Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a mozikban.

Áron a húszas évei végét tapossa, egyetemet járt, alapvetően értelmes személy. Nincs munkája, se stabil egzisztenciája. Szülei támogatásából él.

Számtalan konfliktussal és megalázó helyzettel szembesül a mindennapokban, akár a szülei, akár az ismerősei, akár a saját maflasága miatt. De mindez cseppet sem érdekli akkor, amikor épp elhagyta a szerelme és nem látja, hogy mit kellene kezdenie az életével.

Egész filmet építeni egy csetlő-botló karakterre, akinek minimális beleszólása van az őt körülvevő eseményekbe és aki merev érdektelenséggel figyeli a világot, nos, elég nehéz dolog.

Egy egész filmet felhúzni számtalan apró eseményre, amik csak lazán kapcsolódnak egymáshoz és végeredményben nem is tartanak igazán sehová, pláne nehéz. Minimum zseninek kellene lenni ahhoz, hogy az egészből ne csupán tűrhető, hanem igazán élvezetes alkotás születhessen. Hálisten zsenikből nem volt hiány a VAN stábjában.

Reisz Gábor gondolt egy merészet és rendezői diplomamunkáját egyből egy nagyjátékfilmmel abszolválta, aminek nem csupán rendezője, de írója, operatőre is volt és még a zenéjét is ő szerezte, Lóci barátja segítségével.

Filmjében korrajzot készít a mai fiatalság életéről, reflektál számos minket érintő társadalmi problémára és jelenségre és teszi mindezt még a hazai viszonylatokban is nevetséges büdzséből.

Ez azonban mind nagyon jól áll a kész alkotásnak.

Hogy miért kellene mindenképpen megnézned?

Első sorban azért, mert egy fantasztikusan jó vígjátékról beszélünk.

Úgy értem, TÉNYLEG, KURVAJÓ vígjátékról!

Komolyan, ha már a társasági körödben is szoktál róla panaszkodni, hogy hová tűntek az utóbbi években a nézhető vígjátékok, akkor ülj le ez elé és próbálj meg nem szórakozni rajta. Ha ezen sem nevetsz, akkor az a rossz hírem, hogy neked már igazán mindegy.

Nekem durván nyolc másodpercre volt szükségem, hogy bevonjon a történet és ne is engedjen aztán el magától… napokig. Lehetetlen lenne kiemelni a legjobb jeleneteket, mert gyakorlatilag csak csúcspontjai vannak az egésznek. Ha megkérdeznék tíz embert, hogy vajon az önéletrajz, a „miért nincs tejföl?”, a plüssmaci, a meztelenlány, a magyar nyelvlecke, a telefonos várakozás, a régi osztálytárs, esetleg valamelyik másik jelenet volt-e a legviccesebb, akkor mind mást válaszolnának.

A „mi történt tegnap este”-montázs annyira zseniális, hogy arról lopták a Másnaposokat.

(elméletem szerint a forgatókönyvíró, vagy a producer visszament az időben, hogy pár évvel ez előtt forgathassák le a filmet és így ne tűnjön fel a lopás… kár, hogy ez a két perces jelenet ezerszer szórakoztatóbb, mint a teljes Másnaposok-trilógia…)

Nehéz megmondani, hogy pontosan mitől működnek annyira jól a poénok.

Ismerős szituációk tucatjai.

Mind átéltünk már hasonló helyzeteket, habár abban a pillanatban megélve őket, egyáltalán nem viccesnek éreztük őket, sokkal inkább tragikusnak és szánalmasnak. Aztán mentünk tovább és úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Ennek a jelenségnek a karikírozását leginkább Roy Anderson érti és a VAN főhőse sokszor emlékeztet azokra a figurákra és azokra a rezignált, a sorsukat zombiként fogadó emberekre, akik Anderson filmjeiben jelennek meg.

Közben mégsem élettelen a film, mert harsány és lendülettel teli karaktereket is találunk benne. (mesterséges manírok és ripacskodás nélkül)

Amikor valaki igazán jó megfigyelő, érti a jelenségek mozgatórugóit, a különböző jellemek közt feszülő ellentéteket, a motivációkat, akkor képes ennyire hitelesen viccet csinálni a mindennapokból. Viccet bármiből csinálhatsz, ha értesz hozzá.

Megfelelő időben, helyen és a megfelelő karakter szájából még egy „lófasz a seggedbe” is képes egy egész vetítőtermet megnevettetni és film közben tapsolásra késztetni.

Én azt hiszem talán háromszor, vagy négyszer tapsikoltam a film közben, mint egy röhögőgörcsöt kapott, retardált pingvin. Nem számoltam.

Hogy attól lett-e életszerű, hogy nem volt fixen megírt forgatókönyv, csak egy laza vázlat, ami köré mindig improvizációk tucatjai során építették fel a véglegesen rögzített jeleneteket, azt nem tudom. (folyton életszerűségről beszélünk a film esetében, pedig tele van szórva szürreális jelenetekkel is, amik olyan természetességgel illenek bele az összképbe, hogy néha fel sem tűnik a valószerűtlenségük)

Minden esetre ilyen egységes filmet még nem láttam, ami helyenként full rögtönzésekből épült volna fel. Azt mondjuk képzelem, hogy mennyit kellett szopni a vágásnál, mire sikerült minden jelenetnek megtalálni a ritmusát és mire sikerült azt a dinamizmust és lendületet létrehozni, ami tökéletesen ellenpontozza Áron nihilizmusát.

Külön kiemelendő a színészi teljesítmény. A szülőket alakító hivatásos színészek, nem csak jók, de egyenesen tündökölnek a szerepükben és ők az elsődleges okai annak, hogy a szüleimmel is meg fogom nézetni a filmet. Ehhez képest viszont az egyébként amatőr gárda sem teljesít rosszul, sőt! Bár a „komolyabb” magyar filmekben is képesek lennének ennyire átélni a szerepüket a profi előadók. Mondjuk az sosem hátrány, ha az embereknek saját magukat kell alakítaniuk. Ferenczik Áront már szinte unalmas a magyar vudielennek hívni, de mit csináljunk, van alapja.

A zene egyszerű és őszinte. Gitár, taps, fütyülés és pár csengő-bongó bizbasz köré épített dalok, amik helyenként olyanok, mint egy tüneményes karácsonyi gyerekmese részletei. Bájos. Mellőzi a fölösleges pátoszt és a túlzott melodramatikusságot is.

Ha mindenáron hibát akarnék benne keresni, azt mondanám, hogy a sok segédoperatőr és az esetleges képi megoldásokon látszik a kis költségvetés.

Mondjuk engem személy szerint nem zavar, ha nem tökéletes minden beállítás és nincsen drámai világítás minden dramaturgiailag fontos pillanatban.

Bár tény, hogy a kézben kitartott kamera mikrorezgései nagyvásznon zavaróbbak, mint egy monitor előtt ülve. Én ezt az egyet változtattam volna csak meg a filmen. Ez van.

A számtalan rövidke jelenet három vezérfonalra fűzhető fel: a szakítás feldolgozása, a munkanélküliség problémája és a „repülőjegy” problémája. Ezek aztán a film végén szép lassan eggyé olvadnak és az új helyzet arra készteti hősünket, hogy átértékelje életét és megküzdjön a démonaival.

A stáblista fantasztikus. Nem csupán kreatív, de a film egyetlen licenszelt* dalával képes pár percbe sűríteni azt az egész életérzést, amit képvisel a film. Számomra egészen katartikus élmény volt ott ülni az utolsó percekben. Azóta is rendszeresen hallgatok Rone-t.

(*janem, most jutott eszembe, hogy egy Szécsi Pál dal is volt benne, sry)

Nah, valahol itt untam meg az egész méltatását.

Üljetek be rá, mert érdemes!

Jó film, amire büszke lehet az alkotógárdája.

Film, amit érdemes támogatni, akár csak egy mozijegy árával, vagy a statisztikai adatok javításával is.

Amit érdemes továbbadni másoknak.

Amiről beszélni kell.

Szeretetből készült, vérrel és verejtékkel faragott monolit, ami örökre itt marad velünk és mesél majd az ötven évvel későbbi generációnak arról, hogy hogy éltünk mi, most, itt.

Hogy mi VAN velünk. Itt. Most.

Ötcsillag, meg tízpertíz, meg amit akartok.