Destiny 2 - The Final ShapeTeszt

Göröngyös utat járt be a Bungie looter shooter szériájával. A Destiny-jelenség úgy élt meg tíz évet, hogy többször kongattak vészharangot felette, mint a konkurens live service-játékoknál együttvéve. A Destiny első része még az Activision támogatásával jelent meg, ám a folytatás nem hozta a számokat, így a Bungie önállósult, hogy aztán a Sony ölelésében kössön ki. A legutóbbi kiegészítő, a Lightfall akkora csalódást keltett, hogy a The Final Shapere keresztelt, több hónappal elcsúsztatott zárófejezeten már nem kevesebb, mint a stúdió túlélése múlott. Megint. Az egyre jobban elkanászodott Bungienak ugyanis szokásává vált, hogy csak akkor hajlandó odatenni magát, amikor a sarokba szorul. A Final Shapenek mindezen felül egy széteső történetre, a fény és a sötétség régóta húzódó nagy összecsapására is pontot kellett tennie.

A kampány az események közepébe ránt. Füstölgő fejű főgonoszunkat, a Witnesst belépve a gépistenség Traveler bolygó méretű testébe már nem sok választja el attól, hogy szó szerint a saját képére formálja a világot. Követve őt ide egy szürreális helyre csöppenünk, amit alaposan felbolygatott a rá ható két ellentétes erő. Harcunkban nem várt szövetségesre teszünk szert a halálból visszatérő Cayde-6 személyében, aki maga se érti, hogyan lehet itt. Miközben újraszervezzük sorainkat még arra is rá kell jönnünk miképpen győzhetjük le az elpusztíthatatlannak tűnő Witnesst. A Bungiet most sem fenyegeti az a veszély, hogy díjakkal halmozzák el a forradalmi történetszövésért. Régi sémákat követnek, ám teszik ezt jóval hatékonyabban, mint a Lightfallban annál az egyszerű oknál fogva, hogy a cél tisztább, a tét pedig egyértelműen nagy. A gyanúra rácáfolva a Final Shape nem fullad bele a fan servicebe, ugyanakkor egyértelműen azoknak készült, akik átélték az előzményeket. Az írók a legismertebb karakterekre összpontosítva mesélik el a várt végkifejletet, néhol már-már zavarba ejtő intimitást adva egyes guardianek kapcsolatának a ghostjukhoz. A rendíthetetlen vezér, Zavala megroppanása bár nem volt előkészítetlen, mégis kissé karakteridegenül hatott, annál inkább, hogy Lance Reddick halála miatt új hangot kapott Keith David személyében. Minden igyekezetük ellenére a Witness továbbra se több egy újabb felejthető rosszarcnál. Sem a céljában, sem az egyéniségében nincs semmi érdekes, viszont elég régóta kavarja a szószt arrogáns magabiztossággal, hogy meglegyen az öröm a letaszításában.

A The Witch Queen óta elvárás lett, hogy a kampány ne csak bevezetőül szolgáljon az endgamehez, hanem a kiegészítő legerősebb részei közé tartozzon. A Bungie megtanulta a leckét a Lightfall bukásából és minden tudományát bevetette. Hála az égnek annyi év után elérkezettnek látták az időt, hogy a kihívást a veterán játékosok tapasztalatához igazítsák! A kampányban, sőt olykor még a sima public eventek közben is, raidekből vagy épp dungeonökből ismerős mechanikák köszönnek vissza, amik többet igényelnek annál, hogy tüzelj arra, ami mozog. Túl nagy bonyolultságtól azért nem kell tartani, de ez is előrelépés. Küldetésből nincs sok, ám rendszerint tartogatnak egy csavart, aminél meghálálja magát a játék alapos ismerete. Hol jelfelismerés, hol mérgezés nehezíti az életünket. Normál módon így is könnyedén keresztül lehet verekedni a kampányon, ellenben a legendás változat még azokat is meg tudja izzasztani, akiknek a korábban megszerezhető legerősebb egzotikus páncélok és fegyverek vannak a birtokukban. A Bungie kétségbeesését a teljesítésre mi sem mutatja jobban, hogy végre van egy új, vagy inkább alternatív ellenséges frakció. A Witness elit harcosainak akadnak szemét húzásai. Lebénítanak, maguk felé húznak vagy úgy lógatnak fel, ahogy eddig nekünk volt szokásunk.

Az ellenfelek tekintélyes adagokban támadnak, arra viszont, hogy elbánjunk velük új játékszerünk van. A Prismatic erő az eddigiek veszedelmes mixe, mely lehetőséget ad rá, hogy például a solaros szupertámadásunk mellé akár voidos gránátot és strandes pofozást rakjunk be. Használata a kampányban a csak vele megtörhető pajzsok miatt ezúttal nem opcionális. Bár a kritikus énem azt mondja, hogy megint valami régit adnak el újnak, azonban olyan jól van a játékba építve, hogy mégis frissnek hat. Ez igaz a kiegészítő helyszínére, a Pale Heartra is, amely saját egyéniséggel rendelkezik annak ellenére, hogy nem más, mint régi pályaelemek rémálomszerűen összegyúrt masszája. Groteszk módon kinyúló óriási karok és eltorzult arcok tarkította emléktöredékek között járunk, amik rend és harmónia nélkül nyúlnak egymásba. A küldetések feltűnően jól használják ki a változatos teret. Szűk csapdától a tágas csatatérig bármi előfordulhat. A játék még mindig mutatós pedig a grafika alapjai nem a legmodernebbek. Bejárni, felfedezni az aktuális helyszínt ennyi év után is le tud nyűgözni vizuálisan. Módunk rendesen akad rá, hogy megtegyük. Feltárandó van kazalnyi a kampány befejeztével. Ahogy a Pale Heart kinyílik, annyi ikon jelenik meg rajta, amit még a Ubisoftnál is megirigyelnének. Többek közt újonnan megkapott erőnk további darabkáit kutathatjuk fel, azonban a ragyogó ládák nem adják simán magukat. Némelyekhez feladványok kötődnek, másokhoz egy külön nyersanyagot kell gyűjtenünk. Összeszedni minden aspectet tartós elfoglaltság, főleg, ha több különböző karaktert viszünk. Emellett elveszett ghostokat, emléktöredékeket is felkutathatunk, az elkövetkezőkre pedig további rejtett kincsek vannak beígérve.

Jópár órát elütöttem a Pale Hearton, de többlépcsős fő attrakciója, a három helyszínen zajló Overthrow farmolása során még mindig bele tudok futni olyan public eventbe, amibe korábban nem. Az eddig megszokotthoz képest az is egyedülálló, hogy járőrözés közben itt nincsenek random társak. A Pale Heart kizárólag az oda ellátogatóé, legfeljebb a csapattársainkkal osztozhatunk rajta. Erre néhány esetben szükség is lesz, mivel egy-két tevékenység kimondottan csapatokra lett tervezve. Egyes kampányküldetések nehezített változatában egy mérgezést kell folyamatosan egymás közt passzolgatni vagy egyszerre kilőni két távol eső objektumot a továbbjutáshoz. A magányos farkasokkal ez sajnos egy kiszúrás, másrészről jó ok az ismerősök aktivizálására. Az összefogás jutalma nem marad el. A Dual Destiny nevezetű időre menő titkos küldetésben szerezhető meg egy igazi különlegesség, amivel egyszerre két egzotikus páncél perkjét is magunkra ölthetjük. És nem csak a saját osztályunk darabjaiét! A rossz hír, hogy a véletlenszerűen eső kombinációk sora elég nagy, hogy akár hetek után se legyen meg a vágyott kettős. A jó hír, hogy, ha egyszer megcsináltuk a küldit, utána a Pale Hearton kinyitható ládák is dobhatják a cuccost. A tapasztalat azt mutatja, hogy átlagosan fél órányi nyitogatás után hajlandó a játék hozzánk vágni egyet. A folyamatos ismételtetés miatt annak a veszélye erősen fennáll, hogy idő előtt megunjuk a hajcihőt, ezzel pedig a Pale Heart összes csodája hamar elveszítheti a varázsát.

Persze, ha a loot édes, minden más mellékes. A legendás kampány jutalmaként választhatunk karakterosztályunk két új egzotikus páncélja közül. Titanként én a Hazardous Propulsiont vettem magamhoz, amivel rakétaeső borítható az ellenfélre. A Pale Heart legendás fegyvereibe van, aki beleszerelmesedett. A sidearm, az auto rifle és a shotgun egyformán szerzett magának híveket. A kiegészítővel hét egzotikus fegyver érkezett. A Destiny 1-ből visszahozott, jócskán átalakított Red Death Reformed és a Khvostov a legtöbbet használt fegyverek közé lépett PvP-ben. A deluxe kiadáshoz kötött Tessellation a catalystja után se lett vonzóbb pedig alapból nem volna rossz. A rengeteg változatban kiszedhető special lőszeres kard, az Ergo Sum egyedisége ellenére se találta meg a közönségét. Valamivel jobban járt az első heavy trace rifle, a Microcosm, ami olyan sebesen leolvaszt pajzsos mini bossokat, hogy az se kizárt, hogy bugos. Akárhogy van, leginkább mém fegyverként látom a jövőjét. A mesterlövész puskák nincsenek túl jó helyzetben a mostani metában, ám a golden gun lövésekre rábírható Still Hunt a megfelelő builddel nagy sebzésekre képes. A sort az új raidből kieshető speciális linear fusion, az Euphony zárja, ami az eddig leszűrtek alapján PvE-ben gyilkos egy darab, viszont PvP-ben egy vacak, nem fogja a szétnerfelt Arbalestet pótolni. Mivel a Lightfall óta csak akkor raidelek, ha nagyon muszáj, nem sokat tudok elmondani a Final Shape sajátjáról, a Salvation's Edgeről. A legendás fegyverei nem keltettek méretes hullámokat, habár a pulse, az smg és a kard is kapott dicséreteket. Maga a raid a hírek szerint különösen nehéz lett. A megjelenését ünneplő versenybe sokak bicskája beletört. Gyors sikerhez szokott youtuberek között is előfordultak olyanok, akik csak az utolsó pillanatban tudták befejezni. A végső boss megint a Witness volt, de megölni itt se lehetett. Arra a Bungie egy 12 fős külön missziót (Excision) tartogatott. Ajánlom mindenkinek, hogy ezt a számára legkedvesebb destinys ismerőseivel csinálja végig! Lehet, hogy befejezésként hatásvadász és a Marvel-ihletettség se tagadható le, mégis azok számára, akik elég régóta fekszenek és kelnek a Destinyvel egy masnival átkötött ajándék.

Szegény PvP-nek kevésbé tett jót a Final Shape megjelenése. Minden osztály kapott egy-egy szupertámadást, amiket úgy tűnik nem igazán finomhangoltak a Crucible részére. Különösen a hunter teleportálása az, amivel úgy csap le, hogy az ember csak néz, hogy ez mi a rák volt! A Prismaticnak és a Dual Destiny egzotikus tárgyának köszönhetően még több speckó özönli el a játékteret. Szinte védhetetlen támadások és túlmozgásos, lelőhetetlennek tűnő ellenfelek teszik frusztrálóvá a harcot. Érthető, hogy miért kezdett el a Bungie olyan játékmódokkal kísérletezni, melyekben nem lehet képességeket használni. Kár, hogy nem állandóak a heti playlisten, ami jelen formájában olyan káoszos, mint a meccsek tudnak lenni! Állandó jelleggel még mindig csak a Controlt választhatják azok, akik 6v6 öldöklésre vágynak. Egy játékmódot egy legendásan elszabott skill based matchmakinggel, melynek az nehézséget okoz, hogy teljes csapattal indítsa el a meccset. Balanszról már nem is álmodozom, de abban azért reménykedek, hogy a játékot az elkövetkező hetekben megerősítik annyira, hogy a többi játékosnak ne csak a körvonalai látszódjanak, mint újabban nem egyszer! Bugok a kiegészítő tartalmába is belerondítanak. Három kampányküldetést újra kellett kezdenem, mert nem spawnoltak be az ellenfelek. Ezekkel a problémákkal együtt látszik, hogy dolgoztak a kiegészítőn, tele van szabadjára engedett kreatív energiával. A Prismatic erő azoknak, akik szeretnek karaktert építeni egy áldás. A Pale Heart egy tartalommal csurig megtöltött Destiny-tárlat, ami nem csak emlékeket idéz, de élő bizonyítéka annak, hogy mennyire tud ez a stúdió, ha akar. A kampány kimaxolja a Destiny 2 játékmenetéből mindazokat a jóságokat, amik felhalmozódtak az évek során. A közben elmesélt történet bevált karakterekre, rutinnal megpendíthető érzelmi húrokra és szépen kimunkált átvezetőkre támaszkodik. A Final Shape révén egy pozitív csúccsal zárhatott volna a játék, azonban a show nem állhat le. A deluxe kiadás vásárlóival már kifizetettek három szezonális epizódot. Az Echoes egyelőre nem kínál mást, mint a szokott dögunalmas szezonális tartalmakat. A harmadikban visszatérünk a jó öreg Dreadnaughtra, ami egy kis nosztalgiára talán megfelel. Addig is ismétlődik a megszokott ciklus, aminek az állomásait betéve tudjuk. A játék gyarapodhat újabb tartalmakkal, de szintet lépni nem valószínű, hogy fog. Az legfeljebb akkor jön el, amikor a címe végén majd egy hármas szám áll.