Mario Tennis FeverTeszt

Hogy a Navy Seal-ből orvossá, majd asztronautává avanzsált Dr. Jonny Kim, vagy a felnőtt filmes karrierje során minden létező munkakört betöltő JS-e a legsokrétűbb férfiak egyike, az nem annyira kérdéses annak a Mariónak az árnyékában, aki az elmúlt 40 évben egyes számítások szerint bőven száznál is több állást töltött már be, doktorként, biológusként, pilótaként, tűzoltóként, postásként, de még hegedűművészként is próbára téve látszólag végtelen mélységgel rendelkező, kiapadhatatlan tudását és tapasztalatát. De az embernek valahogy mégis az az érzése, hogy az elmúlt két konzolgenerációban nem lelassult, sokkal inkább fókuszáltabbá vált, ritkán, de akkor legalább jelentőségteljes formában öltve magára aktuális egyenruháját. Legalábbis az elképzelés ez lehetett, a golfot az akcióoldalról megfogó, 2021-es Mario Golf Super Rush ezt nem éppen teljes erőbedobással tette, és a Mario Strikers: Battle League Football sem tudott nagyobb oddsot összekaparni a továbbjutás álmához, mint egy magát focicentrikusnak valló nemzet, aminek nem kell attól tartania, hogy eldugulna a csatorna, amin keresztül áramlik bele a végtelennek tűnő anyagi támogatás.

2018-ban legalább felcsillant a reménysugár, amikor a Mario Tennis Aces nem csak alibi alapon ragadott teniszütőt, hanem az amúgy teniszben messze nem bővelkedő sportjátékok műfajába kifejezetten érdekes újításoktól és egy egészen áramvonalasított, mégis mélységgel rendelkező játékmenettől fűtve szította magában a ranglista csúcsára való eljutás égető vágyát. Egészen meglepő, hogy pont ő tért vissza a Nintendo Switch második évének legelején, ahelyett, hogy a legkézenfekvőbb utat választotta volna, amit már több first party exkluzív is kitaposott: a fizetős, néha QOL újításokat is tartalmazó verziófrissítést.

Ami az időt tekintve valamennyire indokolt, elvégre nyolc év egy komplett konzolgenerációnak is bőven elég szokott lenni, ám az inkrementális generációváltás miatt mégis meglehetősen korainak érződik, főleg, ha számításba vesszük azt is, hogy annyira nagyon sokat azért nem is rak hozzá elődjéhez -vagy legalábbis nem annyit, mint amekkora ugrás volt az Aces. Kivételt ez alól talán csak egy dolog képez: az az egyszemélyes, történetcentrikus mód, amely elődjénél valamivel talán több sztorit tud felmutatni, jelen formájában ugyanakkor nem feltétlen az, aminek lennie kéne. A hozzávetőlegesen 4 órás kalandmód ugyanis túlzás nélkül nem több, mintegy borzasztóan lassú mederben folyó, monoton, elcsépelt, gépies, és csak az utolsó negyedében élvezetes tutorial, amely két jól elkülöníthető szakaszra oszlik.

Az első a hosszabbik fele, ennek során a teniszakadémián kell semmiféle kihívást nem tartogató, egyenként 2-3 perces leckecsoportokat letudni, aminek a végén egy három kérdéses kvíz, valamint egy kvalifikációs meccs vár. Ezek együttesen igyekeznek bevezetni a meglepően sok nüansszal rendelkező játékmenetbe, bemutatva az ütésfogadás, az ütésív minden formáját. Ezekre építve pedig tovább bontva a tenyeresek fajtáját, a fonákot, a keresztütést, az egyenes ütést, az ejtést, és mindent, amitől tenisz a tenisz. Ugyanakkor ez így egyszerre túl sok és túl tömény: ugyan a Fever alapvetően túlélhető négy gombbal is, ezek kombinációja-, valamint a pontos ütéstípusok azonnali, csípőből való előhúzása nélkül a komolyabb bajnokságok már vért izzadóan nehezek tudnak lenni. A kampány ilyen kihívást szerencsére nem tartogat, az akadémia befejezése után a bébivé változtatott Mario & Luigi páros a társakkal karöltve jár be egy aprócska térképet, hogy furcsa minijátékokba csempészett kihívások teljesítésével szerezzék vissza eredeti alakjukat. Ezek a minijátékok mindenféle formát felölthetnek, egy folyó akadályainak kicselezésétől kezdve egy égő hajó lángjainak kioltásán át egészen egy befagyott labirintus felfedezéséig. Bár ötletesnek ötletesek, élvezetesnek a legritkább alkalommal nevezhetők, és igazából az egész nem több egy alibinél, hogy az új epizód elmondhassa magáról, ezt is tudja, de túl sok energiát már nem szánt a kivitelezésére.

Ami azért is furcsa, mert a tartalmi oldal többi része jelentősen rálicitál az Aces-re, már ha csak annak mennyiségét is nézzük, hiszen itt nem csak a bajnokság és a "free play" vár (ezek most is a helyükön vannak), de láncba fűzött kihívásokat tartogató "Trial Tower", valamint egy egyedi, a tenisz szabályain minden szempontból túlmutató "Mix It Up" mód is, ahol különleges, aktív módosítók írják újra a körülményeket. A speciális meccsek alatt például gyűrűkön át kell ütni a labdát, esetleg flipperből jött bumperek között kell valahogy átjuttatni azt a hálón. Az est sztárja egyértelműen a Wonder Court, a Mario Wonder ihlette pálya, ahol a wonder seedek egészen szélsőséges akadályokat kelthetnek életre, mint egy a hálót lecserélő csőrengeteg, ahol lemmingekként vonulnak a chomperek, vagy ahol ellepik a pályát a folyamatosan ugráló hoppók, akiket a labda helyett kell csépelni. A három wonder effekt ennek ellenére borzasztóan kevésnek hat, még legalább egy tucat ehhez hasonlót elbírna, hogy ne fulladjon ki két-három meccs után, ami a többi játékmódról is elmondható.

A legnagyobb tartalommal ugyanis nem is igazán maguk a módok rendelkeznek, hanem a Fever talán legnagyobb újítása, a már-már főszereplői státuszba tolt teniszütő-repertoár. Az Acestől eltérően ezek nem csupán eltérő statisztikával és külsővel rendelkeznek, hanem sokkal fontosabb funkcióval: fundamentálisan meg tudják változtatni egy-egy meccs menetét azáltal, hogy kihatnak a játéktérre. Minden aktív játékos két fő paraméterrel rendelkezik: az egyik az életerő, amit támadások és sebzések apaszthatnak, és ha elfogy, az illető bő tíz másodpercen át,ha nem is tehetetlenül, de lényegesen lassabban és korlátozottabban tud tevékenykedni a pályán. Ezzel persze jelentős helyzeti előnyt nyújtva riválisának. A másik mutató a "fever"-re vonatkozik, ami annak feltöltődését követően aktiválható, ami egy különleges ütésnek felel meg. Ha ezt sikerül akadály nélkül bevinni, akkor aktiválódik a karakter által a meccs során forgatott ütő. Például a jeges egy olyan jégtócsát rak ki, amin lehetetlen nem megcsúszni; az Árnyék-ütő leklónozza felhasználóját, és rövid ideig kiegészíti annak mozdulatait, mintha párosban játszanának; a Lángütő olyan tűznyalábokat hagy maga után, melyek megérintése azonnali életerővesztéssel, és kisebb paralízissel jár; a Sárütő hatalmas sárfoltokat hagy maga után, melyek szó szerint beterítik a képernyőt, és megnehezítik az események követését. Ilyen és ehhez hasonló ütőből majdnem háromtucat van, ezek pedig fokozatosan, elsősorban a lejátszott meccsek mennyiségével nyílnak meg, így folyamatosan újabb és újabb játékra ösztönöznek. Használatuk egyáltalán nem opcionális, behozhatatlan és már-már felülmúlhatatlan előnyhöz juttatnak, mennyiségük, és az eddigi legnagyobb karakterrepertoár fényében pedig egyáltalán nem kiegyenlítettek, akár extrémen frusztráló mértékig. A tűz, a tornádó, vagy ezek kombinációja bizonyos szituációkban nem csak kivédhetetlen, de egyáltalán nem is tompítható. A kínálatban még több ehhez hasonló van, melyek brutálisan megnehezítik a pontszerzést, és mivel hatásuk egyáltalán nem illan el pár másodperc alatt, rettentő sok bosszúságot tudnak okozni.