Halotti beszéd v.4.

Halotti beszéd

*Mit tehetnék mást

beadom a kulcsot és elmondok mindent.

Olyan ártatlan vagyok mint a ma született csirke hátulján a fehér tojáshéjjal.

De nem így láttok ti engem legszebb perceimben sem.

Valahol az ócskapiacon talán a kaszárnya árnyékában

vagy a nagy cirkusz tájékán ahol sosem jártam

vagy a gyorsfényképész bódéjában láttok

kifeszitett mellel amint gyér szakállamat babrálom.

Legyen úgy ahogyan elképzelitek

nem mondok ellent

nem akarom a karmaimat mutogatni.

Naponta későn kelek s mielőtt hozzákezdenék máris viszolygok a munkától.

Szeretem a gyerekeimet mivel nem születtek meg

barátaimmal azonban hadilábon állok.

Sokat kotyognak vagy némán bámulnak a világba

amit ismerni szeretnének s ha elindulnak felé

sírva visszafordulnak mert az út feltöri lábukat.

Gyámoltalanabbak mint én

s mégis én vagyok a leggyámoltalanabb.

Mentem akkor az utcán egyedül

szinte gólyalábakon és kiszáradt torokkal.

Egy kocsi után mentem amely halottat ringatott galoppban.

Nekem kellett elparentálnom

mivel tudták hogy költő vagyok.

És én mondtam

ó ez a halott olyan mint a rémregények börtönszökevénye

egy hosszú lélegzetvétel után ránkhagyta minden kacatját

vérző emlékeit elfojtott szónoklatait

számlálatlan ivadékát imáit és bűneit.

Valahol a harangok is szóltak felettem.

Bim-bam mondták bim-bam

nemsokára kitavaszodik mondták

és a világ újjá szüli magát.

Megváltókat és álcázott striciket emel ki a sötétből

akik a mezők szűz virágaihoz lesznek hasonlóak.

S ezt mind neki a halottnak köszönhetjük.

Ismét én következtem és mondtam a magamét.

De már nem a halottról hanem az élőkről

akik levett kalappal hunyorogtak és a nők szájukba tömték zsebkendőjüket.

Ő elment mondtam a kulcslyukon bújt át

és így ő lett az igazi szerencsefi.

Mezítelen testtel gyötrelmek nélkül elment

a tér korlátain és az idő örvényein túlra.

Mi pedig itt maradtunk a hétköznapok súlyos terheivel

amiket a vállunkon ölünkben a fogaink közt hordunk.

Miért is magasztalnám a halott érdemeit aki megszökött a kulcslyukon át

s most békén mondhatnám elégedetten fekszik a föld alatt.

Valamennyien begubóztak

senki sem tapsolta meg beszédem.*

Az éjszaka zűrzavara

*Csöngettek.

Egy ló állt az ajtó mögött

mély meghajlással üdvözöltem

ő a jobb lábával szalutált.

Ezüst hajó ringatott tovább.

Messze lehettem már házamtól

mikor hajnalban felébredtem.

Milyen földre vetődtem

kérdeztem bambán.

Miféle emberek élnek itt

kiürítették a tejespoharam

kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.*

A törvény végrehajtása

*A jó hóhér

kinyitja muskátlis ablakát.

A keret négyszögében áll

hatalmas

mint a bivaly

és infantilis.

A jó hóhér

imádkozik

de a város

félelmetes álomból ébred.

Trombiták harsogják

plakátok hirdetik

a kivégzés hajnali

5-kor.

Koldusok szép napja.

Aki csak teheti

előre nyújtja kalapját

fillérekért könyörög.

Szűkölnek a kutyák.

Prostituáltak

lelépnek az őrségről.

A jó hóhér elindul

s úgy érzi mintha a legkisebb gyerekét

kézenfogva

az Úrfelmutatáshoz vezetné.

Közben

a föld megvilágosodik

s én fejest ugrok

tintám fekete tengerébe

hogy ne lássanak.*

Veled vagyok

*Előtted megyek

te én előttem

a koranap aranylánca

csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem

feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim

de te jobban sietsz.

Előtted én

te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak

te nekem adsz csókot

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.*

Két fűszállal a kezemben

*Merre és hová menjek most

kérdezem magamtól és elindulok

bizonytalan léptekkel mint a vakok.

Örvénylik az idő

hullámzik a tér

s íme a megsebzett fák

kiégett házak romjai közt

merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát

hogy bezárja felettük az ég kapuját

tengernyi kék lepedőt mutassatok

a hold fénylő szarvát legalább.

A hajnal pirkadását keresem

a szelíd rózsaszínű flamingót

aki ott vergődik vérbefagyottan

az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit

ki átkozta el az erdőket tengereket

a sivatag pálmaligeteit ahol

az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt

és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját

a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.

Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn

hallom saját csontjaim nyikordulását

keserű szagokat hoz felém a szél

tépett vitorlákkal érkezik

tarka repülőhalak kiséretében

és nagy zenebonával mint aki

tömény alkoholtól részeg.

Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én

félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.

Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.

Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el

s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett

nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb

nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala

kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon

mely a születést összeköti a halállal

hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen

és galambok keringenek szobám négy fala közt.

Szentlélek hószín madarai

ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha

arany csőrötök felhasítja a titok burkát

s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon

csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe

nem haldokolhat senki

hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán

nem születhet meg senki

hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak

amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt

farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok

télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt

halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat

s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban

kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal

bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk

hiába szólnak Mozart kürtjei

mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.

A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk

ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat

egy strucc vagy egy béka feneke alatt.

Csak befelé tudunk kérdezni

és nincs válaszunk nincsen.

Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre

mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát

mikor a karácsonyfenyő ága először változott

lángoló ecsetté a kezemben.

Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek

álarcában tér hozzám vissza

százujjú kezét a vállamra teszi

és kérdez.

Nem tudok felelni.

Egy vagyok én a templom egerei közül

baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.

Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok

a rozoga falépcsőn föl-le

föl-le

gyakorta érintve a horizont szélét

ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen

s a lenge fény járja hajnali táncát

a láthatatlan kötélen

mely ég és föld között feszül.

A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul

hogy ki vagyok én miközben bemocskolja

lényem üvegét jellemem acélját.*