Romeo Is A Dead ManTeszt

Szinte még ki sem pihenhettem a legutóbbi játékot, amit Suda51 nevével igyekeztek eladni, megérkezett az újabb - ezúttal szimpla segédkezés helyett teljesen az ő dirigálása alatt készült. Az elmúlt évek Grasshopper produktumai viszonylag egységes képet mutatnak, hiszen a No More Heroes sikerei mentén halad a stúdió, mondhatnám, már-már kitaposott ösvényen, magabiztos léptekkel.

A Romeo gyakorlatilag egy jól működő hack’n’slash, a szokásos katyvasz sztorivezetéssel és sajnos technikai csiszolatlansággal karöltve. Kezdjem a történettel. Címszerepőnk egy kisvárosi seriffség oszlopos tagja, mindennapjai a legvadabb leírás szerint is átlagosak. Találkozik álmai végzet asszonyával, Julia-val, és lassan kialakul közöttük valami, ami elsőre románcnak tűnik. És aztán beüt a mennykő, a kisvárost démoni hordák lepik el, főhősünk halálos sebesülést szenved el nagyapja tornácán. Váratlan fordulatként természetesen nagypapi az őrült feltaláló archetípusa, így beledöf egy éles kütyüt Romeo szemébe (vagyis hát, ahol a szeme volt percekkel ezelőtt), megmentve őt a biztos elmúlástól, egyben félig élőhalottá kárhoztatva szerencsétlent (örök élet és ingyen... kávé?). Hétköznapi rendőrből terminátorrá, akarom mondani szuper interdimenzionális tér-idő-űr rendőrré változva nyilvánvaló célt kap hősünk: megakadályozni a világmindenség pusztulását. Naná, hogy mindenről egyvalaki tehet: Julia.

A nevek megválasztása nagyon felszínesen kötődik csak a híres irodalmi műhöz, egy ponton Julia beismeri, hogy nem kimondottan kedveli Shakespeare-t. Végig az az érzés motoszkált bennem, hogy az egész inkább ürügy, „vetítés“, amivel össze lehet kicsit húzni ezt az LSD-trip szerű lázálmot. A sztori felszínessége pont az egyik problémám, túlságosan a megúszásra épít, nem lehet komolyan venni egy percig sem (igen, hallom magam), nincsen mélyebb, mögöttes tartalom. Hiába nem olyan hangsúlyos ehhez a típusú játékhoz valami hű, de kimagasló, értékes mondanivaló mag, számomra ez kevés. És a végére (ez is) gyengül.

Na de a játékmenet! Mentheti az egészet, bizonyos szempontból pedig menti is. A kaszabolás része a fő attrakció, ott tagadhatatlan a készítők évtizedes tapasztalata. Az alapok rendben vannak, élvezetes a zombik (?) hentelése, még a boss-harcok java része sem rossz. A kezelés átgondolt, letisztult. Kalandjaink során többféle fegyvert összeszedhetünk az alap khm... fénykardunk mellé. Szörnyike-nemesítésre is lehetőségünk van a bázisunkon, ahol különböző tulajdonságokkal rendelkező familiárist (bastard-nak hívja őket a játék) ültethetünk/keleszthetünk és aztán keresztezhetünk. Őket később a harcok közben idézhetjük le magunk mellé segítségként - főként a bossok elleni csaták során bizonyulhatnak hasznosnak. Az átvezető epizódok navigálása ugyanúgy rendben van. A hét háromdés fő helyszín között a támaszpontunk (az FBI űrhajó!) kétdimenziós, pixelgrafikás pihenő részei elsőre furcsának hatnak, ám üdítő színfoltot jelentenek a káosz galaktikus tengerében - fenntartják az állandóság illúzióját. Itt fecsegünk majd a személyzet tagjaival, eligazításokon veszünk részt, tulajdonságokat és fegyvereket fejlesztünk. Hogy aztán a küldetésekre egy futuriszikus oldalkocsis motorkerékpárral induljunk, egyre gyorsítva a csillagközi sztrádán...

Maguk a helyszínek nincsenek túlgondolva, de ismét csak, teljesen rendben vannak. A cél szentesíti az eszközt nevében, bőven elegendő játszóteret kapunk az összecsapásokhoz. Jellemző azonban itt is a játék végi kifulladás: valahol középtájt olyan pályára dob, ahol (tér-idő tematika sallala) rengetegszer kell egy zárt épület emeleteit megmásznunk újra meg újra, amíg rá nem találunk a helyes megoldásra. Eleinte ötletes, de nagyon hamar frusztrálóvá vált. Sőt, az utolsó fejezet virtuális területe kifejezetten fantáziátlan a többihez viszonyítva, valamint nagyon hosszú. Ha nem lennék sztoikus ezen a ponton, még haragudnék, egyenesen összecsapott fércmunkának hívnám. Nevezetesen a játék folyamán bizonyos portálokon (folyamatosan extra infókat szövegelő repülő kockatévéken) kell egy, a talán a Metal Gear Solid VR misszióihoz hasonlatos világban áthidalni a „valóságban“ lévő akadályokat, annyi könnyebbséggel, hogy itt nem találkozunk ellenfelekkel. Kivéve az utolsó részt, ahol viszont igen. A végső bossharcig vezető út szokásosan rétestészta az ilyen játékokban, a Romeo pedig egyenesen feszegeti a határokat.

Szóval haragszom is, meg nem is Suda51-re, hiszen láthatóan stabil alapokkal készítik a játékaikat, ám úgy tűnik képtelenek igazán megújulni. A vizuális prezentáció is kusza (mármint direkt, ezt tekinthetem akár bájnak is), a műfaji ugrálások furcsák, a sztorivezetés egyenesen káosz. Nem mehetek el az érthetetlen hibák mellett sem, amik főként az átvezető videók közben jelentkeznek. Style over substance játékoknál hajlamos kizökkenteni egy szimpla geometrikus transzformáció megakadása, a tesztelt PS5 Pro verzión ráadásul sokszor (nagyon sokszor!) teljes egészében kikapcsolt az audió. Azt hiszem, most értem el arra a pontra, hogy a rengeteg apró bakit ne akarjam szó nélkül hagyni. Mert évtizedek óta ilyen minőségű termékeket adnak a kezeinkbe Grasshopperék. Lehet (biztos!) hogy én öregedtem, de szeretnék végre olyan időtöltést kapni tőlük, aminek nem maximum hatvan százaléka élvezetes.