Taki Kazama2011.04.30. 17:07

Az irodalomfan olvasmányélményei part#23 - részlet

Bodor Ádám: Sinistra körzet (részlet)

*8. (Hamza Petrika szerelme)

A két Hamza Petrika, aki az ősz egyik legutolsó éjszakáján fölnyársalta magát, a Dobrin természetvédelmi területen, Oleinek doki medvészetében dolgozott. Pár

nappal az eset előtt még a faluban látták őket - a forradalom ünnepére valamennyi erdőkerülő rendkívüli kimenőt kapott -, egész délután a késdobálók sátra előtt ácsorogtak a Sinistra partján táborozó mutatványosoknál, s az elvillanó, becsapódó pengéket figyelték. A közönség közben inkább

őket bámulta: senki nem látott még két ennyire egyforma, kék bőrű, piros szemű, árvalányhajú fiatalembert. Albínó ikrek voltak, és annyira hasonlítottak, hogy ugyanazon a helyen ráncosodott rajtuk a vastag kezes-lábas medvészöltözék, az orrukból eregetett pára útja azt mutatta, még a levegőt is egyszerre veszik, és ami a dolgok teteje: a nyakukban csüngő bádogtáblácska szerint mindkettőjüket Hamza Petrikának hívták.

Az a pár ember, aki a drótsövénnyel, palánkkal elkerített rezervátumban dolgozott, amellett hogy csak külön engedéllyel járhatott be a faluba, nevét fémtáblácskára vésve láncon a nyakában viselte. Telente, bár hébe-hóba beoltották őket, az erdőlakók gyakran megbetegedtek - a járványt arrafelé, ki tudja, mi okból, tunguz náthának nevezték -, s ha valamelyikük elkóborolva kinyúlt a bozótban, később bizony jól jött a nyakában csüngő felirat. A Sinistra partjait ős, vadon erdők szegélyezték, nem mindig találtak idejében a halottra.

Dobrin erdőkerületben egyetlen orvosi rendelő működött, és amikor elterjedt a hír, hogy Puiu Borcan ezredest a tunguz nátha terítette le, ennek udvarát ellepték a fadöntők, útkaparók, gombászok, és természetesen megjelentek a medvészek is. Mindenki az oltását követelte. Négy vagy öt napon át várakoztak a bezárt rendelő előtt, a tornácra vezető lépcsőkön vagy egyszerűen az udvar kövein üldögélve, a szerencsésebbje - bár azok is egyre sápadtabban kornyadoztak - a vöröskeresztekkel telepingált kerítés tövében kapott helyet. A felcserek zavarodottan lestek kifele a gézfüggönyök mögül, valamelyikük időnként kiállt a küszöbre - pecsétes, rongyos fehér köpeny volt rajta, alatta fakózöld katonanadrág, mezítlábra húzott szandál, piszoktól barna griffmadárkarmokkal -, és türelemre intette a várakozókat: még nem érkezett el az oltás hivatalos ideje. Közben akárhogyan is, de már ősz vége felé járt, a déli verőfényben a lehelet ezüstös párája lengedezett az udvar fölött.

A negyedik vagy ötödik napon, már úgy estefelé, egyszerre az alkony lehangoló fényeivel megérkeztek a szürke gúnárok, és mindenkit hazaküldtek. Ők a Coca Mavrodin emberei voltak; mind hosszú nyakú, gombszemű alakok, bőrük vékony volt, áttetsző, könnyű pókhálóhaj a fülük körül, arcuk teljesen ránctalan. Ezzel a sok hasonlatossággal valami libaszerű tényleg volt a külsejükben.

Most kihirdették, az idén a téli járvány elmarad, oltásra sem lesz tehát szükség, mindenki térjen békében haza. Miután a felcsereket előcsalogatták a rendelőből, saját kezűleg hordták ki az udvarra a gyógyszeres dobozokat, és az egészet széttaposták. Ropogott a sok ampulla a talpuk alatt, az oltószer kesernyés illata terjengett a kerítések mentén, megült a kertekben a szilvafák, boglyák között, elkeveredett az ázott avaréval.

Jó hír volt ez, szétszéledtek az erdőkerülők, a hasonszőrű vadócok, szinte lábujjhegyen, a megkönnyebbüléstől kicsit zavarodottan. Az ereszkedő estében még sokáig hallatszott, amint gumicsizmás, bocskoros talpak neszelnek a harmatos ösvényeken. Mindenki elment, csak Géza Kökény maradt ott, a lépcsők tövében pipázva, ő, akiről egyébként is azt beszélték, nem fog rajta semmilyen betegség. Magam is elindultam a sötétbe borult főutcán, amelynek végében a vasútállomás fényei derengtek.

Még ott, a rendelő közelében Oleinek dokival, a főmedvésszel találkoztam, és az egyik Hamza Petrikával. Alkalmi ivócimborámat, az előttem bandukoló dokit ismertem fel előbb, természetesen a szagáról. Véletlenségből sem orvosságszaga volt, neki csak a neve volt doki, mindig is medvékkel foglalkozott. Vad, émelyítő állatszaga volt, mint egy lehugyozott bokornak. A természetvédelmi területen, egy romos kápolnában s az elhagyott bánya vágataiban hatvan-hetven, de lehet, százhatvan-százhetven medvét tartottak. Ivócimborám, a főmedvész és az albínó ikerpár gondozta őket.

Oleinek doki meghívott egy korty italra, s amint ott a harmattól csöndes, puha úton az állomás felé baktattunk, egyszerre csak észrevettem, közelünkben az egyik Hamza Petrika árvalányhaja világít. A dokival volt persze, de mint valami kis selyemkutya, körülötte somfordálva, csak úgy tisztes távolból kísérte. A másik Hamza Petrika nyilván az erdőn maradt, a medvékkel.

A rezervátumba keskenyvágányú pálya vezetett, a medvéknek kisvasúton szállították az eleséget. És amíg az első hó le nem hullott, az a pár ember, aki a telepen dolgozott, kézihajtányon járt be Dobrin Citybe. Ezek ketten most nyilván az állomás felé tartottak.

A rakodó ereszén viharlámpás lógott, fénykörében a pára sárga burája alatt csomó ember várakozott. Sinistra felől este érkezett a szárnyvonalon közlekedő vegyesjárat, ami a két harmadosztályú teremkocsi mellett egy tehervagonnal közlekedett. Hetenként egyszer, vasárnap este, a rakománnyal denaturált szesz is érkezett, annak egy részét ott helyben ki is osztották. Persze, csak a jogosultak között. A doki előkereste az italosszelvényeket, Hamza Petrika kezébe nyomta őket, elküldte sorba állni, hogy váltsa ki kettejük adagját, mihelyst befut a vonat.

A denaturált szesz - kenyérbélen, szivacsos gombán vagy törött áfonyán átszűrve fogyasztják - az erdővidék kedvelt itala. Ha véletlenségből nincs kéznél áfonya vagy szivacsos vargánya, megteszi egy darabka kicsüngő kapca is. Vagy egy marék föld.

A keskenyvágányú pálya a nagyállomás túlsó feléről indult a természetvédelmi terület felé, odáig át kellett kelni a váltók lila lámpái, a harmatos fénnyel izzó sínek fölött. A kisvasút vágányai a deszkalerakat kerítése mentén kanyarogtak kifelé a faluból. A palánk cövekeit, hogy a gyakori lopásokat valamelyest megnehezítsék, nemrég kihegyezték, az égre vetülve, távoli fények permetezésében most mézesen csillogtak. Alattuk állt a kézihajtány, a sínek végét jelző bakhoz kötözve. Oleinek dokival rátelepedtünk, lestük az esti vonatot. Már hallatszott zakatolása a távoli hidakon, füttyjelei a szélcsendben föl-fölröppentek a Sinistra-völgy meredek falai között.

  • Ezek elhalasztották a járványt - jegyezte meg Oleinek doki.

  • Megtehetik.

  • Maga ezt elhiszi?

  • Mért ne.

Ha egyszer megült valami furcsa hangulat, és nem kívántam beszélni, velem nem volt mit kezdeni.

Holott itt lett volna az alkalom a dokit kifaggatni, kérdezősködni, hogy és mint állanak a dolgok odafönn a rezervátumban; talán tud valami olyasmit Béla Bundasianról, a fogadott fiamról, amit másként sosem derítek ki. De még jobb érzés volt hallgatni.

A doki is inkább medveszagába burkolózott, nem erőltette a beszélgetést, mi olyan hallgatag ivócimborák voltunk. Nagy ritkán váltottunk egy-egy közömbös, semmitmondó szót, félmondatot, jobbára egyetértően köhécseltünk. De amikor közeledni hallatszott Hamza Petrika, tarisznyájában az

egymáshoz koccanó üvegekkel, a főmedvész mindjárt fölugrott, és elébe sietett.

  • Akkor hát ide figyelj - szólította meg halkan, kissé fojtottan, mégis szinte melegen. - Szabad vagy. Most azonnal elmehetsz.

  • Tréfálsz, doki.

  • Egyáltalán nem. A végén még elkapunk egymástól valamit. Hallhattad a két füleddel, többet nem oltanak. Jobb, ha elválunk, mindenki dolgára megy.

  • Nélküled egy lépést sem tennék szívesen. Mi a testvéremmel örök időkig veled akarunk maradni.

Ha tartasz tőlünk, hát egy darabig meghúzzuk magunkat, megígérjük, nem nyúlunk hozzád. Kivárjuk, amíg elmúlik ez neked.

  • Hiába, én már döntöttem. De azt megígérem, amíg egérutat nem nyertél, én sem jelentem az esetet a szürke gúnároknak.

És Oleinek doki, hogy hajthatatlanságát jelezze, a tarisznyájából az egyik üveget, ami a Hamza Petrika adagja lehetett, elébe tette a földre. Sarkon fordult, és visszatelepedett mellém a kézihajtányra. Onnan még odakiabált neki:

  • Igyál, amennyi beléd fér, aztán igyekezz, szedd a lábad, pucolj el valamerre. Reggel, ha már árkon-bokron túl leszel, majd jelentem az esetet.

Hamza Petrika ismerhette erről az oldaláról Oleinek dokit, többet nem alkudozott. Azt még úgy-ahogy láttam, leül a töltés oldalába kortyolgatni. A doki is lepattintotta az üveg szájáról a bádogkupakot, iszogatni kezdtünk. Aznap este nem volt kéznél se gomba, se áfonya, a zubbony mandzsettáján szűrtük át a szeszt.

Nyirkos, szurkos csönd ereszkedett a völgyre, mélyén, a deszkarakások között megnyikkant néha egy-egy bagoly, a tanyákon kutyák ugattak, s később hallatszott, ahogy a három vagonból álló szerelvény a lejtős pályán lassan kigurul az állomásról, vissza, Sinistra felé. A sötétből időnként Hamza Petrika hüppögése is hallatszott. Szívta az orrát, szaporán szörtyögött, mint egy sértődött, kényes kiskutya. Az albínók, gondoltam, gyenge idegzetűek, könnyen elveszítik a fejüket.

  • Nem zavarja a szagom? - kérdezte előzékenyen Oleinek doki, biztos csak azért, hogy megtörje, talán éppen a szagától keletkezett csendet. - Vallja meg őszintén, tudom jól, kissé büdös vagyok.

  • Szó sincs róla.

  • Mert volt már néhány hülye esetem. - Nagyon is normális a szaga.

  • Ne áltasson, a fehérnépek rendre kiadták az utamat. Meg is mondták, kimondottan a szagom miatt. Nem mintha olyan nagyon izgattak volna. Aztán odahelyezték nekem az ikreket.

  • Az iker sok szempontból jó.

  • Ahogy mondja. Az iker finom. Mi hárman sok örömöt szereztünk egymásnak, mint egy boldog kis család éltünk odafönn, mind a mai napig. De most vége. Fő az egészség. - Fölkelt a járgányról, szinte megkönnyebbedve kiáltott oda Hamza Petrikának: - Hallod-e! Azért jó modor is van a világon. Méltóztass köszönni, mielőtt világgá indulsz.

De a sötétségben, ahonnan az előbb még Hamza Petrika gyerekesen fölcsukló sírása hallatszott, most csak a töltés kövei mocorogtak. A medvész helyén átlátszatlan feketeség lebegett, érezni lehetett, nincs benne senki, teljesen üres.

Oleinek doki körbesétált, lábával széles íveket kaszálva átkutatta a hulladékkal, gazzal, száraz kóróval tele terepet. Útközben egy üres üveget is fölrúgott, végül egy pár gumicsizmával tért vissza.

  • Az övé - morogta, miközben többször alaposan beleszagolt -, ráismerek. De hát mi üthetett bele, hogy levetette. Mezítláb hová a picsába mehetett?

Azért visszaült a hajtányra, és továbbra is a zubbony mandzsettájára töltögetve szívogattuk a

denaturált szeszt. Egy idő után a doki hanyatt dőlt kényelmesen, én is elnyúltam kicsit bódultan a

deszkaülésen. Aztán egyszerre, egy időben vettük észre, hogy a palánk tetején ellobban egy szál gyufa, majd egyszer-kétszer fölizzik a cigaretta parazsa. Az égre, a csillagok, mennyei ködök közé, mint valami titokzatos fekete üreg, a Hamza Petrika árnya vetült. A magasban tanyázott hát, ott füstölt a kerítés tetején.

  • Jól elbújtál, mondhatom - kiáltott oda neki Oleinek doki. - Már szörnyen izgultunk, mi lehet veled. A barátom egy kicsit meg is sértődött, hogy csak úgy elmész köszönés nélkül. - És mivel Hamza Petrika nem válaszolt, még hamar hozzátette: - Ugyan bizony megtudhatnám, miért nem kínálsz meg minket is a dugi szivarodból?

Erre Hamza Petrika annyit mondott:

  • Csak.

Mint egy csobbanás, úgy szólt ez. Mint amikor, mondjuk, egy zsebóra hull éjszaka a patakba.

Nemsokára lehullott kezéből a cigaretta is. A gaz között, mint egy szentjánosbogár, pislogott.

  • Hm.

Oleinek doki fölkelt, megkereste a cigarettavéget. Szipkába tette, s egymást kínálgatva nyugodtan végigszívtuk.

  • Hát igen, ezek a kurva ikrek - morogta. - Ilyenek. Pár órára elszakadnak egymástól, és már badarságokat művelnek. A fene igazodik el rajtuk.

Azért valamennyire maga is furcsállhatta a dolgot, mert a hajtány peremén ülve egyre szólongatta Hamza Petrikát. Miután semmiféle választ nem kapott, a gumicsizmákat letette az ülésre, és elsétált a palánkig. Föl-alá járkált mellette, a végén megragadta az egyik cöveket, és idegesen megrázta.

  • Na!

Amikor valamivel később elengedte, ujjai finom, neszelő hangon váltak el, mintha ragasztó csiriz tartaná őket vissza. A friss vér hangja ilyen.

Visszaült a hajtányra, mérgesen fújtatott - ptü! -, maga elé köpött, tenyerét az ülés deszkájához kente. Megkereste az üveget, és most már minden elővigyázatosság nélkül, egyenesen belekortyolt, majd felém nyújtotta.

  • Nyaljon bele maga is hamar - súgta. - Aztán azt ajánlom, távozzunk innen. A fiú, azt hiszem, karóba húzta magát.

  • Az mi az ördögöt jelent?

  • Na mégis, mit! Megkeresi a fenekén a lyukat, beleilleszti a rúd hegyét, és - zutty! - beleül.

  • Nem jön, hogy higgyem.

  • Hiszi, nem hiszi, jöjjön, menjünk innen.

A doki eloldozta a kézihajtány láncát a baktól, kiengedte a fékeket, megragadta az evezőkart, és máris indított. Hamza Petrika ott maradt a kerítés tetején, árnya a csillagok közé vetült, alatta udvaros fénnyel a váltók lila lámpái hunyorogtak.

  • Az lesz a legjobb, ha most magammal viszem egy darabon - mondta a doki. - Jobb, ha egy ideig együtt maradunk.

  • Jó - feleltem, - vigyen el, mondjuk, Jean Tomoioaga ezredes őrházáig. Tudja, ő a barátom nekem.

  • Persze, tudom. És közben bevedeljük, ami még az üvegben maradt. Vagy maga mire gondol? Van valami egyéb ötlete? Mit lehetne tenni.

  • Nekem most nem jut eszembe semmi.

  • Nekem sem. Legjobb, ha innen minél távolabb kerülünk.

  • És mondja, doki, úgy egyébként, hogy szokták ezeket onnan levenni?

  • Sehogy - felelte mérgesen. - Nem szokás. És szerintem, ha valahogy el is kapja az ember alulról a lábát, azzal csak jobban belerángatja.

  • Csak úgy eszembe jutott.

  • Ne foglalkozzék vele. Ez az ő dolga, magának nincs joga megmásítani. Ne is jusson többet eszébe. Egyébként, némelyikkel még napokon át beszélgetni lehet.

Az állomást elhagyva hamar emelkedni kezdett a pálya, keményen evezve gurultunk ki a faluból. A kerekek hangja messzire előreszaladt a sínekben, a töltés mentén s a hegyoldalon végighullámzott a kutyaugatás.

  • Ezek szerint megüresedett magánál egy hely - jegyeztem meg útközben.

  • Nem kizárt, kettő.

  • Mert én kimennék magához az erdőre - folytattam. Beszélek a szanitéc alezredessel, hátha sikerül protekciósan beoltatnom magam. Ha maga is akarja, én szívesen odaszegődnék. Azt nem mondom, hogy értek a medvéhez, de beletanulnék.

  • Nem biztatom.

  • De ha mégis.

  • Majd meglátjuk. Azt hiszem, most egy jó ideig magam maradok.

Oleinek dokit a kézihajtányon a természetvédelmi terület bejáratáig kísértem, ahol a síneket sorompó zárta el, rajta piros fénnyel viharlámpás égett. Az őrszobán régi sakkozócimborám, Jean Tomoioaga ezredes lakott. Már induláskor arra számítottam, elütöm nála valamivel az időt, talán még iszogatunk együtt is egy keveset, s az éj folyamán, majd gyalogosan, a töltésen végigbaktatva térek vissza a faluba.

A viharlámpás hamarosan a küszöbre került, Jean Tomoioaga ezredes kicserélte rajta a vörös üveget fehérre, aztán elővette a sakkot. Házilag faragott, otromba kicsi figurákkal játszottunk egy kockás ingén, amit ő a padlóra terített. Az egészet egyetlen mozdulattal össze lehetett szedni; a hegyivadászok nem szerették az ilyen játékokat.

Oleinek doki nem sietett, ő is a küszöbre telepedett a lámpa közelébe, és várta, hogy felsorakoztassuk a bábukat. Úgy látszik, nem akarózott neki mindjárt továbbmenni.

  • Látom, egyedül térsz vissza - mondta neki Jean Tomoioaga ezredes. - A barátunk még pluszban is egy kis kimenőt kapott?

  • Úgy van, elengedtem.

Jean Tomoioaga ezredes elővett priccse alól egy üveget, a padlóra tette, hogy mindegyikünk kényelmesen elérhesse. Kékesszürke ital lötyögött benne, olyan denaturált szesz, amelyet faszenen szűrtek meg. A szén, azt mondják, egészséges.

  • És mikor tér vissza, ha szabad kérdeznem? Tudod jól, minden mozgást be kell vezetnem a naplóba.

  • Ha jön, itt lesz. Akkor majd beírod, ami kell. Ha nem jön, nem írsz be semmit.

  • Jópofa vagy.

A második vagy a harmadik partit játszottuk Jean Tomoioaga ezredessel, amikor az ajtó előtt, a völgy fekete bársonyán föllobbant Hamza Petrika árvalányhaja. Nem azé a Hamza Petrikáé, amelyik fölnyársalta magát, hanem a másiké. A hulló harmattól hamvasan állt a nyitott ajtó előtt, és nem volt egy csepp vérszaga sem.

  • Hol van? - kérdezte szigorúan Oleinek dokitól.

  • Magad is látod, nincs itt.

  • Haladéktalanul beszélni szeretnék a testvéremmel.

  • Most nem lehet.

Zsebre dugott kézzel állt az ajtó előtt, és mögénk is bepillantva körbejáratta tekintetét a kicsi őrszobán.

  • Ejnye, doki, látom, elhoztad a csizmáját. Akkor már nem is kérdem, hova lett a testvérem lába belőle. - És ujjal rám mutatott: - Mondd, netán ez az ember jön majd a helyünkbe?

  • Az még a jövő zenéje - hagyta rá félig-meddig a doki. - De ha már kezded érteni a dolgot, hát ide figyelj: tudatom veled is, elmehetsz. Szabad vagy, kerekedj föl mielőbb. Valahol, tudod te, hol, vár rád a testvéred, Hamza Petrika. Neki is megígértem, nem foglak mindjárt kerestetni.

Hamza Petrika leült a földre, belemarkolt a hajába, de az vékony volt, hézagos, könnyű, a keze üres maradt. Tenyerébe köpött, eldörzsölte, aztán fölkelt, nyújtózott egyet. Arca hirtelen kisimult, megnyugodott.

  • Rendben doki. Megyek, összeszedem a holminkat. De te is ígérd meg, nem indulsz mindjárt utánam.

  • Ha ez a kívánságod, tessék. Mennyi legyen? Úgy húsz perc megfelel? Vagy legyen egy félóra?

  • Pont annyira gondoltam. Annyi ideig szeretnék teljesen egyedül lenni.

  • Oké, fiú. Igazad van, készülj csak el kényelmesen.

Hamza Petrika hóna alá kapta testvére gumicsizmáját, és köszönés nélkül elindult vissza, a medvészet felé. Mint akiből éppen a lélek távozik, útközben nagyokat szellentett. Pár lépés után összecsapott mögötte a patak zúgása, a sötétség bársonya.

Oleinek doki, bár óra nem volt a közelben, készségesen várakozott, s már kétannyi idő is eltelt, amennyire ígéretet tett, amikor nyújtózkodni kezdett. Egykedvűen lódította vállára az italosüvegekkel teli tarisznyát, és elindult a járgány felé.

  • Volt szerencsém.

  • Akkor arra kérem - szóltam utána -, gondolkozzék a dolgon.

  • Oké, oké, majd meglátjuk.

Valamivel később, a töltésen baktatva magam is elindultam Dobrin City felé. Van, akit a talpfákon való járás megnyugtat, másokat bosszant, egyeseket gondolkodásra késztet. Én egyszerűen a fejembe vettem, elérve a falu szélét, nem indulok a Baba Rotunda-hágóra, hanem az állomás felé kerülök, hátha válthatok még egy-két szót Hamza Petrikával. Hogy mit, arról persze fogalmam sem volt. Gondoltam, majd csak adódik valami. De aztán nem lett a beszélgetésből semmi.

A sínek mentén baktatva virradatkor érkeztem a dobrini állomásra. A messziségben, a hágó lila vonala fölött sárgulni kezdett az ég, és én lépésről lépésre vártam, hogy Hamza Petrika madárijesztőárnya egyszerre csak rávetüljön. Elhaladtam végig a kerítés mentén, de sehol nem láttam.

Szemközt a rakodó rámpáján, sorban egymás mellett, lábukat lóbálva, nyakukat nyújtogatva üldögéltek a szürke gúnárok.

Azon a helyen, ahol az este Hamza Petrika cigarettára gyújtott, a kerítésből egy cövekkaró fele hiányzott, el volt vágva derékban. Töve körül a földet illatos fűrészpor borította vastagon, már csak az éles hajnali fuvallatnak volt kicsit fémes szaga - kicsit sós, kicsit édes -, pont, mint a vérnek.

Világosodott, gondoltam, most már le se pihenek, inkább fölkeresem a szanitéc alezredest, hátha tényleg beolt protekciósan csak engem. Itt volna a nagy alkalom, hogy elszegődhessek medvésznek.*

Teljes szöveg: [Digitális Irodalmi Akadémia](http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=483&secId=44366&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Bodor+%C3%81d%C3%A1m&limit=1000&pageSet=1)

Egyéb ajánlott művek: Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása

eyJodG1sIjoiPGRpdiBjbGFzcz1cIi0tbXB1LXt7aWR9fVwiPlxuPGEgaHJlZj1cInt7dXJsfX1cIiB0YXJnZXQ9XCJfYmxhbmtcIj5cblx0PGltZyBjbGFzcz1cImJpZ1wiIHNyYz1cInt7cGF0aH19cGF0cmVvbi1tcHUucG5nXCIgc3R5bGU9XCJ3aWR0aDozMDBweFwiPlxuPFwvYT5cbjxcL2Rpdj5cbjxkaXYgY2xhc3M9XCItLWJuci17e2lkfX1cIj5cbjxhIGhyZWY9XCJ7e3VybH19XCIgdGFyZ2V0PVwiX2JsYW5rXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwie3twYXRofX1wYXRyZW9uLW1wdS1iaWcucG5nXCIgc3R5bGU9XCJ3aWR0aDo2MDBweFwiPlxuPFwvYT5cbjxcL2Rpdj5cblxuPHN0eWxlPlxuLi0tbXB1LXt7aWR9fSwgLi0tYm5yLXt7aWR9fXtkaXNwbGF5Om5vbmV9XG4ubGFyZ2U+Li0tYm5yLXt7aWR9fSwgLm1lZGl1bT4uLS1ibnIte3tpZH19e2Rpc3BsYXk6YmxvY2s7fVxuLnNtYWxsPi4tLW1wdS17e2lkfX17IGRpc3BsYXk6YmxvY2s7fVxuPFwvc3R5bGU+IiwiaW1hZ2VzIjpbIlwvfmZzXC9iYW5uZXJcLzAwXC8wMFwvMHpcL3BhdHJlb24tbXB1LWJpZy5wbmciLCJcL35mc1wvYmFubmVyXC8wMFwvMDBcLzB6XC9wYXRyZW9uLW1wdS5wbmciXSwidXJsIjoiaHR0cHM6XC9cL3d3dy5nYW1lcjM2NS5odVwvYXJ0aWNsZVwvcGF0cmVvbiIsInBhdGgiOiJcL35mc1wvYmFubmVyXC8wMFwvMDBcLzB6XC8iLCJpZCI6MzV9
eyJodG1sIjoiPGlmcmFtZSBmcmFtZUJvcmRlcj0wIHNyYz1cImh0dHBzOlwvXC94Ym94MzY1Lmh1XC9iYW5uZXJcIiB3aWR0aD1cIjMwMFwiIGhlaWdodD1cIjIwMFwiPjxcL2lmcmFtZT5cbiIsImltYWdlcyI6W10sInVybCI6IiIsInBhdGgiOiJcL35mc1wvYmFubmVyXC8wMFwvMDBcLzB5XC8iLCJpZCI6MzR9

Necroman Mk2
Video Game Hall of Fame 2024

8 napja
16

CHASE
Top 15 FIFA

2024.03.17.
2

Necroman Mk2
Majd nálatok

2024.03.15.
6

p34c3
PlayStation VR2: Valós halál?

2024.03.15.
6

drag
2023 legjobb filmjei - szerintem

2024.03.09.
8

Necroman Mk2
Flashpoint Archive bemutató

2024.02.25.

Malleus
Mists Beyond the Mountains

2024.02.17.

p34c3
Red Dead Redemption dedikálás

2024.02.15.
2

Necroman Mk2
Barbie Fashion Designer

2024.01.11.
3

liquid
Wonka

2024.01.07.
10

p34c3
Marvel's Spider-Man 2 ajánló

2024.01.04.
11

mcmacko
Pecker - egyem a pöckölőjét

2024.01.02.
3

CHASE
Kedvenc soundtrackek

2023.12.31.
1

Necroman Mk2
2023. év dala

2023.12.31.
3

p34c3
Globular Cluster CMP2 PS VR2-höz

2023.12.24.

liquid
Az univerzum urai

2023.12.17.
3

liquid
Minden idők legjobb trailere?

2023.12.05.
10

p34c3
Én kicsi gamer sarkom

2023.11.22.
34

p34c3
Negyven2

2023.11.14.
26

Dude
Harc a 41. évezredben

2023.10.23.
5

eyJodG1sIjoiPGRpdiBjbGFzcz1cIi0tbXB1LXt7aWR9fVwiPlxuPGEgaHJlZj1cInt7dXJsfX1cIiB0YXJnZXQ9XCJfYmxhbmtcIj5cblx0PGltZyBjbGFzcz1cImJpZ1wiIHNyYz1cInt7cGF0aH19cGF0cmVvbi1tcHUucG5nXCIgc3R5bGU9XCJ3aWR0aDozMDBweFwiPlxuPFwvYT5cbjxcL2Rpdj4iLCJpbWFnZXMiOlsiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8xMFwvcGF0cmVvbi1tcHUucG5nIl0sInVybCI6Imh0dHBzOlwvXC93d3cuZ2FtZXIzNjUuaHVcL2FydGljbGVcL3BhdHJlb24iLCJwYXRoIjoiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8xMFwvIiwiaWQiOjM2fQ==