Amit leemelnek a polcról és amit nem - Kúrós versek és Oreszteia.
Megkezdve egyetemi pályafutásunkat azt hittük, nem érzünk különösebb vonzalmat a görög mitológia és tragédiaköltészet iránt. Sok idegen történet, sok jelző, bonyolult mondatokba ágyazva. Aztán amint engedünk és elképzelünk egy olyan világot, ahol különböző istenek uralkodnak és még különbözőbb lények, átkok, sorsok elevenednek meg egy-egy eposz vagy tragédia keretei között, máris egyfajta fantasy-világgal szembesülünk. (Egyből szebben hangzik, ugye?)
Eztán jön a második lépés: megbirkózni a mű nyelvezetével. S hogy mi teszi élvezetessé az olvasást és feledteti velünk azt, hogy egyszerre 3-4 jelzős szerkezetet kell feldolgoznunk egy mondaton belül? Talán pont ehhez köthető: ahogyan érzékeltetni tud egy-egy jelenetet, amikor mondjuk csak a kar - az a jelentéktelennek és időhúzónak látszó kar - beszél.
Csak hogy lássuk, miről van szó:
Aiszkhülosz, "Oreszteia" - vegyük azt a jelenetet, amikor a kar elmeséli azt a múltban történt eseményt, amikor Íphigeniát feláldozzák,
*"A szűz esengő, apját sikoltó
szavát s ki-nem-nyílt korát se szánta
a harcra-törekedő tanács:
de apja intett, s oltári szolgák
miként a kecskét oltár fölébe
emelve ima után a beburkolt
s lehajtott-fejű leányt,
s tartva erősen, a drága szép
ajkat erőszakos fék-
kel betömik, nehogy még
a házra átkot kiáltson szava.
S mikor leomlott a földre a sáfrány
ruhája, esdő nyilat
lőtt az áldozókra mind
szeméből külön-külön,
mint ha néma kép kiván
beszélni: hányszor dalolt
de apja termében, asztalánál a férfiak közt e szűz
tiszta hangján a har-
madik kehelynél paiánt
a gyöngéden-szeretett apáért."*
vagy amikor Oreszteia a Föld köldökén ül még alvó Erüniszektől (a bosszúállás istennői) övezve.
*"Midőn a sok-füzérü zúgba lépek én,
egy istenektől-útált férfit látok ott
mint kérlelőt megülni földünk köldökén,
kezéről vér csöpög, friss sebből most-kivont
kardot fog és magasranőtt olajgalyat,
körültekerve gondosan dús gyapjuval,
fehér pehellyel; eddig érthető szavam.
De a férfiú előtt egy furcsa nő-sereg
a székeken körül megülve szendereg:
nem asszonyoknak, ám Gorgóknak mondanám,
de mégse Gorgó-félékhez hasonlitom:
láttam lefestve, kik rég Phíneusz ételét
ragadták messze; s bár ezek szárnyatlanok,
éppoly sötétek és egészen undokok:
távoltart tőlük hortyogó lehelletük,
szemükből borzadalmas cseppek hullanak;
s a fejdiszük sem istenszobroknak tövén,
sem embereknek otthonában nincs helyén"*
Mindemellett természetesen a mítoszból táplálkozó tragédia „szaftos” történettel is szolgál, ami "kellően" véres és viszontagságos: adott egy testvérpár, Atreusz és Thüesztész. Az egyik fogja a másik gyerekeit, leves készít belőlük és megeteti vele, mire a fivér ennek hatására kellően kiborulva elátkozza őt, miszerint leszármazottainak tagjai ugyan így fogják felfalni egymást. Ettől kezdve teljesül be lépésről lépésre az átok, mígnem Oresztész (Thüesztész unokája) az istenektől feloldozást nem nyer (ok: az író ideológiája) - melléksen pedig az őt Athénig üldöző Erüniszek pedig ott letelepedvén jóságos istennőkké alakulank.
Minden jó, ha jó a vége. Ugorjunk is egyet egy érdekes mai darabra a "Kúrós versek"-re.
Minap a konyves.blog.hu-t nézegetve akadtunk rá eme „remekműre” [kellő és elégséges információ itt].
Hívogató borító, és elég feltűnő cím ahhoz, hogy belelapozzunk:
*„Igazi bombázó voltál, dús mellek, vékony derék,
Vastag száj. mindig kész öl,
és látszott rajtad, hogy kéjjel élsz.
Kéjjel, jajjal, itallal, kalanddal,”
"formáld a bíbor madarat
hajolj rám
aranyat olvasztok a számban
bíbor madár lakhelyét készítem elő
végső alakját éleszti nyelvem
édes fojtás torkom falánál
nyughass te galád még előbb térsz ki
mint természeted kéri"
"Te érj (térj) hozzám
mert nem volt egy sem
nem borított, nem időzött bennem,
nem térdelt, nem itta nedvem"
„Pisilni sem hagytál, mindenem kell neked,
guggoltál a combjaim között,
figyelted, hogy csobog, játszottál vele”
"mostantól nem nevezünk meg semmit
senkit nem hívunk a nevén
egymás felé fordulva figyeljük
miként mozdul a másik
mit tesz
hogyan fordul
és tekinti semminek a múló időt"*
*Eme utolsó idézethez még annyit fűznék hozzá, hogy eszembe idézi Rilke egy novellarészletét:
"[..] A toronyszoba sötét.
De mosolyuk egymás arcába világít. Tapogatódznak, mint a vakok, s meglelik egymást, akár egy ajtót. Mint gyermekek, ha félnek az éjtől: egymásba úgy tapadnak. Pedig nem félnek. Se tegnap, se holnap: nincs, ami riassza őket; összedőlt az idő. S ők: viruló virágok a romján.
Nem kérdi a férfi: "A férjed?"
Nem kérdi a nő: "A neved?"
Hiszen ezért borultak össze: egymásba új sarjjá fonódni.
S száz új nevet aggat egyik a másra, majd le is oldja mindet utána, mint fülbevalót csatol le a kéz. [...]"
Bár semmilyen nyelvi virtuozitással, vagy szellemi plusz adalékkal nem kecsegtet, egészen egyedi élményt adhat egy-egy vers dekódolása. Bár nem mindig találkozunk effélével, nem is lesz egyedülálló az irodalomban (lásd: Villon, Janus Pannonius korai epigrammái).
Aiszkhülosz drámái (Európa Könyvkiadó, 1996, 399 oldal, bolti ár: 980 Ft.-)
Ágens: Kúrós versek (Barrus Kiadó, 2007, 88 oldal, bolti ár: 1 980 Ft.-)
Hm, fura, hogy vannak még olcsó könyvek. És fogadni merek, míg az Aiszkhüloszi drámák rendes kötést kapott, utóbbi csupán valami ragasztott förmedvény.