Mario Tennis AcesTeszt

A Mario Tennis Aces multiplayer bétájának elindulása után csak két óra késéssel jutottam géphez, majd magabiztosan nyomtam az ellenfél keresése gombra, hogy aztán villámgyorsan lehervadjon az arcomról a mosoly. Az első ellenfelemnek körülbelül annyi pontja volt, amennyit normál tempóban napokba került volna összeszednem. Hogy a tudásáról már ne is beszéljünk… Elsőre olyan verést kaptam, hogy inkább csendesen elvonultam gyakorolni. A matchmaking igazságosságával aztán később is akadtak kisebb-nagyobb gondjaim, de végül belejöttem, mint Bowser a szüzek elrabolgatásába. Merthogy a Mario Tennis Aces természetesen magán viseli a jobb árkád játékok legfőbb sajátosságait. A felszínesen könnyed szórakoztatásnak tűnő (a valós szimulációt távolról kerülő) mechanika komoly mélységeket takar, amelyeket csakis kemény gyakorlással lehet tökélyre fejleszteni. Persze akár meg is lehet maradni a bulijáték, vagy az otthoni apa-fia pötyögtetés szintjén is, de a tény, hogy az online tournament kapott nyílt bétát, jelzi, hogy a ranglistájában csúcsosodik ki a játék. Vagy legalábbis abban fog majd, mert legnagyobb csalódásomra a véglegesnek szánt tesztverzióból pont a netes multi hiányzott. (Ez persze nem meglepő, a megjelenés előtt az újságírókon túl ki játszott volna?)

Ha a korábbi máriós golf-tenisz-foci-stb feldolgozásokból indulunk ki, sejthető, hogy az adott sportág szabályait egészen szabadon kezeli a Nintendo és mindent alárendel a játszhatóságnak. A teniszjátékok alapjai itt sem hiányoznak, mi több, multiplayerben lehet játszani a rárakódott rétegek nélkül is, csak éppen nem érdemes. Van itt ugyanis időlassítás, ütőtörés, a fizika törvényeit meghazudtoló csavarások, a fél pályán átvetődve végrehajtott trükkös mozdulatok és egy csomó minden, ami teljesen megváltoztatja a teniszről alkotott képünket. Minél látványosabban játszunk, annál gyorsabban töltődik az energiánk, amivel még csodásabb dolgokat tudunk végrehajtani. A meccsek során így nem csupán az adott pontért megyünk, hanem végig taktikázunk is: érdemes-e a pályán időről-időre megjelenő csillagokba lépve valami tuti nyerő ütéssel előhozakodni, vagy inkább építsük tovább az energiánkat. Mivel az ellenfél hasonló az eszközökkel rendelkezik, amivel mi, ezért például az időlassítással megküldött labdáit ugyanezzel védhetjük ki, vagy akár kontrázhatjuk meg. Emiatt az egész mérkőzés alatt magasan van az adrenalinszintünk, mert bármikor jöhet valami váratlan történés. Egy-egy erős ütésbe rosszul belenyúlva akár a teniszütő is kettétörhet, ami szintén egy érdekes taktikai húzáshoz vezethet: egy vesztett meccset is meg lehet fordítani ugyanis akkor, ha az ellenfélnek nem marad ép sportszere. De ez fordítva is működik, ha már ramaty állapotban van a miénk, bizonyos labdákat érdemes veszni hagyni, nehogy pont ezzel kapjunk ki. Összességében minden egyes nintendós adalék nagyszerűen épül be az alapjátékba, és bár tartottam attól, hogy például a különféle időmanipuláló trükkök hogyan fognak elsülni multiplayerben, teljesen alaptalanok voltak ezek a félelmek. Minden pontosan úgy működik, ahogy kell. És ha mégsem tetszik? Akkor simán átállítod a játékstílust “simple” módra és csakis a nyers virtuális tenisztudás fog számítani. De vigyázz, ezzel a jó értelemben vett máriós őrülettől is meg fogsz szabadulni.

Kicsit meglepett, de a várakozásaimmal ellentétben a Mario Tennis Aces egyik legfontosabb játékmódja az “Adventure” lett, amelyben egy nagy térképet egyedül bejárva egy teljes történeten haladunk végig, nagyon könnyed rpg-elemekkel támogatva fejlesztjük Mario képességeit és ismerjük meg a különféle extra ütéseket, lehetőségeket. Az egészet úgy képzeljétek el, hogy a viszonylag lineárisan összekötött pontok között utazgatunk és ahol szeretnénk (vagy ahol kötelező), ott valamilyen feladatnak kell megfelelnünk. Vissza kell adnunk a labdát adott alkalommal, fel kell döntenünk a túloldalon felállított bábukat, el kell találnunk a minket hógolyóval dobáló ellenfeleket, de vannak komplett bossharcok is. Mintha a Virtua Tennis gyakorlópályái és tornái lennének ráfűzve egy komplett történetre. Ez a néhány órás kaland nyilván azért készült, hogy legyen igazi egyjátékos tartalom is, illetve meg lehessen tanulni a technikákat lazább környezetben is, de összességében felemásra sikerült ez a szekció. Egyrészt néhány helyszín nagyon frusztráló, különösen a bossharcok. Nem arról van szó, hogy túl erős a kihívás (le lehet állni farmolni és fejleszteni), hanem inkább arról, hogy alig van olyan ötlet, ami tényleg érdekes is lenne. A bossharcok szinte mindegyike ugyanarra a sémára épül (minden fázis végén időlassítással eltalálni egy gyenge pontot), túl hosszúak és egyszerűen unalmasak. Egyedül a pályák jópofák, ugyanis ezzel is megpróbálták fűszerezni a meccseket, a hajón például középen áll egy árbóc, amiről bármerre pattanhat a labda, de van olyan “stadion” is, amelyen időről-időre átrohan egy csomó lény és elkapják, majd visszadobják a labdát. Sajnos az unlock rendszer sem az igazi, pedig fel lehetett volna építeni az egészet úgy, hogy karaktereket, ütőket, ruhákat stb. itt nyitjuk meg.

És mi van az online tornák és az egyjátékos sztorimód között? Gyakorlatilag minden, amit ki lehetett hozni a témából és a Switchből, egyszerűen nincs olyan többjátékos lehetőség, ami hiányozna. Lehet egy gépen akár négyen játszani (természetesen a páros meccsek sem hiányozhatnak), saját tornát csinálni, más switchekkel összekapcsolódni, esetleg online szobákat létrehozni a barátoknak. Végül ott van a swing mode, ami talán sokakat érdekelni fog, ebben is maximum négyen tudunk a Joy-Con segítségével, valódi lendítéseket imitálva teniszezni. Természetesen négy főnél már vigyázni kell, hogy ne verjük ki egymás szemét, de amúgy tökéletesen működik a dolog. Engem nem győzött meg, hogy bármivel is nagyobb élményt nyújtana, mint ha a hasam domború részére betámasztom a konzolt és közben néha odanyúlok a sörhöz, de én öreg vagyok és kövérkés, szóval lesznek, akik imádni fogják a mozgolódós irányítást is. Számomra sokkal meggyőzőbb volt az a változatosság, amit a különböző stílust képviselő karakterek vittek a mérkőzésekbe. Nincs két szereplő a tizenhatból, akinek ugyanolyan lenne a mozgásrepertoárja. Vannak technikás, gyors, erőteljes és trükkös, de akár mindenben egy kicsit jó figurák is. Az egyik akkorát üt, hogy hátralök a labda fogadása, más akkora kifliket csavar, hogy kiszámítani nem tudod, hova kellene állnod.

A Mario Tennis Aces szemmel láthatólag mindenkire próbált lőni, és alapvetően be is fog találni a többségnél. Rövid távon is képes garantálni az élményt, de az érdekes mechanikáknak köszönhetően a skillesebb játékosokat is hosszabb időre le fogja kötni. Bőven van benne egy- és többjátékos tartalom (mire a cikket olvassátok, remélhetőleg dübörögni fognak a multis meccsek is), egy konzolon, több konzolon, lokálisan és online is minden frankó. És lehet vele ténylegesen mozogni-kalimpálni is, igény szerint. Alapvetően tehát nehéz rajta fogást találni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy aki biztosan nem akar mások ellen is játszani, annak csak az Adventure mód és az AI elleni meccsek idővel ki fognak üresedni, hiszen ezek a stabil mechanika és a néhol vicces körítés ellenére sem érnek többet hat-hét pontnál. Ha azonban a matchmaking a bétánál precízebben beáll, esetleg otthon a családnál betalál a játék, a szavatossága olyan hihetetlenül hosszú, amilyet csak a legjobb sportjátékok tudnak produkálni (tegyük hozzá, megfelelő frissítéssekel és a multiplayer életben tartásával, ezt megelőlegezve kapja a nyolcast hetes helyett). Napjaink teniszjátékai amúgy sem képeznek erős konkurrenciát, de ha nem így volna, a Mario Tennis Acesnek akkor is simán a legjobbak között lenne a helye.