![[Teszt] Unpacking](/~thumbnail/Unpacking_header.jpg.cvsak.k.article-00-17-wb.23itirg.jpg)
Mondják, hogy addig nem költöztél be száz százalékosan valahova, amíg az utolsó kartondoboz ki nincs bontva. Nálunk ez legutóbb nagyjából két évet jelentett, akkor találta meg az utolsó kis tárgy is a végleges (?) helyét és így visszagondolva minden egyes kicsomagolás egy-egy rövidebb-hosszabb fejezetét nyitotta az életemnek. Egészen eddig nem is nagyon gondolkodtam ezen, majd jött az Unpacking, mely megmutatta, hogy a pakolás is lehet jó játék, mi több, alapja egy emberi történetnek.
Mert az Unpacking nyilván alapvetően egy játék, méghozzá a puzzle fajtából. Olyan puzzle, amivel mindannyian szembesültünk már egy-egy költözés alkalmával: az „itt van tíz doboznyi berendezés, de csak hat doboznyi hely” feladatkörre épít. Mindegy egyes pálya lényegében arról szól, hogy szépen kibontogatjuk a felhalmozott dobozokat és megpróbálunk helyet találni a bennük rejlő értékeknek. A szabályok? Olyanok nincsenek, vagy legalábbis semmi olyan, ami a valóságtól elrugaszkodott lenne, az Unpacking lényegében arra épít, hogy mi emberek jellemzően ugyanazon elvek mentén töltjük fel a rendelkezésünkre álló helyet. Ez pedig az esetek 99%-ban működik is, nálam talán két-háromszor történt meg, hogy egy-egy tárgynál el kellett gondolkodnom, hogy azt vajon hova szeretné rakatni az alkotó. Értelemszerűen, ha az átlagostól jelentősen eltérnek lakberendezési szokásaink és mondjuk jellemzően a vécé tetején szeretjük az étkészletet tartani, a játékkonzolt pedig a konyhaasztalon, akkor lényegesen kevesebb sikerélményünk lesz – ebben az esetben viszont (vagy ha egyszerűen csak „babaházasat” szeretnénk játszani) egy gombnyomással kikapcsolható a puzzle rész és onnantól azt és oda pakolhatunk, amit és ahova akarunk.
A legmegdöbbentőbb az, hogy ez a már-már nevetségesen egyszerű feladat mennyire végtelenül addiktív lehet. Ezt részben annak tudom be, hogy egyszerűen szeretjük, ha minden a helyén van, de az is sokat nyom a latban, hogy a játék, bár talán elsőre nem látszik, de hihetetlen részletes. Ne tévesszen meg az egyszerű, pixeles látványvilág, egy ilyen játéknál minden azon áll vagy bukik, hogy a különböző tárgyakat fel tudjuk-e ismerni és jelentem, itt tökéletesen fel lehet mindet. De nem csak olyan módon, hogy ez itt egy könyv, az pedig egy kávéfőző, hanem például a különböző játékszoftverek kicsi, pixeles dobozáról simán belőhetjük, hogy melyik valós játékról mintázták! Minden, de tényleg minden a legapróbb részletig ki van dolgozva, de addig a pontig, hogy a játékban 14ezernél is több apró hangeffekt gondoskodik arról, hogy ha egy tárgyat valahova lerakunk, akkor száz százalékban olyan hangot adjon ki, mint amilyen a valóságban is elvárnánk.
És bár elsőre azt hihetnénk, hogy csak feladatok egymásutániságáról van szó, az Unpacking szavak nélkül meséli el egy élet történetét. Környezeti történetmesélés mesteriskolája amit itt kapunk, pusztán abból, hogy névtelen főhősnőnk mit visz magával egyik helyről a másikra tökéletes képet kapunk nem csak az életéről, de az adott korszakról is. Ahogy a méretes számítógépet felváltja egy laptop, ahogy a böszme monitor egyre keskenyebb lesz, ahogy a Gamecube (jellegű) konzolt leváltja egy Wii(-re hasonlító) masina, minden tökéletesen beleillik az adott korba. És ahogy a dobozokból előkerülnek új dolgok mellett egyre népesebb számban a magunkkal cipelt emlékek úgy tökéletesen érthető lesz, hogy mi is az oka egy-egy költözésnek, miért jó hír, miért rossz. Egy végtelenül emberi történet kerekedik ki az egészből, egy olyan, ami legalább részben lehet, hogy velünk is megesett és ezzel az átlagosnál sokkal-sokkal intimebb kapcsolat alakul ki köztünk és a játék között.
Szóval kedves olvasó, az a meglepő helyzet állt elő, hogy ez a maximum néhány órás, kifejezetten egyszerűnek tűnő apró játék számomra az év egyik legnagyobb meglepetése lett. Tökéletes néhány órás kikapcsolódás, mely félig-meddig tudat alatt bérel ki egy helyet a szívünkben, tipikusan azt a kellemes, meleg, bolyhos érzést keltve, mely olyan jól jön ebben a szürke, szomorú időszakban. És ki tudja, talán eléri, hogy a következő költözésnél ne a szükséges rosszként tekintsünk a kartondobozok felbontására.