No More Heroes 3Teszt

A világnak szüksége van hősökre. De miért is? Milyen funkciót látnak el a hősök? Levágják a sárkány fejét és megmentik a királylányt? Ugyan, ez mesének elmegy, de a valódi világban az úgynevezett hősök csupán kinevezik magukat hősnek, majd toplistát írogatnak egymás kedvére, hogy ki a nagyobb hős. Aztán polírozgatják a kis páncéljukat és hagyják, hogy a világ ünnepelje őket, miközben nagyokat bólogatnak, hogy igen igen igen, ekkora hős vagyok, ja-ja. A világnak szüksége lenne egy hősre. Egy hősre, aki rárúgja az ajtót ezekre a pöffeszkedő rohadékokra, egy fénykarddal megigazgatja a nyakukat és rájuk visít, hogy f@szfej! Jó hírem van: ez a hős létezik, egy teljesen hétköznapi otaku puck rocker (akárcsak te vagy én), aki motelban él, macskája van és már kétszer megszabadította a világot az önjelölt gumihősöktől. Viszont a hősök kora még nem ért véget: a galaxis mélyéről hirtelen megjelenő intergalaktikus Istenverte Szuperhősök beárnyékolják hősmentesítő törekvéseinket, Travis pedig kénytelen lesz újra fénykardot ragadni.

Suda Goichi neve tán nem cseng ismeretlenül a gémer berkekben, de ha mégis: Suda egy japán punk-rocker, aki a művészi hajlamait videojátékokban teljesíti ki. Erősen vonzódik a szürrealizmushoz, a nyers előadásmódhoz, a fekete humorhoz és specialitása a negyedik falak döngölése. Ennek leginkább önmagáért beszélő lenyomata a killer7 c. alkotása vagy a cikkünk tárgyát képző sorozat első része. Suda a különféle meghökkentő, szürreális miliőkben, karakter formálásban és dialógusok gyártásban volt mindig inkább erős mint a kikezdhetetlen játékmenet kalapálásban, de ezúttal a Grasshopper csapata igazán kitett magáért: a No More Heroes harmadik része ugyanis igazán erős hack & slash játék lett.

Az alapfelállás nem sokat változott: adott egy beteg felütés: egy Fu nevű idegen 20 évnyi űrbolyongást követően visszatér barátjához, Damon-höz a Földre - és ha már itt vannak, akkor adja magát a kérdés: miért is ne foglalnák el ezt a bolygót, csak úgy mint az összes többit a bolyongás során? (The Wonderful 101 rajongók, ismerős a sztori? Nyugi, nem ez az egyetlen Platinum Games áthallás). Csupán egyetlen akadály áll szemben velük: fő-antihősünk, Mr. NoMoreHero: Travis.

Travis persze nem az a fajta csávó, mint az általa lekaszált ellenfelek: ha épp nem hősöket gyilkol, teljesen hétköznapi életet él: alkalmi munkákból fizeti a motelban a lakbért és emellett szeret filmeket nézni és motorozni Santa Destroy utcáin. És a játék konkrétan erről szól: motorozgatunk, munkát vagy valami egyéb küldetést vállalunk, majd a nehezen megszerzett dollárjainkból befizetjük a nevezési díjat a hőstoplista következő lépcsőfokán álló szerencsétlen kivéreztetéséhez.

Mindezt pedig erősen körüllengi a szürrealizmus, a túltolt, jenkibe oltott japán őrület és persze törődés, rengeteg törődés. Mármint ami a miliőt és a hozzá kapcsolódó apróságokat illeti. A párbeszédek, a negyedik falakat nem kímélő beszólások nagyon a helyükön vannak, ütősek és tökéletesen adagoltak. Egyszerűen már az addikciót okoz, hogy mi lesz a következő beteg őrültség, ami lerúgja a láncról az agyat, lefagyaszt és megnevettet.

De mindez jónéhány Suda produkció után várható, sőt minimum elvárható volt, ami az igazi meglepetés, hogy a harc valami eszméletlenül jó lett. Az egész rendszer alaposan át lett variálva, kezdve azzal, hogy lecserélték az “öncélúan odahányunk egy impotens emberhalmot aztán mehetsz kaszálni” vezérelven készült pályarészeket. Ezúttal minden főnökharc előtt be kell vállalni néhány “előre determinált harcot” (bedobnak egy arénába és különféle felállású megmérettetéseket abszolválunk) , és már ezek is nagyszerű kompozíciók. Mindig van valami új a receptben, vagy egy újfajta ellenség vagy valami variáció: a lényeg, hogy két azonos leosztás nem nagyon van, a harc pedig abszolút élvezetes és kielégítő.

Van egy olyan gyanúm, hogy Suda sokat tanulmányozta az elmúlt években Hideki Kamiya munkásságát, ugyanis a Platinum által használt megoldások rendre visszaköszönnek. Például az előbb említett determinált harcok, a változatos ellenfél leosztásokkal, vagy a történet fent említett elemei. A jótól persze nem szégyen ellesni a jó dolgokat, a No More Heroes-nak pedig úgy kellett a jól megkomponált harc mint egy falat kenyér. Még akkor is, ha ez a főnökharcok előtti (amúgy meglehetősen együgyű) pályákba került. Sebaj, amit kapunk, az kifogástalan, változatos és roppant szórakoztató.

Csakúgy mint a főnökharcok. Kedvenc idegen nemeziseink stílusosak, aggattak rájuk némi személyiséget és persze a velük folytatott harcok abszolút a játék csúcspontjai. De most hogy már annyit ömlengtem azon, mi működik jól, nézzünk rá, hogy mi az ami annyira nem. Egyfelől a látvány: sokmindent el lehet mondani a No More Heroes 3-ról, csak azt nem hogy jól néz ki. Ráfoghatjuk a körülményekre meg a célhardver limitációira, de attól még sajnos tény. Ez még talán a kisebbik gond, ami fájóbb, hogy a harmadik epizód világépítésben nem sokat ment előre a 10 évvel ezelőtt megjelent elődjéhez képest. De hogy mondjak valami még fájdalmasabbat: a 20 évvel ezelőtt megjelent GTA 3 ennél egy hihetőbb, lélegzőbb világot adott. A város negyedek lakói irreálisan kicsi számban képviselik magukat az útakon - legyen szó gyalogosokról vagy autósokról - és az utakon is rengeteg furcsasággal találkozik az egyszeri játékos. Például ha elütsz egy villanyoszlopot az gond nélkül kidől, ellenben ha egy pálmafát ütsz el, akkor lezúgsz a motorról, nagyokat hemperegsz majd felállsz, leporolod a bőrdzsekid és mész tovább mintha mi sem történt volna. Persze megmagyarázható egy kis stockholm-szindrómával, hogy ez azért van így, hogy fokozza a szürreális trash élményt, de vegyük komolyan: ez ebben a formájában elég gáz.

Mindent összevetve úgy érzem, hogy a No More Heroes 3 nagyot ment előre, a játékmenet core elemei nagyon sokat fejlődtek - jó irányba - és ez remekül ellensúlyozza azokat a (szerencsére kevésbé fajsúlyos) részeket, amik ott ragadtak 10-20 évvel ezelőtt. Travis-szel sose volt ennyire jó még játszani és ez már önmagában is hőstett.