2017 legjobb filmjei

Már csak néhány órát kell várni, hogy kiosszák az év legrangosabb filmes díjait, így a nagy Oscar-hangulat közepette éppen itt az ideje, hogy én is összegezzem magamban, mik is voltak számomra a 2017-es év kedvencei. Hogy miért vártam vele márciusig? Leginkább a díjátadószezon azon sajátossága miatt, hogy a legjobb filmek tipikusan január-február környékén kerülnek a hazai mozikba - még most sem láttam mindent, ami érdekelt, de az Oscar miatt úgy döntöttem, nem húzom tovább. Íme 2017 legjobb filmjei, szerintem.

2017 legjobb 2016-os filmje: Manchester by the Sea

Nálunk tavaly mutatták be, valójában azonban a 2016-os mezőnybe tartozik, és mivel egy éve nem írtam hasonló posztot, ezért most mindenképpen szerettem volna megemlékezni a Manchester by the Sea-ről. Kenneth Lonergan drámája mestermű, amely úgy ragadja meg az emberi érzelmeket és reakciókat, ahogy kevés más film teszi. A Manchester első negyedórája rendkívül nyugtalanító élmény, leginkább azért, mert teljesen máshogy tálalja a nehéz momentumokat és a párbeszédeket, mint ahogy a filmekben általánosságban szokás. De pont ez a lényeg: a "tipikusan filmes" megszólalások helyett annyira életszerű és már-már esetlen (abszolút jó értelemben véve), hogy egy idő után teljesen berántja az embert. Ehhez persze kellettek a pazar alakítások és a zseniális vágás is.

10. mother!

Hogy őszinte legyek, a mai napig nem dolgoztam fel magamban ezt a filmet teljesen. Végül mégis úgy döntöttem, hogy felcsempészem a listámra, méghozzá pont emiatt - szerintem semelyik másik filmen nem agyaltam annyit tavaly, mint a mother!-ön. Azt talán nem is kell mondanom, hogy én is totál mást kaptam tőle, mint amit előzetesen vártam, ugyanakkor a totálisan brainfuck megvalósítás és a fantasztikus képi megoldások nekem összességében elvitték a hátukon az élményt. A nyilvánvaló bibliai motívumok és metaforák mellett egyébként szerintem van egy "távolibb" értelmezése is a filmnek - én legalábbis magamtól arra jutottam elsőre, hogy ez az egész egyfajta allegóriája a művész, az alkotó belső válságának. Összességében mondjuk annyira bizarr az egész, hogy egyáltalán nem csodálkozom rajta, ha valaki hányva jön róla ki. És azért azt sem mondanám, hogy bármilyen szinten megközelíti a Black Swan - The Fountain - Requiem triót...

9. Lady Bird

A Lady Bird kapcsán talán a legfontosabb konklúzió az, hogy Saoirse Ronan nem véletlenül jutott el 23 évesen már a harmadik jelöléséig... Amúgy leginkább azért tetszett nekem Greta Gerwig coming-of-age drámája, mert annak ellenére is szinte végig könnyed tudott maradni, hogy alapvetően azért fontos témákat feszeget, sajátos, de tökéletesen működő humorral. A "lázadó" téma ellenére a Best Picture kategória egyik legvisszafogottabb darabja, mint film, de ez nagyon is jól áll neki.

8. I, Tonya

Igazából hasonlókat tudnék mondani róla, mint a Lady Birdről, a tálalását és a dramaturgiáját tekintve azonban az I, Tonya egy jóval nehezebb film. A humor és a színészi játék azonban itt is csúcs volt, az áldokumentumfilmes (vagy inkább álinterjús?) megoldások pedig telitalálatnak bizonyultak. Alapvetően szeretem az életutat felölelő filmeket, a tavalyi felhozatalból a Molly's Game is remek volt, de a műkoris sztori nálam végül lenyomta a pókerkirálynőt, úgyhogy ez került a listára.

7. Get Out

Ez most kicsit ellentmondásos lesz: szeretem a horrorfilmeket, a horror műfajt viszont annyira nem. Ez leginkább azért van, mert utóbbi egész egyszerűen olyan filmes korlátokkal (vagy ha úgy tetszik: szabályrendszerrel) rendelkezik, amik miatt már nem nagyon lehet igazán újat és meglepőt alkotni. Ez alatt most olyan dolgokra gondolok, mint például a tipikus félórás foreshadowing-áradat, amiből kábé össze is tudod rakni, mi fog történni a maradék egy órában. Lényeg a lényeg, nagyjából kétévente jön olyan film a zsánerben, amiért úgy igazán tudok lelkesedni (legutóbb a The Visit és talán-talán a The Conjuring 2 voltak ilyenek), a Get Out azonban végre egy olyan horror volt, amely ki tudott törni ezekből a sablonokból. A csavar és ebből adódóan az Act 3 nekem annyira nem tetszett őszintén szólva, de amúgy baromi jól összerakott, jól megírt film volt.

6. Blade Runner 2049

Azon kevesek közé tartozom, akik különösebb elvárások nélkül ültek be a Blade Runner 2049-re, az eredeti ugyanis számomra nem jelentett semmi különlegeset. Denis Villeneuve filmje ellenben telitalálatnak bizonyult. Viccesen ugyan elneveztem "a film, amiben Ryan Gosling indokolatlanul lassan sétál"-nak, de részben pont emiatt iszonyatosan berántós az atmoszférája, ami nagyban köszönhető Deakins-bácsinak, meg persze a moziélményt csúcsra járató zenéknek és hangoknak. A témában rejlő potenciált pedig nagyrész szintén sikerült kiaknázni. Sci-fi téren elég nagy csalódás volt 2017 (Alien: Covenant, Life), az új Blade Runnerről viszont úgy jöttem ki, hogy legszívesebben mentem volna vissza rögtön a pénztárhoz.

5. Wind River

Na jó, akkor most valaki magyarázza el nekem, hogy ez a film hogy maradhatott ennyire radar alatt a díjátadókon? De most tényleg: tudom, hogy nagyon erős volt a tavalyi mezőny, de pont ilyesfajta nyomozós thrillerből nem volt túl sok komolyan vehető alkotás - márpedig forgatókönyvben nehezen tudnék olyat mondani, amit tiszta lelkiismerettel a Wind River fölé helyeznék. A film kulcsjelenete (aki látta, pontosan tudja, melyik az) számomra az év talán leggyomorszorítóbb néhány perce volt, de az odáig vezető út, illetve az abból eredő konklúzió sem volt kevésbé fantasztikus. Jeremy Renner újabb remek alakítást tett le az asztalra, Taylor Sheriden pedig a Sicario és a Hell of High Water után bizonyította, hogy nemcsak íróként lesz érdemes odafigyelni rá a jövőben.

4. The Shape of Water

Rögtön szeretném leszögezni, mielőtt bármi félreértés lenne: a The Shape of Water egy brutálisan jól összerakott, baromi jó film. Elképesztően jók benne a színészek, a produkciós dizájn, a párbeszédek és a zene is, ráadásul még a felszín alatt is akad benne tartalom. Mégis elképesztően fura, hogy a Best Picture-verseny legfőbb várományosáról beszélhetünk, 13 jelöléssel, ami egy lényegében felnőtt fantasy-mesétől teljesen valószínűtlen, pláne egy ilyen mezőnyben.

3. Three Billboards Outside Ebbing, Missouri

Martin McDonagh engem már az In Bruges-zsel is megvett kilóra, a Three Billboards pedig a nagy hype ellenére is simán hozta nálam az elvárásokat. Színészi alakítások tekintetében aligha volt nála erősebb tavaly a mezőnyben (McDormand és Rockwell is eszméletlen), ami már önmagában indokolhatná az előkelő helyezést, de nem szabad elmenni szó nélkül a sajátos humor mellett sem - összességében baromi jól van megírva az egész, na. Ez a sajátos stílus egyébként nagyon veszélyes, mert simán átfordulhatott volna a film saját maga paródiájába, vagy egyszerű hiteltelenségbe, de a Three Billboards baromi jól egyensúlyozik azon a vékony kötélen, ahol tökéletesen összeáll az egész koncepció.

2. Dunkirk

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy teljesen túlmisztifikálják a Nolan-imádatot, pedig egész egyszerűen arról van szó, hogy ő kábé az egyetlen rendező Hollywoodban, aki blockbustert tud csinálni egy alkotói filmből (vagy fordítva?), ez pedig már önmagában hatalmas dolog. A Dunkirk pedig Nolan legkísérletibb alkotása a Memento óta, amely mindent megtesz azért, hogy felrúgja az alapvető filmes sémákat és szabályokat, kezdve a three-act felépítés totális átértelmezésével, vagy éppen az, ahogyan a karaktereket (és ami sokaknak talán fel sem tűnt: az ellenséget!) szándékosan háttérbe szorítja, az esemény egészére helyezve a hangsúlyt. Zseniális húzás, mert pont ettől válik annyira átélhetővé - az azonosulásnak egy rendkívül kreatív és szokatlan megközelítése ez, de működik. Ahol szintén merészet húz a film, az a feszültség, amiről jól tudjuk, hogy időről időre fel kell oldani, különben egy ponton túl megszűnik a hatás - na, a Dunkirk bebizonyította, hogy ez nem feltétlenül igaz. Az Inception harmadik felvonásában egyébként Nolan már kísérletezett ezzel, a megoldást pedig ott is a idősíkokkal való játszadozás jelentette, itt viszont már egy komplett filmet húzott fel rá. A végeredmény egy olyan moziélmény lett, ami egész egyszerűen annyira túlpörgetett, hogy a stáblista után 20 perccel még mindig nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. A király visszatér óta ez volt az első film, amit még a moziban dupláztam. A Nolan - Hoytema - Zimmer hármas már az Interstellarnál is bizonyította, hogy az isten is egymásnak teremtette őket, de amit a Dunkirkben műveltek ők hárman, az a zsenialitás és a katarzis megtestesülése. Szegény Deakins-nek már nagyon kijárna egy Oscar, de szomorú leszek, ha nem a holland-svéd operatőr kapja idén az elismerést.

És hogy mi a közös 2017 első és második legjobb filmjében? Ez a srác itt:

1. The Killing of a Sacred Deer

A The Lobster óta nem csoda, ha Yorgos Lanthimos-ról elsőre mindenkinek az abszurd szó jut az eszébe. Bizonyos elemeket, jeleneteket, párbeszédeket kiemelve a görög rendező új filmjéből szintén arra a következtetésre juthatunk, hogy ez egy borzasztóan abszurd alkotás. És el is ismerem: a The Killing of a Sacred Deer nem való mindenkinek. Ha azonban kicsit magunk mögött hagyjuk az ideális világképünket, akkor könnyen rájöhetünk arra, hogy a Sacred Deer egy hajszálnyival sem abszurdabb annál, amint amennyire maguk az emberek azok. Kicsit olyan az egész, mint amit már a Manchesternél is említettem korábban: attól még, hogy egy filmben nem úgy viselkednek az emberek, ahogyan azt elvárnánk, még nem jelenti azt, hogy hiteltelen az egész - sőt... De hogy konkrétumokról is beszéljek: Lanthimos filmje egy hihetetlenül idegtépő pszichológiai thriller, mely az utolsó másodpercig bizonytalanságban tartja a nézőt, a már említett "életszerűen abszurd" megoldásai és alaphelyzete pedig csak rátesz egy lapáttal az egészre. Nálam tökéletesen betalált minden elemében, Barry Keoghan pedig hátborzongató játékkal viszi el a show-t. 2017 legjobb alakítása 2017 legjobb filmjében - szerintem.

Még pótlásra várnak: Call Me by Your Name, Phantom Thread, Testről és lélekről, Good Time, All the Money in the World, The Big Sick