![[Teszt] Spidersaurs](/~thumbnail/splong.jpg.cvsak.k.article-00-19-2x.35p8hn8.jpg)
Csak a szokásos: bolygónk az összeomlás szélén, a kaja elfogyóban, mit lehet ilyenkor tenni? Mi mást: össze kell barkácsolni a dinoszaurusz DNS-t meg a bogarakét, és az így létrehozott hibrid állatokat fogjuk megfőzni pörköltnek. Vagyis: csak főznénk, mert a jó öreg „klónozzunk dínókat, mi baj lehet belőle?!” receptúra itt is remekül működik, a bogárszauruszok (természetesen) elszabadulnak, rendet pedig mi fogunk rakni – legalábbis megpróbáljuk.
Ne tévesszen meg senkit a bájosan bugyuta sztori, és a cuki karakterek: a Spidersaurs egy kőkemény Contra utánérzés, annyira, hogy a fejlesztők (az iparági veterán WayForward Technologies) voltak felelősek a 2007-ben Nintendo DS-re megjelent negyedik részért. Az inspiráció egyértelmű, a Spidersaurs-ban annyira nyilvánvalóan ott van a Contra DNS, hogy ha akarná, sem tudná letagadni.
Szerencsére nem akarja, az alap összetevők első blikkre nagyszerűen egyszerűek: tudsz futni, ugrani, lőni, és kezdetben ennyi, mehet a dínódara. A helyzet a pályavégi bossok legyűrése után bonyolódik valamelyest, itt ugyanis a finom dínóhusi elfogyasztása után képességekkel bővül az arzenálunk, tudunk például (korlátosan) falat mászni, duplát ugrani, de előkerül egy, a vertikális mozgást meggyorsító csáklya is.
Mozogni márpedig kell, a Spidersaurs szinte korbáccsal hajt előre, a tétovázás jutalma általában a gyors halál, a játék perverz mennyiségben képes ellenfeleket a nyakadba zúdítani. Lőni mondjuk lesz mivel rájuk, négy fegyvercsoport több fokozatban fejleszthető (ha felveszed még egyszer ugyanazt fegyvert = szintlépés) gyilkolóeszközöket kínál, ráadásul a két karakter (Adrian és Victoria – igen, van kétfős koop lehetőség) arzenálja is eltér egymástól. A pályák fénypontjai egyértelműen a bossharcok, nem szimpla golyószivacs főnököket kapunk, hanem többfázisos jól kiagyalt összecsapásokat – itt mutatkozik meg igazán a WayForward több évtizedes, az SNES korszakig visszanyúló tapasztalata az akció-platformerek terén.
Ha már SNES korszak: a játék nehézsége is ezt az érát idézi. A Spidersaurs ugyanis nem könnyű játék, hanem annak az ellentéte, helyenként szadisztikusan nehéz: viszonylag lazán indul, vigyorogsz, hogy milyen ügyes fiú (lány) is vagy te, mennek még ezek a rohangálós lövöldözős cuccok, mint a pinty! Nem kell tizenöt perc, és lefagy a mosoly az arcodról, a Spidersaurs két kézzel tolja felfelé a nehézséget . Ami rendben is van, ez a zsáner sajátja, a rajongók valószínűleg seprűvel kergették volna meg WayForwardékat, ha egy felhigított Contra utánérzéssel állnak elő.
Ezzel együtt: lehet, hogy a stúdió helyenként túlzásokba esett. A fegyver fejlesztések rapid elvétele (elég hozzá egy találat) határozott kegyetlenség, például. Mivel meghalni százféle módon lehet, és a környezet sokszor legalább akkora ellenséged, mint a dínók, az sem segíti a dolgod, hogy néha egész egyszerűen nem látod, hogy pontosan honnan lőnek rád, és lezuhanás (értsd: halál) után a játék hajlamos durva helyekre kirakni (értsd: újabb halál).
A Spidersaurs egy jófajta Contra parafrázis, hozzáértő, a zsánerben nagy tapasztalattal rendelkező stúdió rutinos keze munkája. Rétegjáték, de ha él benned egy jó adag nosztalgia a Contra, és a nyolcvanas / kilencvenes évek hasonszőrű run and gun klasszikusai iránt, akkor a te rétegjátékod.