![[Teszt] Wavetale](/~thumbnail/61b073a95a93d.png.cvsak.k.article-00-18-1x.3riir7k.jpg)
Kétségkívül komolyabb szintű bátorságra vall, ha egy friss játék egyedül a Stadia platformon rajtol, hiszen dacára a mögötte álló komoly infrastruktúrának és a folyamatos kisebb-nagyobb megjelenéseknek a Google felhő alapú játékos rendszere azért továbbra is a videójátékos világ farvízén evezget.
Ez történt a Wavetale-l is, mely így nem is csapott olyan méretes hullámokat, pedig a Thunderful játéka ha nem is váltja meg a világot, nagyjából azt kínálja, amire ezeken a szürke, hideg napokon igazán szükségünk van.
Ez pedig egy közepes adag könnyed ugrabugra, szemnek kellemes látványvilággal, kitűnő zenei aláfestéssel. A Wavetale világa ilyen-olyan okból a víz alá került, ami még a kisebb baj (ha lehet így mondani), mert a maradékot egy fenyegető felhő, a Gloom burkolja egyre inkább magába. Ebben, az apró szigetekre bomlott világban próbál túlélni Sigrid a nagymamájával, mikor egy Gloom-hullám következtében egy különös társra talál, egy víz alatt lévő árnyékra, akinek a segítségével képes lesz a vízen járni (mit járni, futni, ugrani, szörfözni!). Mondanom se kell, hogy szó szót, tett pedig tettet követ, percek kellenek csak hozzá, hogy a mi kezünkben legyen a világ megmentésének kulcsa.
A Wavetale nem bonyolítja túl a dolgokat, néhány órányi platformer akcióhoz egyébként se feltétlen szükséges, bár a menet közbeni beszélgetések kellő mélységben építik fel a fontosabb karakterek jellemét, illetve a mostani állapotra kifutó eseményeket. Érdekes módon ez a „menet közben” talán a játék legfőbb fegyvere, a vízalatti pajtásunkon szörfölni ugyanis valami egészen bámulatos és boldogságot generáló érzés. Hatalmasakat lehet ugrani, bevethetjük magunkat a mélybe, egy gombnyomásra sellőként repülünk belőle a magasba, nagyjából a Wind Waker hajózása óta nem volt ilyen jó érzés a habokat szántani.
Kell is ez, mert cserébe a játék többi része azért nem sikerült kifejezetten erősre. A csaták egyszerűcskék mindenféle céltalan csapkodással (és egy-két kivételtől eltekintve simán el is lehet őket kerülni), a platforming se a legpontosabb (cserébe relatíve megengedő), a kamera is néha megpróbál saját életre kelni, mégis talán a legfurcsább az, hogy a bal ravasz, ahogy a legtöbb hasonló játékban, a finomabb célzást hozza elő – viszont a játékban az égvilágon semmi sincs, amivel lőni, amit eldobni lehetne. Rég lehetett ennyire látványosan belefutni egy valószínűleg kivágott játékelembe...
Mégis, van a játékban valami kedves báj, ami miatt elnéztem az ilyen butaságokat és alapvetően élveztem azt a néhány órás kalandot, amit biztosított. Mint egy könnyed desszert a tengerparton, nem ez repít minket a kulináris élvezet csúcsára, de kellemes élményt nyújt a hullámok bámulása mellé.