filmek 2014

Interstellar

Furcsa dolog az, hogy sosem szeretem túlságosan Nolan filmjeit. Persze nehéz nem tisztelni a hozzáállását a filmezéshez, legyen szó akár a praktikus effektek erőteljes használatáról, a second unit hanyagolásáról, a CGI mellőzéséről és úgy általában az egyáltalán nem Hollywood-kompatibilis történetek blockbusterré alakításából. Az űrutazás tematikája szívemhez közeli, a casting elég jó, a koszos szkafanderek nagyon vagányak, a robotokat pedig imádtam. Dokkolós jelenet pedig ómájfákingád. Hans Zimmer szénnélopja Philip Glass-t, de még ez sem zavar, mert jól csinálja.

Szokás szerint ugyanott vesztettem el a kapcsolatot a filmmel, ahol minden Nolan-alkotásnál eddig: a filmvégi katarzis semmiféle érzelmet nem volt képes kiváltani belőlem. Ennek továbbra sem tudom az okát. Talán, ha kicsit kevésbé lett volna nyilvánvaló az ötödik dimenziós fordulat…

Edge of Tomorrow

Idétlen Időkig parafrázis militarista szájenszfiksön köntösbe bújtatva, Tom Cruise-zal. Csak nem lesz olyan ótvar, igaz? Az időutazás jó móka, még akkor is, ha csak egy napot; akkor is, ha nem tudatosan irányítod; akkor is, ha nevetségesen sok próbálkozásba kerül a legcsekélyebb változás, amit ki tudsz csikarni általa. Tetszett, hogy volt idő a karakterfejlődésre, az először félredobott mellékszereplők bevonására, hogy volt alkalom feszültté tenni egy olyan szituációt, ami jellegéből adódóan mentes a feszültségtől. (ki fog aggódni a főhős életéért, ha az már kétezerszer meghalt?) Nálam meglepően működőképes volt az összkép, ami üdvözlendő egy szimpla, nyári kikapcsolódást ígérő akciófilmtől.

I Origins

Nahát, én még senkivel nem találkoztam, akinek tetszett volna ez a film (rajtam kívül, természetesen). Kár érte. Mindenkinek másfajta giccsre van szüksége. Pláne szerelmes filmeket tekintve. Nekem úgy látszik ez a poklom. Sajnálom azt is, hogy sokan nem látnak benne többet egy szimpla tudomány VS hit tematikájú tanmesénél. Így aztán számukra leszűkül a film értékelése egy szimpla „Ez bullshit” / „ez természetesen így van” - jellegű állásfoglalássá.

Imádtam, hogy maga a drámai konfliktus felvezetése majd' a film feléig tartott és kirázott a hideg, amikor leesett, hogy mi a francról is szól ez a történet. Megváltás. Zeneszóra lassítva sétálás a lemenő nap fényében. Szóval nekem tetszett, ja.

Class Enemy

Hoppá, csak most csekkoltam le, hogy ez állítólag már 2013-ban megjelent. Fene egye, úgysem látta senki itthon, szóval aligha szólhat be bárki emiatt. Meg amúgy is szükségünk van a csoporthatásokat vizsgáló kamaradrámákra. Iskolai környezetben. Egy legendásan liberális szemléletű iskola egyik végzős osztálya osztályfőnök-cserére szorul. Milyen vicces is lenne, ha az új tanáruk egy frissen leszerződtetett, poroszos fegyelmet és szigorú rendet megkövetelő úr lenne. Mennyi idő kell, hogy puskaporossá váljon a levegő? Akkor dobjunk be még gyorsan a film elején egy váratlan fordulatot és tegyük még nehezebbé a helyzetet egy tragédiával, ami szembesíti a fiatalokat a gyász feldolgozásával, majd nézzük meg, hogy a felelősség áthárítása milyen irányba viszi ezt az egészet…

Ki volt az oka mindennek? Hogy juthatunk el idáig? Két órás játékidő alatt nehéz ilyesmiről hitelesen beszélni.

The Grand Budapest Hotel

Nem ez lesz a kedvenc Wes Anderson-filmem, de ennek csakis a túl magas léc az oka. Kétségtelen, hogy van, akinek szemernyit sem árt az egyre nagyobb népszerűség. Minél több híres színész, aki hajlandó pár perces mellékszerepet vállalni, még nagyobb díszletek, még több helyszín, még több szín… mind-mind tökéletesen szolgálják a végeredményt. Anderson humora továbbra is hiánypótló; alig tudok olyan rendezőt mondani, akinek a filmjein én is és a barátnőm is tudunk nevetni. A mi humorérzékünknek aztán igazán apró a metszete. Úgyhogy újfent meg kell köszönnünk az élményt. Ezeket a színpadias berendezéseket, pofátlanul szimmetrikus kompozíciókat és teátrális mozdulatokat akármeddig el tudnám nézni.

Valley Uprising

„A Yosemite nemzeti park hegymászóiról szóló dokumentumfilmnél nem is lehetne unalmasabbat kitalálni” - gondoltam ezt nagyjából két percig, aztán elkapott a hangulata és nem is eresztett a legvégéig. Mitől válik egy hóbort hivatássá? A hivatás hitvallássá. Három generáció, akik teljesen eltérő mentalitással ugranak neki a hegyeknek. A felépítés hihetetlenül következetes. Kell, hogy lásd az elején a hosszú részleteket, a lomha kalapácsolásokról és hetekig tartó mászásokról ahhoz, hogy átérezd, mitől olyan IGAZÁN nagy dolog pár óra alatt megmászni egy falat.

Egyik oldalról az emberi elme és fizikum teljesítőképességének végső határairól, azok folytonos feszegetéséről szól; más oldalról viszont komplex társadalomkritika, ami bemutatja komformizmus és ellenkultúra viszonyát, ami komplex társadalomszerkezeteket képes bemutatni; ami nevetség tárgyává teszi a fogyasztói kultúrát és a bürokráciát.

Mindezt dokumentumfilmektől szokatlanul vizuális és életteli módon. Az archív fotók utólagos animálása és a korhű zenék csodásan átadják a miliőjét ennek a világnak.

Boyhood

Richard Linklater 12 évet dolgozott rajta, hogy csináljon egy olyan filmet, amit aztán minden magára valamit is adó ember szerepeltessen majd az év-végi listáján. Bevallom, egy kicsit konkrétabb, kézzelfoghatóbb cselekménynek jobban örültem volna. Persze, önmagában az is fantasztikus élmény, hogy ilyen sokáig követheted nyomon néhány színész életét. Van, aki fiatalból idősödő asszonnyá válik, lelkileg, testileg és ez téged valamiért különösen nyomaszt. Másvalaki nem változik semmit 12 év alatt és ez talán még jobban nyomaszt. 12 év alatt számtalan változás következik be az ember életében. Frizurák jönnek, ruhák mennek, konzolok cserélik egymást a tévé alatt. A mulatókban mindig más zene szól, ami mégis ugyanolyan, mint a többi. Az egész koncepció legjobb húzása számomra az volt, ahogy a fiú lassan és biztosan ténylegesen a saját filmje főszereplőjévé vált. Míg azelőtt épp olyan passzívan szemlélte és élte át a dolgokat, mint egy kisgyerektől az elvárható.

De most gondolkozzunk el mind egy pillanatra és képzeljük el, milyen király lenne, ha valaki egy high fantasy-történetnek ugrana neki egy ekkora forgatási idővel…

Party Girl

Mindig furcsa olyan filmeket nézni, aminek a karakterével teljességgel lehetetlen azonosulni. Most tényleg, egy hatvanas nőci, akinek a társaságközpontú életből, az éjszakai mulatozásokból és a kurválkodásból áll, elé kevés kapaszkodót ad. Nem tudom és nem is akarom tudni, hogy hogyan jut el valaki odáig, hogy öregkorára egy éjszakai bár hostesseként kelljen riszálnia magát estéről estére, a világ végén. De megpróbálok drukkolni neki, amikor lehetősége támad kitörni ebből a körből. Amikor jóváteheti néhány ballépését. Amikor szembesülhet a helytelen döntéseivel. A történet sebessége, akarom mondani csigalassúsága viszont folyton kihívások elé állított, ugyanúgy, ahogy az öreglány felelőtlen természete is.

Viszont a befejezés a lehető leghitelesebb és legjobb volt. Amikor elindult a záródal és ültem a vászon előtt, akkor nem csupán összeállt, de középszerűből nagyszerűvé vált az élmény.

Der Anstandige

Aki ismer (haha), tudja, hogy mennyire imádom a több nézőpontból elmesélt történeteket, a hiteles karaktereket és azt, amikor az író képes minden figurát élettel, motivációval, törekvésekkel, intimitással megtölteni. Kifejezetten az első ránézésre negatív figurákat. Valljuk be, igazi perverzióm a vágy, hogy lássam a mindenki által gonosznak és kegyetlennek titulált emberek gyengéd oldalát is. Ezt elégíti ki tökéletesen a zsidó származású Vanessa Lapa, aki Heinrich Himmler személyes levelezéseiből készített válogatást és ez által olyan árnyalt profilját hozta létre a második világháború egyik szörnyetegének, amit még senki sem kísérelt meg. Furcsa érzés. Furcsa érzés archív második világháborús felvételeket nézni, miközben Himmler gyengéd hangvételű levelét olvassa valaki, melyben épp a gyerekeknek szánt ajándékokról van szó. Vagy az igaz szerelemről. Szenvedélyről. Tábor-látogatásokról. Vereségről. Arról, hogy milyen beismerni a kudarcot és tudni, hogy a jövő generációi már kizárólag gonosz rémként fognak beszélni rólad.

Whiplash

Mindenki akar valamit. Amiért majdnem bármire hajlandó. Amiért idejét, erejét nem kímélve, akár saját magát is képes kockára tenni. Amikor ezek a vágyak találkoznak, nagy szövetségek születhetnek. Amikor ütik egymást, valakinek fájni fog. Vegyél egy tanárt, akinek az oktatási módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek. Aztán egy naiv fiatalt, aki bármire képes az elismerésért. Az egyik egy nagyszerű dobosra vágyik, a másik pedig azzá akar válni. Bamm.

A Whiplash egy makulátlanul előadott darab a zene szeretetéről, az elnyomásról, a küzdelemről.

A dráma mellett nagy erénye a filmnek, hogy a zenét magát is főszereplővé emeli. A gyönyörűen bevilágított szobákban lágyan megcsillan a fény a gondosan polírozott hangszereken. A zene nem csupán megjelenik, de jelen is van. Nem tudom elmondani, mennyire örülök neki, hogy nem tudták le a muzsikálós jeleneteket néhány félperces montázzsal és gyors vágással.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Erről már áradoztam eleget korábban.

Az egyik legjobb magyar film, amit valaha láttam.

Az egyik legviccesebb film, amit valaha láttam.

Ideje lenne neked is megnézned.

Trailer-t nem linkelek véletlenül sem, mert azokban a kiragadott pillanatokban nem jön át, mitől működik.

Btw, ezt akartam 2014-es nyertesnek kihozni, mert az előbb felsorolt filmek egyike sem vehetné fel vele a versenyt.

Az élet azonban kegyetlen, mert volt valami, ami ennél is durvábban teljesített.

Birdman

Van, amit meg sem kell nézned, hogy tudd, imádni fogod. Inárritu eléggé ért az emberekhez és az őket mozgató erőkhöz. Emmanuel Lubezki korunk steadycam-istene; ahol belső vágással és extrém hosszúságú jelenetekkel kell operálni, ott az ő keze is a dologban van. Michael Keaton pedig önmagát alakítja. Nagy fegyvertény ez, bár túl közhelyes is ezzel kezdeni a dicséretet. Viszont, ha hozzám hasonlóan neked is ő volt a gyerekkori hősöd; és hozzám hasonlóan nagyobb fejjel te is furcsálltad, hogy miért nem kapott nagyobb teret a tehetsége kibontakoztatásához; ha hozzám hasonlóan te is nagyítóval kerested azokat a filmeket, ahol képes volt érvényesülni… na akkor te is átérzed, mekkora igazságtétel ez a film számára, miután sosem volt képes kinőni a jelmezes képregényhős figurájából.

Persze ez magában nem lenne elég az üdvözüléshez. Ahogy a tökéletesen vezetett kamera sem, ami megállás nélkül követi a cselekményt és szinte sosem hagyja eltávolodni a színészek arcát magától. Kellett a számtalan rétegre tagolható történet, ami képes jó és jó ember közt konfliktust generálni; ami képes megmutatni szereplőinek a pozitív- és árnyoldalát is; ami állást foglal ugyan, de nem mond ítéletet; túl tud lépni a jó és rossz fogalmán és a sztereotip karakterek szájába is tud igazságot, értelmet adni. Pörgős és áthallásokkal teli párbeszédek, lendületes játék, feszültséggel telepumpált zene. Egyszer mókás, aztán sötét, máskor pedig elgondolkodtató. A színházban, ahol minden összeomlani látszik és ahol mindenki összeomlani látszik, feszültséggel, bizonytalansággal és számtalan félresiklott élettel együtt; talán néhányaknak megadatik a megváltás.