avagy Az irodalomfan olvasmányélményei part#8 Kassák Lajos, szerényen
Halotti beszéd
*Mit tehetnék mást
beadom a kulcsot és elmondok mindent.
Olyan ártatlan vagyok mint a ma született csirke hátulján a fehér tojáshéjjal.
De nem így láttok ti engem legszebb perceimben sem.
Valahol az ócskapiacon talán a kaszárnya árnyékában
vagy a nagy cirkusz tájékán ahol sosem jártam
vagy a gyorsfényképész bódéjában láttok
kifeszitett mellel amint gyér szakállamat babrálom.
Legyen úgy ahogyan elképzelitek
nem mondok ellent
nem akarom a karmaimat mutogatni.
Naponta későn kelek s mielőtt hozzákezdenék máris viszolygok a munkától.
Szeretem a gyerekeimet mivel nem születtek meg
barátaimmal azonban hadilábon állok.
Sokat kotyognak vagy némán bámulnak a világba
amit ismerni szeretnének s ha elindulnak felé
sírva visszafordulnak mert az út feltöri lábukat.
Gyámoltalanabbak mint én
s mégis én vagyok a leggyámoltalanabb.
Mentem akkor az utcán egyedül
szinte gólyalábakon és kiszáradt torokkal.
Egy kocsi után mentem amely halottat ringatott galoppban.
Nekem kellett elparentálnom
mivel tudták hogy költő vagyok.
És én mondtam
ó ez a halott olyan mint a rémregények börtönszökevénye
egy hosszú lélegzetvétel után ránkhagyta minden kacatját
vérző emlékeit elfojtott szónoklatait
számlálatlan ivadékát imáit és bűneit.
Valahol a harangok is szóltak felettem.
Bim-bam mondták bim-bam
nemsokára kitavaszodik mondták
és a világ újjá szüli magát.
Megváltókat és álcázott striciket emel ki a sötétből
akik a mezők szűz virágaihoz lesznek hasonlóak.
S ezt mind neki a halottnak köszönhetjük.
Ismét én következtem és mondtam a magamét.
De már nem a halottról hanem az élőkről
akik levett kalappal hunyorogtak és a nők szájukba tömték zsebkendőjüket.
Ő elment mondtam a kulcslyukon bújt át
és így ő lett az igazi szerencsefi.
Mezítelen testtel gyötrelmek nélkül elment
a tér korlátain és az idő örvényein túlra.
Mi pedig itt maradtunk a hétköznapok súlyos terheivel
amiket a vállunkon ölünkben a fogaink közt hordunk.
Miért is magasztalnám a halott érdemeit aki megszökött a kulcslyukon át
s most békén mondhatnám elégedetten fekszik a föld alatt.
Valamennyien begubóztak
senki sem tapsolta meg beszédem.*
Az éjszaka zűrzavara
*Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.
Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.
Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.*
A törvény végrehajtása
*A jó hóhér
kinyitja muskátlis ablakát.
A keret négyszögében áll
hatalmas
mint a bivaly
és infantilis.
A jó hóhér
imádkozik
de a város
félelmetes álomból ébred.
Trombiták harsogják
plakátok hirdetik
a kivégzés hajnali
5-kor.
Koldusok szép napja.
Aki csak teheti
előre nyújtja kalapját
fillérekért könyörög.
Szűkölnek a kutyák.
Prostituáltak
lelépnek az őrségről.
A jó hóhér elindul
s úgy érzi mintha a legkisebb gyerekét
kézenfogva
az Úrfelmutatáshoz vezetné.
Közben
a föld megvilágosodik
s én fejest ugrok
tintám fekete tengerébe
hogy ne lássanak.*
Veled vagyok
*Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.*
Két fűszállal a kezemben
*Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.
Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.
Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.
Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.
Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.
Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.
Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.
Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.*