra, ami már önmagában is elvinné a hátán a produkciót. Vidámnak ugye nem mondanám, de semmiképp sem komor, vagy sötét.

Az egyetlen hibája talán a kissé élettelenre sikerült dobhangzás, ami nem hasít úgy, ahogy egy hasonló minőségű zenétől azt elvárnánk. De ez legyen a legnagyobb baj, amíg maguk a ritmusok húzása és ezáltal a dalok lüktetése is képes izgalmasnak maradni.

Persze a kelleténél elfogultabb lehetek, mert nem tudom teljesen szétválasztani az élményt a másik két lemeztől, a Zerrian-tól és a Shortcut To Heaven-től, amik sokkal hagyományosabb dalszerkezetekre és egyszerűbben meghatározható stílusokra épülnek.

A lemez egyébként ingyenesen letölthető innen.

Landmine - Cosmic Prayer

Lassan menetrendszerűvé válik az évenkénti Landmine lemez. Habár a 2010-es album nem volt az én világom, a Kozmikus ima most nagyon telibe talált. A hangulatvilága leginkább a 2009-es Az Ősi Élmények… szerzeményeire, azok közül is a csendesebb, meditatívabb jellemű dalokra emlékeztet.

A meditatív nagyon fontos kulcsszó, ugyanis szabályosan vadászni kell az olyan muzsikusokra, akik a legvadabb progresszív zenék szeretőiként is képesek minden elméleti és technikai tudásukat alárendelni a könnyed, egyszerű felépítésű, emocionális utazásoknak.

Persze túlzás lenne „leegyszerűzni” a zenét, vannak itt furfangos megoldások dögivel, de soha, egy pillanatra sem szorítják háttérbe a dalok és a teljes lemez hangulatvilágát.

Kijelenthetjük, hogy immár létezik jellegzetes Landmine-hangzás: a keverés szürreálissá teszi az anyagot, a lassan lecsengő és hosszan kitartott hangok igazán lubickolnak a markáns visszhangok és zengetők közt. Fejhallgatón hallgatva egészen fel tudja borítani az ember térérzékét a messzi távolból érkező dallamok és az intim közelségben lüktető dobok. A dobok tekintetében megejtendő: a mostani bejegyzésben lévő négy lemez mind gépileg szimulált dobkészletet használ, hol több-hol kevesebb sikerrel, de itt egészen kiemelkedő színvonalon szól minden ütés. Komolyan, ha nem tudnám, hogy vst, akkor simán igazi dobszerkóra tippelnék. (tegyük azért gyorsan hozzá, a fülem nem a dobok felismerésében a legjobb, szóval, ha mégis bénán szólna, akkor mea culpa)

Nemcsak a hangzásába, a zenei témák furcsa házasításában is jellegzetes Attila stílusa. Egész szokatlan megoldása van a katarzis létrehozására: a legtöbb zenében jellemzően hallunk valamilyen alaphangulatot, ami egyre feszültebbé válik a szám előrehaladtával, majd egy idő után kívánjuk azt az agresszív robbanást, ami felszabadítja a dal energiáit. Itt a lassan felépített feszültséget jellemzően nem egy nagy robbanáspontban halljuk beteljesedni, hanem egyszerűen feloldódnak egy-egy szokatlan fordulattal, mintha nem is lettek volna… így nincsenek azonnal ható csúcspontjai a zenének, ellenben végig egy kellemesen bizsergető érzést képes kiváltani, amiből aztán rossz kiszakadni a lemez végén.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek markáns, domináns dallamok; a Belső igazság című nóta gyönyörű melódiái nagyon hallgattatják magát, a főtéma olyan erős, mintha tényleg igazságot szolgáltatna és békét hozna a lélek számára; kihagyhatatlan a Vonat az örökkévalóságba is, mely lassan zakatol, mint egy lomha szerelvény a… tudjuk hova. ; )

A lemezei ingyenesen meghallgathatóak és letölthetőek Landmine honlapján.

Jonás Tamás - Timeless Hour

„Jonas Tamas adalah nama baru di jagat guitar dunia, dan talenta besar gitaris asal Hongoria ini telah menarik perhatian Favored Nations…” -írja a bölcs indonéz.

Manapság sokat panaszkodhat itthon egy zenész ember. A szűk felvevőpiac, a kevés hallgató, a csekélyke kitörési lehetőségek, a megbecsülés hiánya, az aránytalan erőfelosztások miatt, stb…

vagy nekiállhat akár dolgozni is az ember, hogy a nyavalygás helyett valami értékeset tegyen le az asztalra. Hiszen először valami minőségi termékre is szükség lenne, amivel házalhatunk, mielőtt nekiállnánk a Tiszaröcsögi kocsmában filozofálni arról, hogy miért is nem sikerült betörni a külföldi piacra azzal a néhány Metallica-feldolgozással…

S láss csodát.

Valamit nagyon tudnia kell annak a mai gitárosnak, akire Steve Vai kiadója is felfigyel.

Akár Amerikában, akár Kínában él az illető. Akár itthon.

Pedig Tamás nem csinált semmi mást, csupán világszínvonalon kezeli a hangszerét, jó dalokat ír és tudja menedzselni magát.

Milyen is a zene maga? Pár szóval leírva:

Futurisztikus. Gitárközpontú. Dallamos. Nyers (de nem éretlen). Virtuóz.

A huszonegyedik századi gitármágusok arzenáljának egy tekintélyes részével felfegyverkezve, Satriani-féle kísérletező kedvvel, Andy Timmons-ra jellemző dallamokkal és Guthrie Govan-es pajkossággal száguldunk végig a korongon.

Itt rögtön meg is jegyeznénk, hogy a dalok írása során nagyon ügyelt rá mesterünk, hogy ne váljék magamutogató cirkuszi show az albumból. A fogós melódiák szerepe tehát jóval nagyobb, mint a hasonszőrű virtuózok zenéiben.

A számok jó része indít valamilyen könnyed billentyűtémával, esetleg egyszerű gitárdallammal, ami aztán egy hirtelen váltással átcsap a következő évszázadba. Atmoszférájában nagyon erősen futurisztikus a korong: a riffek és ritmusgitárok sávjai hideg és szintetikus mód recsegnek végig; a szintiszőnyegek mintha csak a Kraftwerk, vagy JMJ boszorkánykonyhájából származnának, sőt a virtuális dobok hangzása sem negatívumként csapódik le, mert az enyhén műanyag megszólalás tökéletesen illeszkedik ebbe az összképbe. (persze, élő dobbal minden faszábban szól, de itt azt kell kiemelni, hogy nem rosszabb lesz a dobgéptől a zene, csak más izű)

Azt pedig meg sem említettem, hogy külföldi zenészek egész hada fordul meg errefelé. Szám szerint nyolc úriember (köztük Mattias Eklundh!, Marcel Coenen! és Brett Garsed! is), akikről csak annyit érdemes tudni, hogy nem holmi lótifuti, kocsmából összeszedhető urak, akik csak úgy nevüket adnák bármi jöttment amatőr munkájához. Ja, meg azt is érdemes róluk megemlíteni, hogy nagyon ráéreztek a dalok hangulatára, remekül passzolnak gitárfutamaik az adott zenékbe, annyira, hogy első hallgatásra biz' komoly problémát jelent megmondani, mit is játszott a lemezen Tamás és mit is a vendégei…

A legizgalmasabb vendégszereplő számomra egyértelműen Sergey Boykov volt. Bár kezére játszik a tény, hogy ő nem gitárosként szerepel a többiek közt, így zongorajátéka már eleve üdítően hat a gitárok uralta közegben. Őt akár több dalban is szívesen elhallgattam volna, remélem a jövőben is tartják a kapcsolatot Tamással.

Naszóval, elég faszányos lett ez a lemez. Különben hogy a fenébe' írnának róla még Indonéziában is?

Thy Catafalque - Rengeteg

Elsőre egészen meghökkentő a zene receptje.

Én személy szerint hányingert kapok a magyar folkmetál felhozataltól, ahol a kocsmába való mulatós-népzene alá tesznek néhány klisés dobtémát és pár galoppozva lüktető, ostoba gitárt, megfejelve egy jó adag epikus(NAK SZÁNT) vokállal és fűszerezve a jól megérdemelt, semmitmondó gitárszólókkal. (lásd például ezt a csodás összeállítást)

Na, ennek a Kátai úrnak sikerült számomra bebizonyítania, hogy nemcsak ablakon kivágandó szemetet lehet létrehozni a honi népzenekincs és az északi hangvételű fémzenék házasításával.

Sőt, nemhogy elfogadható, hanem egyenesen fenomális a végeredmény.

De hogyan?

Fogd a nyers, kegyetlen black-metál gitáralapjait, társíts hozzá egy nagy adag, a magyar népdalok zeneiségével és dallamvilágával átitatott éneket és csellókat, amiknek a tömény áradatát helyenként felhígíthatod egy kevéske ambientikus elektronikával.

Mindenképp említsük itt meg, hogy Bakos Attila remek énektémákkal gazdagította a zenét. Előre sajnálja az ember, ha tényleg szünetelni fog a kooperációjuk Tamással…

A Rengeteg hangulatában a legegységesebb Thy Catafalque lemez, ami megjelent.

Tény, hogy kicsit hiányzik a Róka Hasa Rádió eklektikussága és az abból adódó változatosság. A dalok felépítése sablonosabb és kiszámíthatóbb lett, főként csak erőteljes riffelésekre épülő nótákat hallunk, viszont azok közt egyetlen töltelékszagú sincs; mind hibátlan.

Mellé pedig az átvezető dalocskák szerepe is felértékelődik, az ember szinte fellélegzik a néhány lassú pihenő alatt, hogy aztán újult erővel merülhessen a mélybe. Ezekben a pihenős átkötő szekciókban egészen post-rockos hangulatokat is találunk, de egészen meglepő volt a Kő koppan klasszikus zenei megoldásait is megfigyelni.

Ha már riffközpontúak a nóták, muszáj megemlíteni, hogy ezek a témák, már-már pofátlanul egyszerűek, mintha direkt cél lett volna olyan dalokat írni, amiket otthon bármelyik fél éve gitározó lurkó el tud játszani. Persze az igazság valahol ott keresendő, hogy míg korábban Tamás feladata - kis túlzással - a felvett gitár- (és egyéb-) sávok zenévé eszkábálása volt, most egyedül kellett felelnie ezért a hangszerért is és kiélhette blackmetál énjének minden perverz vágyát a hathúrosokon.

Ez a metódus - a felvett ötleteléseket-dallamfoszlányokat kész zenévé legózni - egy egészen izgalmas zeneszerzési gondolkodásmódot alakíthatott ki, aminek köszönhetően a korábbi korongok dalai megkaphatták a toldozott-foldozott ruhára emlékeztető változatosságot.

A jelenlegi anyag direktebb megközelítésén pedig még mindig érezni a szokatlan dalszerzői gondolkodást. (uubaszki, érteni egyáltalán, mire akarok kilyukadni? namindegy…)

Igen, az ének elég furcsán van keverve, de még ebből is profitál a zene, mert segít megteremteni egy furcsa, álomvilágszerű hangulatot. Ha már itt járunk…

Maguk a dalszövegek is briliánsak. Roppant képszerűek és sokszor ellentmondásosak is. A szavak olyan asszociatív mód kapcsolódnak egymáshoz, mint az álomvilág határán járó ember gondolatai.

Szóval van egy korongunk, ami jó időben, jó helyen kegyetlenül magával tud sodorni, helyenként kisebb pihenőket téve a sűrű rengeteg lágyabb részein is, hogy aztán végleg magával vigye a hallgatót…

**Sajnálom, hogy ilyen nagy szünetet tartottam… ennek elég sok oka volt igazából, de a legerősebb talán a szimpla motiválatlanság… nehéz ezt elmondani, én magam sem értem teljesen…

Plusz valljuk be, magyar zenékről még nem igazán kellett sosem véleményt formálnom. Eddig elirkafirkálgattam minden halandzsát a különböző előadókról, de ez az első alkalom, hogy maguk a kielemzett alanyok is el tudják olvasni, amit róluk írtam. Ilyenkor pedig a megfelelési kényszer éppoly erős, mint az elfogultságtól való félelem és a tartózkodás. Számomra mindenképp a legélvezetesebb zenei élmények közé tartozott ez a néhány hazai termés, még akkor is, ha hízelgőnek hathat…

Erős volt a félelmem, írjak-e egyáltalán ezekről… de végül arra jutottam, megérdemlik ezen urak ezt a kis reklámot, még akkor is, ha hülyét csinálok magamból a sok marhasággal, amit leírtam…

Meg aztán, hogy egy bölcs embert idézzek:

„Mindenki tudja rólam, hogy szívemmel-lelkemmel az emberiség szolgálatában állok (főleg ha jól megfizetik)”

Jövő héten elérkezünk a végjátékhoz, a következő bejegyzés már a dobogós helyezéseket fogja tartalmazni.

**