Készázötvenhat

Ez annak idején óriási kincsnek számított. Ráfért két-három zenealbum, mellé néhány dokumentum, de nem is ez volt benne a félelmetes. Az egyetemi első évben ez maga volt az "Adathordozó". Házi feladatok cseréltek rajta gazdát, a kezdetleges Pascal programok mellett elvolt rajta egy-egy scannelt könyv is. Egy komplett szemeszter összegyűjtött anyaga gyűlt rajta össze. Az sem zavart, hogy a halacska-forma kupakjának végére az egyik csoporttársam fütyivonalat rajzot permanens filccel. Aztán ugyanez a srác, néhány rosszalló nézésem után, Amway lötyivel mosta le róla a csíkot, persze a szép ezüstös festékkel együtt. Visszagondolva azért ezek nem voltak rossz idők - a pendrive azóta is megvan, de egy dobozban lapul, nagyjából az egyetemista létem apró emlékei, papírfecnikre felkörmölt puskaképletek, rotring-töltelékek, további pendriveok és színes filcek mellett.

Teljesen ide nem illő fordulatként elmesélem az utóbbi két hetem kínját - egy Android frissítésnél elszállt a 128 GB-s telefonom filerendszere, vele a képek, zenék, telefonon tárolt dokumentumok. Oké, boomer! Miért nem kapcsoltad be a cloud szinkronizációt? Pláne, ha van masszív OneDrive hozzáférésed? Nos, erre kérdésre nincs okos válaszom, mindenesetre a probléma felpiszkálta a szakmai lelkesedésem, ami az ünnepek pihenőideje alatt sem hagyott nyugodni. Szóval ahelyett, hogy letettem volna a digitális eszközöket, recovery programokat és appokat vadásztam, vadul túrva a különböző fórumokat, mérnök szimatom feltárt nyomvonalain. AliceWake kollegina is próbál segíteni, még a márka hazai képviselőjét is felkeresi nekem - de hivatalos úton sincs bevett gyakorlat a problémámra. Vissza az adatmentő toolokhoz. Mivel ezek a szoftverek root nélkül nem működnek, jöhetett a gyökérkezelés. Magisk, Busybox, Terminál emlulátor - minek ide garancia, kérem! Persze a konyhakész szoftverek sem segítettek, úgyhogy jött a felismerés, hogy a memóriáról dámpot kéne csinálni, hátha tényleg csak a fileok indexei lettek felülírva, az adat még ott van valahol fizikailag a memóriachipen. SD kártya foglalat nincs a telefonomban, úgyhogy USB kábelen próbáltam a memória tartalmát megmenteni. Cygwin terminál, ADB, #SU ... Sajnos azonban bármilyen módon próbáltam partíciót menteni, sem FTP parancsokkal, sem más mágiával nem sikerült 0 byteos raw filenál előrébb jutni. Jött az újabb ötlet, külső vinyóra mentsünk. Nosza, elő az USB-C-s laptop hubot, 3-4 külső vinyót rá a rendszerre, persze hogy a telefon nem tudja meghajtani a cuccost, a külön táppal hatjott HUB-on meg nincs USB-C. Nincs más megoldás, rendelnem kell egy mountolható OTG-képes pendrive-ot az adatmentéshez.

Karácsony estén meg is rendeltem a cuccot, 28-án már a kezemben fogtam az új memóriaegységet.

Kétszázötvehat gigabyte. Ezerszer nagyobb tárhely, mint amivel az első pendriveom rendelkezett.

Az új pöcök körülbelül fele akkora, mint az első memóriastickem volt, ráadásul az ára is szerintem alacsonyabb, mint amibe a fütyi-halacska kerülhetett a ballagásom idején. Nézem, forgatom, hümmögök. Fejben időutazást teszek 2004-be, majd vissza. Rácsodálkozok a fejlődésre, úgy, hogy az egyetemen azóta a memóriák és a chiptechnológia fejlődésének technológiai csodáit még tanítom is. Visszatérek gondolatban az ezres szorzóra. Ez körülbelül olyan lépés, mint a lapos floppi és a CD-ROM közötti ugrás. Eszméletlen fejlődés, és még talán nem is vagyunk a techológia közvetlen határán. És mindezt szinte fillérekért lehet beszerezni.

A pendrive-ot gond nélkül felismeri a PC, a Linux, az Android, még csak mountolni sem kell parancssorból. Majd jöhetett a puding próbája a telefonos terminálról.

A terminál elindítja a parancsot, de valódi visszajelzés nincs annak állapotáról. Csak onnan tudom, hogy a művelet pereg a háttérben, hogy a telefon jobban merül a kelleténél. Délben indítom a parancsot, előrelátó módon 100%-ra töltött telefonnal. A terminál kurzora villog, a mobil által hajtott pendrive pedig lassan, de biztosan csámcsog az aksin. Este hat órakor rájövök, hogy a droidos Total Commanderből rá tudok nézni a dump file állapotára. 70 giga körül jár a cucc, de még messze a vége. Lekapcsolom az összes kényelmi funkciót, a telefont repülő üzemmódba állítom, hogy a lehető legtovább tartson az akku. Éjfélkor 4-5% van még az aksiból, és még csak 105 gigánál jár a transzfer. Persze jobban várom a végét, mint hálivúdi gyerek a Mikulást karácsony éjjelén. Éjszaka 1:40-kor felébredek, ránézek a telefonra, a művelet elkészült, 1% akkuval a gép az utolsókat szuszogja. Tényleg mint a filmeken.

Másnap, amint csak lehet, nekiesek az img filenak. VHD konverzió, majd jöhetnek a recovery programok. Persze nem járok teljes sikerrel, furcsa fájlok jönnek vissza a mentésből, jöhet egy újabb adatmentő program. Meg a következő. Jelenleg itt tartok. A nehezén túl vagyok, bízom benne hogy a dumpot, ha máshogy nem, Linux alól meg tudom menteni. Túl vagyok már kb. 10-20 program kipróbálásán, de nem adom fel. A kétszázötvenhatodikkal biztosan sikerül...

(A fenti kép egy 2007-es (!) konferenciacikkből származik, amely a memória IC-k háromdimenziós stackeléséről és mikrohuzallal való vezetékezéséről szól. I. Qin, O. Yauw, G. Schulze, Aashish Shah, B. Chylak, N. Wong, Advances in Wire Bonding Technology for 3D Die Stacking and Fan Out Wafer Level Package, 2007, IEEE ECTC)