Mario Strikers: Battle League FootballTeszt

Talán nem szükséges kicsit sem ismerned, kedves olvasó, a fentiekből azt hiszem elég egyértelműen lejön, hogy mennyire nem tudok együtt rezegni a futball jelenséggel, sem a játékkal, sem a körülötte Michelin-babává duzzadt hájppal. Ám - és most jön a meglepő fordulat - a Mario Smash Footballt (Amerikában Mario Strikers) Gamecube-on egyenesen imádtam! Az úgy ahogy volt, a maga nemében fantasztikus volt, köszönhetően az eredeti foci unalmas szabályainak (mi az, hogy nem rúghatsz fel senkit? mi? még egy banánt se dobhatsz a lába elé, hogy félig önszántából essen pofára??) totális mellőzésének és egyes elemek újraértelmezésének. Mert bizony a Mario fociban akkor kented fel az ellenfelet a pályát körülölelő villanypásztorra (és ilyenkor úgy szívesen elmerülnék a lore-ban, hogy erre mégis mi szükség van) amikor akartad, akkor csűrtél pofon egy jó teknőspáncéllal egy ártatlan kis vízfejű gombacsatárt, amikor nem szégyellted - és mindez a szolid, de abszolút kezelhető kis káosz ellenállhatatlan bájjal vértezte fel a programot.

Mi pedig az akkori egyetemista kis brigádunkkal szénné játszottuk a Mariofocit, alkohollal fűtött éjszakákba nyúlóan, nagy ovációkkal és persze kontroller csapkodással (mikor hogy) - sose felejtem el, amikor az egyik bajnokságon ronggyá alázott minket Daisy… egy handheld epizód spinoff karaktere, akivel egyszer csalta Barackot a Bajszos… mi szégyen már? Közel voltam ahhoz az állapothoz, hogy megértsem, mit érezhet az egyszeri focidrukker. Node visszatérve: amennyire nagyszerű volt a Mario Smash Football, az eddigi egyetlen folytatást jelentő Charged alcímű epizód már jóval kevésbé volt agyonfinomítva: a Wii-motyira építő kapuskivédések és az egyszerre berúgható 6 gólok mind a játék flow-ját, mind a balanszát rendesen gallyra vágták.

Laza 15 év várakozást követően pedig meg is érkezett a harmadik rész, hogy igazságot szolgáltasson a lassan feledésbe merülő szériának, ám mielőtt megvizsgáljuk, milyen fícsörökkel igyekeznek Next Level Games-ék a következő szintre emelni a káoszfoci élményt, nézzük, miként néz ki az alapfelállás. Egy meccs alkalmával két darab négy fős csapat feszül egymásnak - a cél természetesen hogy minél több bogyó landoljon az ellenfél kapujában. No de a hangsúly a “hogyan”-on van: a másik felrúgását, kerítésre kenését, powerup-ok használatát már említettem, egy másik fontos fícsör a szuperrúgás (igen, ilyenkor változnak a gombakirályság lakói dragonball karakterekké és jön a kámehámehá), ami gól esetén egyszerre két pontot is ér - persze kivitelezni már nem annyira egyszerű történet.

A kártyát behelyezve a program szokatlan módon egy hosszú tutorial-al indít: kezdi az alapozással, hogy passzolsz, hogy sprintelsz, hogy rúghatod kapura, satöbbi satöbbi - nyilván aki most kezdi a mariofocizást, akkor erre szüksége van, gondoltam. Aztán nézem a következő tutorial menüpontokat: többféle támadás, manőver-megszakítás, ilyen csel-olyan csel… hűha. Majd a felkészítő program kedvesen be is dob különféle próbameccsekbe, ahol a frissen elsajátított tudást le is KELL tesztelned, és hát megmondom őszintén: összességében elég bonyolult dolgokat is elvár tőled még azelőtt, hogy az első meccsedre rámennél. Értem én: nem adhatták ki a legelső Mario Smash Football-t még egyszer ugyanúgy és kellettek az új fícsörök, de hogy miért kell Bayonettát csinálni a MarioFociból, az nagyon nem világos. Sajnos pont a pickup & play jelleg veszett ezáltal az irreális tanulási görbével a játékból, pont az, amivel beránthatóak lettek volna az alkalmi játékosok egy önfeledt gyepálásra… Ez nagy szívfájdalmam és a játékkal töltött további óráimat is alaposan beárnyékolta.

Röviden: az irányítás erőteljesen túlbonyolított, nagyon sok fícsör van a tarsolyban és a program el is várja, hogy ezeket használd - értsd: az ellenfél használja, szóval ha te nem, erősen hátrányban leszel - de az elsajátítás hosszú szakasza alatt elszenvedett vereségek komoly frusztrációt okozhatnak. Nem csak a pályán van káosz, de a kezedben, a fejedben is. Erre mondhatnánk így utólag rettenetesen bölcsen, hogy a kevesebb néha több.

Bár a játék varázsa a lokális multival működik igazán, kipróbáltam az online meccseket is: itt különféle klubokat alakíthatunk, léphetünk be másokéba és mérhetjük össze az erőnket másik klubok színeivel. Különösebb jelentősége mondjuk nincs, de legalább a matchmaking rendben van és a netkód is jól működik ha a Wifi kapcsolatotok stabil “háromcsíkos” - ellenkező esetben erős döcögésekre számíthatsz.

A Mario Strikers Battle League tehát egy kellemes visszatérés, beszerzésének ajánlását viszont annak teszem függvényébe, hogy nem riaszt-e el a hosszú betanulási idő és sikertelen próbálkozásokkal járó frusztráció. Mert bizony itt van a Chain Chomp elásva: ha képes vagy felülkerekedni a fentin, akkor kifejezetten élvezheted is, ha viszont elriaszt, akkor inkább hagyd meg ezt az elvetemült hácé játékosok mannájának.