Az irodalomfan olvasmányélményei part#11

Megkezdve egyetemi pályafutásunkat azt hittük, nem érzünk különösebb vonzalmat a görög mitológia és tragédiaköltészet iránt. Sok idegen történet, sok jelző, bonyolult mondatokba ágyazva. Aztán amint engedünk és elképzelünk egy olyan világot, ahol különböző istenek uralkodnak és még különbözőbb lények, átkok, sorsok elevenednek meg egy-egy eposz vagy tragédia keretei között, máris egyfajta fantasy-világgal szembesülünk. (Egyből szebben hangzik, ugye?)

Eztán jön a második lépés: megbirkózni a mű nyelvezetével. S hogy mi teszi élvezetessé az olvasást és feledteti velünk azt, hogy egyszerre 3-4 jelzős szerkezetet kell feldolgoznunk egy mondaton belül? Talán pont ehhez köthető: ahogyan érzékeltetni tud egy-egy jelenetet, amikor mondjuk csak a kar - az a jelentéktelennek és időhúzónak látszó kar - beszél.

Csak hogy lássuk, miről van szó:

Aiszkhülosz, "Oreszteia" - vegyük azt a jelenetet, amikor a kar elmeséli azt a múltban történt eseményt, amikor Íphigeniát feláldozzák,

*"A szűz esengő, apját sikoltó

szavát s ki-nem-nyílt korát se szánta

a harcra-törekedő tanács:

de apja intett, s oltári szolgák

miként a kecskét oltár fölébe

emelve ima után a beburkolt

s lehajtott-fejű leányt,

s tartva erősen, a drága szép

ajkat erőszakos fék-

kel betömik, nehogy még

a házra átkot kiáltson szava.

S mikor leomlott a földre a sáfrány

ruhája, esdő nyilat

lőtt az áldozókra mind

szeméből külön-külön,

mint ha néma kép kiván

beszélni: hányszor dalolt

de apja termében, asztalánál a férfiak közt e szűz

tiszta hangján a har-

madik kehelynél paiánt

a gyöngéden-szeretett apáért."*

vagy amikor Oreszteia a Föld köldökén ül még alvó Erüniszektől (a bosszúállás istennői) övezve.

*"Midőn a sok-füzérü zúgba lépek én,

egy istenektől-útált férfit látok ott

mint kérlelőt megülni földünk köldökén,

kezéről vér csöpög, friss sebből most-kivont

kardot fog és magasranőtt olajgalyat,

körültekerve gondosan dús gyapjuval,

fehér pehellyel; eddig érthető szavam.

De a férfiú előtt egy furcsa nő-sereg

a székeken körül megülve szendereg:

nem asszonyoknak, ám Gorgóknak mondanám,

de mégse Gorgó-félékhez hasonlitom:

láttam lefestve, kik rég Phíneusz ételét

ragadták messze; s bár ezek szárnyatlanok,

éppoly sötétek és egészen undokok:

távoltart tőlük hortyogó lehelletük,

szemükből borzadalmas cseppek hullanak;

s a fejdiszük sem istenszobroknak tövén,

sem embereknek otthonában nincs helyén"*

Mindemellett természetesen a mítoszból táplálkozó tragédia „szaftos” történettel is szolgál, ami "kellően" véres és viszontagságos: adott egy testvérpár, Atreusz és Thüesztész. Az egyik fogja a másik gyerekeit, leves készít belőlük és megeteti vele, mire a fivér ennek hatására kellően kiborulva elátkozza őt, miszerint leszármazottainak tagjai ugyan így fogják felfalni egymást. Ettől kezdve teljesül be lépésről lépésre az átok, mígnem Oresztész (Thüesztész unokája) az istenektől feloldozást nem nyer (ok: az író ideológiája) - melléksen pedig az őt Athénig üldöző Erüniszek pedig ott letelepedvén jóságos istennőkké alakulank.

Minden jó, ha jó a vége. Ugorjunk is egyet egy érdekes mai darabra a "Kúrós versek"-re.

Minap a konyves.blog.hu-t nézegetve akadtunk rá eme „remekműre” [kellő és elégséges információ itt].

Hívogató borító, és elég feltűnő cím ahhoz, hogy belelapozzunk:

*„Igazi bombázó voltál, dús mellek, vékony derék,

Vastag száj. mindig kész öl,

és látszott rajtad, hogy kéjjel élsz.

Kéjjel, jajjal, itallal, kalanddal,”

"formáld a bíbor madarat

hajolj rám

aranyat olvasztok a számban

bíbor madár lakhelyét készítem elő

végső alakját éleszti nyelvem

édes fojtás torkom falánál

nyughass te galád még előbb térsz ki

mint természeted kéri"

"Te érj (térj) hozzám

mert nem volt egy sem

nem borított, nem időzött bennem,

nem térdelt, nem itta nedvem"

„Pisilni sem hagytál, mindenem kell neked,

guggoltál a combjaim között,

figyelted, hogy csobog, játszottál vele”

"mostantól nem nevezünk meg semmit

senkit nem hívunk a nevén

egymás felé fordulva figyeljük

miként mozdul a másik

mit tesz

hogyan fordul

és tekinti semminek a múló időt"*

*Eme utolsó idézethez még annyit fűznék hozzá, hogy eszembe idézi Rilke egy novellarészletét:

"[..] A toronyszoba sötét.

De mosolyuk egymás arcába világít. Tapogatódznak, mint a vakok, s meglelik egymást, akár egy ajtót. Mint gyermekek, ha félnek az éjtől: egymásba úgy tapadnak. Pedig nem félnek. Se tegnap, se holnap: nincs, ami riassza őket; összedőlt az idő. S ők: viruló virágok a romján.

Nem kérdi a férfi: "A férjed?"

Nem kérdi a nő: "A neved?"

Hiszen ezért borultak össze: egymásba új sarjjá fonódni.

S száz új nevet aggat egyik a másra, majd le is oldja mindet utána, mint fülbevalót csatol le a kéz. [...]"

Bár semmilyen nyelvi virtuozitással, vagy szellemi plusz adalékkal nem kecsegtet, egészen egyedi élményt adhat egy-egy vers dekódolása. Bár nem mindig találkozunk effélével, nem is lesz egyedülálló az irodalomban (lásd: Villon, Janus Pannonius korai epigrammái).

Aiszkhülosz drámái (Európa Könyvkiadó, 1996, 399 oldal, bolti ár: 980 Ft.-)

Ágens: Kúrós versek (Barrus Kiadó, 2007, 88 oldal, bolti ár: 1 980 Ft.-)

Hm, fura, hogy vannak még olcsó könyvek. És fogadni merek, míg az Aiszkhüloszi drámák rendes kötést kapott, utóbbi csupán valami ragasztott förmedvény.