Warhammer 40k: BoltgunTeszt

Talán sosem volt olyan jó Warhammer 40k rajongónak lenni, mint az utóbb tíz évben: a táblás játék népszerűsége töretlen, egyre több videojátékos adaptáció üti meg azt a bizonyos vállalható mércét, és a fősodorban is gyakran hallani utalásokat a Games Workshop terjengős univerzumára. Furcsamód a Boltgun is felfogható egyfajta közönségszélesítési kísérletnek: habár ránézésre kimondottan rajongóknak készült, a Warhammer 40k: Boltgun egy klasszikus boomer shooter, azaz a 90-es évek FPS-eire építő akciójáték, ami akkor is Pazar szórakozást ígér, ha azt sem tudjuk, a Warhammert eszik vagy isszák.

A Császár nevében

A sztori szerint Malum Caedo nevű űrgárdista bőrébe bújva kell rendet csinálnunk a Graia nevű bolygón, de... őszintén szólva ha megnyúznak sem jut eszembe több, mert azon túl, hogy a 90-es éveket idéző pixelart átvezetők és eligazítások időről-időre betolakodnak a képbe, a Boltgun alapvetően a játékmenetre, azaz a darálásra helyezi a hangsúlyt, a lore és egyéb Warhammerre jellemző érdekességek a háttérbe szorulnak.

Ezért is ajánlható azoknak a játékosoknak, akik sosem hallottak az univerzumról: ők egy végtelenül metal FPS-t kapnak majd, amiben szó szerint félistennek érezhetik magukat: olyan rosszfiúnak, aki még nála is rosszabbakat tép darabokra. Űrgárdistaként összesen nyolc fegyvert vihetünk táncba a Káosz ellen, no meg a láncfűrészkardot, ami a Gears of War hagyományaitól eltérően itt egy-egy nekirugaszkodással nem csak kivégzésekre és végső rohamokra jó, hanem valóban hasznos része az arzenálnak. Ami egyébként klasszikus fegyverekből áll, szóval van kisebb puska, nagyobb puska, istentelenül erős puska és így tovább. Persze ellenfele válogatja, mikor melyiket érdemes bevetni – a fejlesztők a táblás játék alapján igyekeztek kialakítani a balanszot, ami mindenképp elismerésre méltó dolog.

A kánonhoz való hűség egyébként végig jellemző a játékra, még ha kissé monotonná is válik az ellenfelek sora – a 40k-ban sokkal többféle rosszaságot téphetnek cafatokra az űrgárdisták, szigorúan a császár nevében. Még a bossok is ismétlődnek! De legalább sokan vannak: a Boltgun harcai a Doom hagyományainak felelnek meg leginkább, azaz bejutunk egy nagyobb térbe és jönnek az eretnekek, akiket brutális erőszakkal térítünk jobblétre (vagy rosszabbra). Mindeközben a hangulatnak megfelelő, külön hallgatva is élményszámba menő zene szól, és hát a fegyverek és lények hangja is kiszolgálja az élményt – személyes kedvenceim antihősünk megjegyzései, amiket gombnyomásra is oszthat, kioktatva ellenfeleit a helyes útról.

Közben persze még a válláról is belek lógnak, de hát az igaz hit már csak ilyen. Mindehhez tényleg első osztályú látványvilág társul, ami végül is a táblás játék figuráinak sprite-osított figuráira épül.

Herecy!!!

Hogy akkor mégis miért tűnik picit unalmasnak ez az egész? Nos, mert végső soron az: a három fejezetre osztott pályák sora egy idő után folyosópornóba fullad, amit itt-ott megszakít egy kis gyilok, de az arénékban töltött akciópercekhez is hozzá lehet szokni. Ami a pályákat illeti, igyekeznek hozni a Duke Nukem hagyományainak legjobb pillanatait, azaz nagyok, össze-vissza kell barangolni rajtuk, és vizualitás terén messze eleget tesznek az alapanyag gótikus hagyományainak. Ennek ellenére egy idő után nehéz lesz megmondani, pontosan merre járunk és miért, mert minden gigantikus, színes, sötét és véres.