Bár az Oscar-díjat évről évre nehezebb komolyan venni (legjobb vágás reklámidőben - normálisak vagytok?), a hagyományokat ettől még nem kell felrúgni. Nekem is van egy: egy ideje már mindig ilyenkor szoktam összeállítani saját filmes Top 10-emet (hol itt, hol ott, hol rövidebb, hol hosszabb terjedelemben). Komolyan venni ezt sem kell, számomra azonban mindig jó alkalom, hogy lezárjak egy időszakot - vágjunk is bele!

(10) tick, tick... BOOM!

Általánosságban véve nem vagyok nagy musicalkedvelő, a West Side Story például nekem már túl sok, azok a darabok azonban, amik megvalósításukban és cselekményvezetésükben közelebb vannak a hagyományos nagyjátékfilmekhez, nálam is simán be tudnak találni. Ilyen volt a tick, tick... BOOM! is, ami önmagában a történetét nézve is egy tök érdekes biopic az alkotói lét nehézségeiről, Andrew Garfield pedig lubickol az egészben, szuper zenei betétekkel téve végtelenül szórakoztatóvá a filmet.

(9) Licorice Pizza

Paul Thomas Anderson coming-of-age filmet rendez? Na, az meg milyen? Hát ilyen! És mennyire király már! Pedig a Licorice Pizza tele van különc dolgokkal: rögtön két annyira-nem-igazán-szép főszereplővel, akik között 10 év korkülönbség van. És mégis: két ilyen furcsaság, két szatirikus jelenet között rendre szembejön a valóság. A nap végén pedig kapunk egy olyan filmet, ami mindezek ellenére is végtelenül emberközeli tud lenni. Mint ahogy azt is jó látni, hogy a szerelem sem csak a giccsparádén keresztül tud utat törni. A korkép is egészen fergeteges, még ha néha kicsit sok is az inszájder elem vagy utalás, de hát pont ettől szerelemprojekt az egész, a szó minden értelmében.

(8) Belfast

Ha már szerelemprojekt, akkor itt van a Belfast is, ami szintén egy olyan korszakot idéz meg, amivel csak egy réteg tud igazán jól azonosulni, maga a film azonban szerencsére egyáltalán nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy az élet nehézségei miként csapódnak le gyerekszemmel, arról, hogy ha válaszút elé kerülünk, akkor mi az, ami igazán számít - hiába van ott a múlt köteléke. Két dolog miatt imádtam: az egyik az, hogy ez egy szívmelengető, vidám film egy nem túl vidám témáról, a másik pedig, hogy Kenneth Branagh képes volt ezt összehozni másfél órában. Mindezt parádés színészi alakításokkal.

(7) Last Night in Soho

Kicsit olyan élmény a Last Night in Soho, mint amikor a Sunshine lassan csordogáló, klausztrofobikus sci-fiből egyszer csak átmegy slasher horrorba. A különbség az, hogy amíg azt a váltást imádtam, eddig ennek szerintem pont ez a leggyengébb 20 perce. Már alapból fura egy nem hiperaktív Edgar Wright-filmet nézni, ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert valójában ez is ízig-vérig EW, szokás szerint brutálisan jó zenei betétekkel és eszméletlen atmoszférával. A félrecsúszott horror szálért kár, emiatt a Hot Fuzz vagy a Scott Pilgrim magasságaiba sem ér fel, Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie azonban bőven kárpótolnak.

(6) Nightmare Alley

Úgy tűnik, ez egy olyan év, amikor mindenki letér egy kicsit a megszokott ösvényről. Guillermo del Toro esetében például nagyon fura egy olyan filmet látni, amiben lényegében nincsenek fantasy elemek. És pont ezért működik az egész észveszejtően jól a Nightmare Alley, a leggonoszabb, legmegátalkodottabb dolgok ugyanis nem a képzeletünkből erednek, hanem az emberi természetből. Látványtervezés szempontjából az év egyik legerősebb filmje (bár ezt talán már megszoktuk a rendezőtől), ami képi világával, díszleteivel és sejtelmességével a vászonhoz tapasztja a szemeidet, a Cooper-Blanchett-Mara trióról nem is beszélve.

(5) The Green Knight

Na, aki viszont fantasy-t és mitológiát keres, az itt talál bőven, a The Green Knight ugyanis egy (talán) kevésbé ismert, de annál izgalmasabb mondát dolgoz fel sajátos stílusban. Eddig nem igazán rajongtam David Lowery munkásságáért, ezzel a filmmel azonban most iszonyatosan betalált nálam, fantasztikusan megtartva végig azt a bizonytalanságot és baljós hangulatot, amit maga az alaphelyzet is sugall. Oké, full elvont az egész, akit pedig ez általában eltántorít, az valószínűleg ezt a filmet sem fogja tudni maradéktalanul élvezni, de én végtelenül hálás vagyok azért, hogy elkészülhetett. A magyar forgalmazók pedig bekaphatják, amiért nem lehetett látni a hazai mozikban.

(4) Dune

Én olyan szempontból ideális célközönség voltam a Dune számára, hogy Herbert könyveit nem olvastam, a Lynch-féle feldolgozásról pedig már csak nagyon halvány emlékeim vannak, úgyhogy különösebb elvárások és prekoncepciók nélkül ülhettem be rá. Villeneuve nem először dolgoz "hozott anyagból", hiszen legutóbb az Arrival és a Blade Runner 2049 is az volt, de - azzal együtt, hogy mindkettőt imádtam - itt éreztem leginkább azt, hogy mindennél jobban "rezonál" az alapanyaggal, a Dűne világával és hatalmi harcaival. Igen, ez csak egy fél történet, de filmnek és filmélménynek vitán felül egész, olyan brutál castinggal, hogy órákig lehetne vitatkozni arról, ki volt benne a legjobb és miért. És hát Zimmer-mester, ugye...

(3) The Power of the Dog

Nagyon nehéz erről a filmről spoilermentesen beszélni, mert amiről igazán szól a The Power of the Dog, amitől igazán jó és ami az igazi dinamikáját adja, az pont egy olyan elem, amire csak lassacskán derül fény. Úgyhogy nagyon én sem fogok, legyen elég annyi, hogy Benedict Cumberbatch egy színészisten - bár ez meg pont olyasvalami, amit már eddig is tudtunk.

(2) The Last Duel

Néha szokás azon viccelődni, hogy szegény Ridley-papa így 80 felett már megbolondult kissé, de egy olyan film után (meg hát miről beszélek: egy rendezőlegendáról van szó, könyörgöm), mint a The Last Duel továbbra is megérdemli a maximális tiszteletet. Annak ellenére is, hogy akkorát bukott, mint a ház, így ha valamiből csinálhatunk mémet, akkor legyen az, hogy végül ez lett az év legjobb filmje, amit valójában senki sem látott. Mondjuk megértem, mert a szinopszis még jóindulattal sem mondható érdekesnek, de az, ahogy három fejezetben, három különböző szemszögből árnyalják a történetet a rengeteg zseniális nüansszal, na, az valami egészen csodálatos. Ha szereted az olyan filmeket, ahol maga a struktúra is szerves része az élménynek, akkor tényleg nem érdemes kihagynod.

(1) Spencer

"Ez egy mese, mely a valóságon alapszik." Ezekkel a sorokkal indít a Spencer, jelezvén, hogy így, ebben a formában mindez nem történt meg, de pont ez a fajta szabadság adott lehetőséget Pablo Larrain számára, hogy bemutassa egy tragikus sorsú előkelőség lelki világát. A Spencer majdhogynem cselekménymentes, de pont ezért működik, mert a biopic-paneleket és a történelmi kereteket maga mögött hagyva tudja közel hozni Diana Spencert, mint embert. Nagyon közel. Már-már kényelmetlenül közel. Aki ismer, az tudja, hogy imádom a nyomasztó filmeket, a Spencer azonban nem (csak) a szokásos elemekkel - a bizonytalansággal, az ismeretlennel - éri el ezt, hanem azzal, hogy a főcímtől kezdve egyetlen pillanatra sem engedi el a címszereplőt, mesterien tükrözve ezzel az egyik fő témát, a média állandó figyelmét és ezzel a szabadság kényszerű korlátozását. Kristen Stewart átlényegülése nálam az év alakítása, a Spencer pedig az év filmélménye. Mese? Lehet. Nem így történt? Persze, hogy nem. Pont ez a lényeg: a valóság mindig kegyetlenebb. Bravúros koncepció.

Néhány dolog persze nálam is maradt még a backlogban, így könnyen lehet, hogy egy-két film simán átírhatta volna még a listát - lényeg a lényeg, maradandó élményekből szerencsére nem voltunk híján tavaly sem. Én legalábbis semmiképp - és ti?