Megtorló: BarrakudaComix

Az északír származású képregényíró, Garth Ennis és a családját egy maffialeszámolásban elvesztő ex-katona, a bűnözőket mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül felkoncoló Megtorló, azaz polgári nevén Frank Castle kapcsolata olyan gyümölcsöző, fontos és abszolút példaértékű jelentőséggel bír, hogy az enyhén szólva is ritkaságszámba megy a szakmán belül. Ha most eltekintek a többi, hosszú múltra visszatekintő, már jól bejáratott karaktereken végzett munkáitól és a saját kútfőből eredő sorozataitól, és csak és kizárólag a Megtorló főszereplésével készült történeteit nézem, leginkább azt becsülöm Ennisben (mármint amellett, hogy baromi jól ír, veszettül zseniálisan kezeli a figurát és olyan mocskos, perverz fantáziája van, hogy azt tanítani lehetne, és még a nagy Quentin Tarantino is megirigyelné), hogy mindig képes fokozni egy még brutálisabb, még mocskosabb, még naturalisztikusabb, még merészebb ötlettel az előzőt. Castle bedobja Ma Gnuccit az állatkertben a jegesmedvék közé, amik aztán a maffiavezér kezét-lábát leharapják? Nem baj, a nemrég magyarul megjelent Barrakudában (a Kingpin Kiadó menetrendszerűen érkezett meg a szokásos nyári Megtorló-kötetével – áldassék a nevük) egy segítségért könyörgő piti drogdílert dob oda egy cápának, miután az leharapta a tag mindkét lábát – csak hogy mentse az életet, és közben a szeme se rebben. Frank az előző kötetben egy M60-assal lekaszált több tucat gengsztert egy keresztapa születésnapi buliján? Semmi gond, itt már egy komplett jachtot robbant fel, tele gennyláda üzletemberekkel, akik ártatlan emberek nyomorán akarnak élősködni. A kezdetben elmebeteg, echte pszichopata maffiózók lenyisszantották egy FBI-ügynök golyóit? Probléma egy szál se, itt Barrakuda (a sztori már-már főszereplővé átlényegülő aktuális főgonosza és Frank egyik legnépszerűbb ellenlábasa) egy szétkefélt, belőtt nő hulláját rúgja bele az óceánba, miután azt megmarta egy kikötőbe tévedt csörgőkígyó. És az a slusszpoén az egészben, hogy a fent felsorolt példák még közel sem jelentik azt, hogy összesen ennyi explicit jelenet lenne a képregényben: a Barrakuda valami olyan kegyetlen, vérmocskos, a MAX-sorozatok jellemzőit végtelenül kimerítő trip, ami az olvasása után is nagyon-nagyon sokáig veled marad, és olyan agybeteg stílussal robogó vonat, amit csakis Ennis képes ilyen sebességgel vezetni.

A MAX-képregények és azon belül a Megtorló-történetek (különösképp azok, amelyek Ennis nevéhez fűződnek) egyik nagy varázsa, hogy noha az emberi természet lehető legsötétebb, legkíméletlenebb oldalát mutatják be, a cselekményben szinte mindig helyet kapnak az olyan felnőttes témák, mint a kábítószer, a prostitúció, az emberkereskedelem, és ehhez hasonló nyalánkságok, röpködnek a káromkodások, vég nélkül gyilkolnak, lövöldöznek, verekednek, csonkolnak, és Ennis mindenféle illúzió nélkül tolja bele az olvasó képébe azt az üzenetet, hogy az emberi élet lényegében szart sem ér, de mégis körülöleli ezeket a történeteket egyfajta jóleső érzés a fináléban – hogy a rosszfiúk végül úgyis megkapják, amit megérdemelnek. Ha felülemelkedünk az alapvető emberi jogokon és a törvény bizonyos aspektusain (például, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme), és megpróbáljuk lecsupaszítani, a maga kíméletlen egyszerűségében nézni a világot, könnyen eljuthatunk addig a felismerésig, hogy a Megtorló dühe valójában a kisember dühe – a mi dühünk. Hiszen mind tudjuk, hogyan működnek manapság a dolgok és hogyan működtek mindig is: a bűnözőknek több joguk van, mint az ártatlanoknak, ha sikerül is elkapni egy-egy nagykutyát, az vagy kibújik a felelősségre vonás alól egy ügyes, furmányos ügyvédnek köszönhetően, vagy a rá kiszabott büntetés nincs egyenes arányban az általa elkövetett bűncselekménnyel, és akkor még örülhet az ember, ha egyáltalán sikerül nyakon csípni az illetőt, hiszen ugyan hányan lehetnek úgy szabadlábon, hogy még csak nem is kellett felelniük a tetteikért – azért, mert befolyásosak vagy mert sok pénzük van, vagy mindkettő egyszerre.

A törvény persze egyáltalán nem tökéletes, és a rajta éktelenkedő hézagokon sokszor kifejezetten könnyűszerrel kúsznak át azok, akiknek egy normális világban még csak létezniük sem lenne szabad – és ezen felül még igencsak összetett is, az a megosztó kérdés pedig szintén, hogy vajon mit csináljon a törvény azokkal, akik egyszerűen nem illenek bele a társadalom egységes normáiba. Nos, Frank Castle-nek egyáltalán nincsenek ilyesféle aggályai, a pokolba küld mindenkit, aki rossz fát tesz a tűzre. Ő nem ismer könyörületet, csak osztja a skulót, mint Halloweenkor szokás a cukrot, és szakadatlanul megy előre, akár egy érzelemmentes, faarcú Terminátor. És ha jobban belegondolunk, Frank valójában azt testesíti meg, amiket a legtöbb hétköznapi nyárspolgár gondol ezekről a dolgokról, maximum csak nem meri kimondani, vagy a különböző érvek, véleménykülönbségek miatt inkább megtartja magának a gondolatait – de amíg ez nálunk csak egy-egy beszélgetés kapcsán vagy csupán kósza gondolatként merül fel, Franknél ez bőven tettlegességig fajul. És a helyzetet ismerve nem nagyon lehet kétségbe vonni, hogy valamilyen szinten ne lenne igaza: hiszen a tetteseket úgyis felmenti a bíróság, vagy enyhe ítéletet kapnak, és nem sokkal később már a szabad levegőt szívhatják, de még ha ki is szabják rájuk a lehető legszigorúbb ítéletet, az sem hangzik túlságosan fair megoldásnak, hogy az elkövetők a társadalom csecsén lógva létezhetnek, miközben áldozataik a földben nyugodnak, és elvesztésüknek a feldolgozhatatlan fájdalmától a rokonoknak és a hozzátartozóknak kell szenvednie. Persze tudjuk, hogy a törvény nem tűri az önbíráskodókat, hogy a való világ nem így működik, tisztában vagyunk a szabályaival, ahogy azzal is, hogy a rendszer közel sem tökéletes, de igazodnunk kell hozzá, mert jobbat még nem találtak ki, ugyanakkor nehéz nem kitörő örömmel vagy minimum egy gonosz mosollyal reagálni arra, amikor Frank felkutatja és aztán halomra lövi a társadalom mocskát, akik tényleg nem érdemelnek semmiféle kegyelmet.

A Barrakudának viszont az a pikantériája, hogy főhősünk ezúttal nem drogdílerekkel és nem a maffiával veszi fel a harcot, hanem egy korrupt céggel, amely úgy akarja feltornázni a részvények árát, hogy a természeti csapások okozta károkat kihasználva egyedül intézményként dönti el, hogy mikor és hol biztosít áramot a lakosság számára. Castle-t alapjában véve nem érdekli, hogy üzletemberekre vadásszon, de amikor felfogja a dolog káros következményeit, fegyvert ragad és elindul, hogy lekaszálja a kapzsi, kokainfelhőban vígan tomboló, bulizó és kefélő nagykutyákat – meg persze azt az erősen pszichopata bérgyilkost, akit a cég vezetője bérelt fel a Megtorló ellen, nehogy az megakadályozza az üzlet nyélbeütését. A képregény a hagyományos Megtorló-történetekkel szemben egy kicsit háttérbe szorítja a címszereplőt és átadja a porondot a különböző mellékalakoknak, valamint az aktuális főgonosznak. Ami már csak azért sem baj, mert Ennis magát nem meghazudtolva egytől egyig zseniális karaktereket varázsolt elő a köpenye alól, a (többek közt) tömeggyilkos, erőszakoló, emberrabló és kannibál Barrakudától kezdve a velejéig kapzsi, még az anyját is áruba bocsátó cégvezetőn át az ordas nagy kurva kirakatfeleségig bezárólag, aki nagyjából úgy mindenkivel félredug, akivel csak lehet. A Barrakuda gyakorlatilag egy eltúlzott (?), kifejezetten humoros, egyben mélységesen keserű társadalomkritika kőgazdag emberekről, akik emberéleteket, sorsokat semmibe véve, élből leszarva törnek előre, és annyira ki vannak tömve pénzzel, hogy nem tudnak már mit kezdeni vele (és önmagukkal sem), ezért csak hülyeségekre herdálják el. Kefélnek orrba-szájba, tonnaszámra szívják a kokaint, vedelik a drága pezsgőt, és közben nagy ívben tesznek a morálra és az erkölcsre – elkorcsosult szemétládák, akiket csak saját jólétük érdekel, és nem foglalkoznak vele, hogy közben kiken kell átgázolniuk és ügyködéseik hány ártatlan ember életét követelik.

Egy Megtorló-képregénynek megfelelően mindegyikük égetnivaló gennyláda, akik azt hiszik, hogy ha van elég pénzük, az automatikusan feljogosítja őket bármire, és Ennis közben még csak nem is próbálja meg szimpatikussá tenni őket az olvasónak (szerencsére, mert az elvenné a karakterek élét), inkább azon igyekszik, hogy minél visszataszítóbbá tegye őket, ezzel elérve azt, hogy zsigerből megutáljuk őket, és egyben porrá zúzza annak lehetőségét, hogy akár csak egy halvány pillanatig is szimpatizáljunk velük vagy sajnáljuk őket, amikor a történet végén mindegyikük elnyeri csúnya, egyébként teljességgel méltó büntetését. Épp ezért piszkosul nagy erkölcsi kielégülés, amikor Frank felrobbantja az egész jachtot a francba, amin gyakorlatilag ártatlan emberéletekről akarnak dönteni, aztán a csapat fele azonnal meghal, a másik felét pedig felzabálják a vízben ólálkodó cápák (és még a kirakatfeleség is megkapja a magáét). Ebből az okból kifolyólag, bár a látottak alapján az lehet az első gondolatunk, hogy Ennis egy beteg állat, a Barrakuda mégis egyfajta derűs happy enddel zárul, ami egyébként az Ennis-féle Megtorló-sztorik egyik legfőbb ismérve: a veszteségektől, a fájdalomtól, a véres mészárlástól függetlenül a bűnös mindig meglakol a végén. Még ha ideig-óráig is, de helyreáll a világ rendje, az olvasó pedig nyugodtan álomra hajthatja a fejét. Mert ha a valóságban nem is alakulnak mindig jól a dolgok (sőt, többnyire nem szoktak), és egymást érik a különböző igazságtalanságok, és az élet olyan amilyen, némi vigaszt nyújthat számunkra, hogy Frank Castle még mindig itt van köztünk, és nagyon is érti a dolgát.