Mindig is imádtam Sam és Max párosát - gyakorlatilag az első komolyabb PC-n szénné játszottam a Hit the Road-ot, ami maga volt a majdnemhogy tökéletes Lucasarts point and click játék. Persze sokszor elakadtam, és pont az a Jungle Book borítós 576 Kbyte fogyott el a remittenda kínálatából, és nyilván ebben szerepelt az ominózus végigjátszás. Addig nem is tudtam befejezni a játékot, amíg a helyi könyvtárból ki nem kölcsönöztem a lapot, valahogy a krokodilos golfpálya mindig kifogott rajtam. A Hit the Road az a játék volt, amibe gyerekfejjel simán el tudtál merülni, aminek helyszíneire szinte odaképzelted magad, aminek háttereit és animációit jó volt csak úgy nézni, századjára is. A Telltale-folytatás semmiképp nem volt abban a formában forradalmi, mint a HtR, de érdemeit kár lenne elvitatni. Egyrészt okosan modernizálta a Lucas-stílusú kalandozást, másrészt egyik első epizodikus kalandjátékként a zsáner mainstream vonalára is erőteljes hatással bírt. Sajna a Telltale a múlté, de a termékeinek jogai és a csapat személyes tehetségei tovább élnek a szakmában.
A Sam and Max: Save the World Remastered mág decemberben jelent meg PC-re, most augusztus végén pedig Xbox-ra is megérkezett, aminek köszönhetően újra belevetettem magam Steve Purcell agyament világába. A Save the World szinte minden lehetséges platformon megvolt korábban, de valahogy minddel volt valami gondom. Az első PC-s alapkiadás pont egyetemista létem legnagyobb tanulási fosviharában kapott el, amikor örültem, ha ki tudtam próbálni a játékokat, nemhogy akkurátusan végigjátszani őket. Aztán megvettem Wii-re is a címet, majd később Xbox Live Arcade-en még Microsoft pontokért zsákoltam be az epizódokat. Wii-n az irányítással nem volt baj, de az egész technikai megvalósítás dicegett-döcögött a PC változathoz képest, és hát akkoriban váltott az ember CRT-ről LCD-re, ahol meg mocsok ronda volt a játék a lowrez felbontás miatt. Az Xbox változat a gép egyértelmű ereje mellett sem tudott technikailag meggyőzni. Szintén töltögetős, akadozós, laggolós játékmenetet kaptunk, nem túl kiforrott irányítással. A Remastered rész viszont pont ezeket a technikai görcsöket oldja ki - mondhatni megváltja a konzolos kiadások tökéletlen mivoltát.
Első gondolatom az volt, hogy azért olyan sokat nem változott a játék az első kiadás óta, de mélyebbre nézve valóban sok apró finomítás történt. Oké, pár textúra és tereptárgy maradt kissé avíttas, de a bevilágítás, néhány új effekt, a képregényes felhasználói felület, a tűéles felbontás és a HDR kombinációja van annyira jó, hogy a Save the World bármely jelenete a jelenkori elvárásoknak is megfeleljen. Az indie kalandjátékok világában simán elmegy ez a színvonal ma is, a főszereplők (na meg az elnagyolt rajzfilmszerű környezet) pedig esküszöm nagyon szépen összeáll egy egységes egésszé. De ami a Sam and Max Telltale-féle folytatását is kortalanná teszi, az a forgatókönyv szuper mivolta. A szereplők minden egyes megírt sora olyan rafkós, fifikás humort tartalmaz, amit ma egy Chuck Jones által túlméretezett nagyítóval sem találnánk. A két hős közötti dinamika percről-percre írói bravúrok sorát vonultatja fel, a humor egy részét pedig garantálom, meg sem értetted, amikor először játszottad a Save the World-öt. EZ teszi igazán naggyá az újra és újra kiadott játékot. Mert volt nekünk egy szuper Chicken Police a közelmúltban, sőt a Psychonauts 2 sok-sok dumája volt még mostanában valami hasonló. A fejlesztők előéletének köszönhetően Raz meséje megközelítette a 90-es évek elejének okos-vicces szövegkönyveit. A Sam and Max: Save the World viszont mintha ezekhez képest is turbó fokozatra lenne kapcsolva és pont a soha meg nem álló poéngyár miatt tud ma is hatalmasat ütni.
Így, hogy technikai gondok sem bántják az élményt, végre konzolon is flottul játszható lett az ütődött páros több epizódon keresztül tartó nyomozása. Sam analóggal sétál (nem point and click a mechanika), tud futni, a jobb analóggal akkor is kiválaszthatóak az interaktív terepelemek, ha nem épp előttük állunk, szóval az irányítást is kikupálták. Az egykori Telltale veteránokból összeállt Skunkape remélhetően vissza tud nyúlni a csapat korai alapműveihez, mert ha az emlékeinkben egyfajta mikrózott Lucasarts élményként is élnek ezek a játékok, ma ugyanúgy szükségünk van rájuk, mint a kétezres évek közepén.