Néhány generációval ezelőtt még teljesen hétköznapi volt, hogy a legtöbb játék csak jelentős késéssel vagy egyáltalán nem hagyta el Japánt, mostanra azonban – főleg a digitális disztribúció térnyerésével – szerencsére sokat javult a helyzet ilyen téren. A régi címek azonban ettől még nem válnak egy csapásra elérhetővé, így aztán mindig örömteli, amikor bejelentenek egy-egy újrahangszerelt kiadást vagy remake-et, melyek által itt nyugaton is megismerkedhetünk ezekkel a kevésbé ismert gyöngyszemekkel. Ilyen a Famicom Detective Club is, amely még 1988-ban indult el NES-en, előbb a The Missing Heir, majd a The Girl Who Stands Behind című epizódokkal. És bár utóbbi tíz év elteltével SNES-re is megjelent (méghozzá felújítva), végül egészen mostanáig kellett várnunk arra, hogy a Nintendo hajóra tegye a két játékot, méghozzá egy újabb remake formájában.

Rögtön egy óriási dicsérettel kell kezdenem, a prezentáció tekintetében ugyanis elképesztően színvonalas munkát tettek le az asztalra a fejlesztők a remake esetében. Miután jellegüket tekintve ezek a nyomozós kalandjátékok sokkal közelebb állnak a hagyományos vizuális novellákhoz, mint például a Phoenix Wright-szériához (erről később), ezért határozottan pozitív, hogy nem spóroltak a látványon. A kézzel rajzolt karakterek és a hátterek gyönyörűek, kifejezetten érdemes TV-módban nekiülni a két játéknak, mert tényleg tűélesek mind a grafikák, mind pedig a HUD (egyébként elég egyszerű) elemei. A zenéket is teljesen újrahangszerelték (de opcionálisan maradhatunk a 8-bites dallamoknál is), ami pedig az egész élményt megkoronázza, hogy minden karakter kapott szinkront, így nem csak olvassuk, hanem halljuk is a párbeszédeket – igaz, kizárólag japán nyelven, de sokak számára ez inkább egy újabb pozitívum lesz, mintsem hátrány.

Ami a cselekményt illeti: időrendben a The Missing Heir az első epizód, melyben a befolyásos Ayashiro-család fejének különös halálügyében kell nyomoznunk. Nem segíti azonban a helyzetünket, hogy a történet kezdetén emlékeinktől megfosztva ébredünk az óceán partján, így aztán nemcsak az ügyet kell felgöngyölítenünk, hanem saját múltunk rejtélyét is. Ez így kissé klisésen hangzik, mint ahogy a sztori sincs híján a tipikus sztereotípiákat kipipáló karaktereknek, ám ezzel együtt is egy nagyon izgalmas, csavaros és kiszámíthatatlan krimit kapunk, ami nincs híján a hátborzongató momentumoknak sem. Különösen igaz ez a folytatásra, a The Girl Who Stands Behindra, ami valójában egy előzmény, és nemcsak az derül ki belőle, hogyan került fiatal hősünk az Utsugi nyomozóirodához, hanem egy fiatal diáklány meggyilkolásának ügyét is meg kell oldanunk – melyről ráadásul hamar kiderül, hogy egy iskolai legendához és egy 15 évvel korábbi halálesethez is kapcsolódik...

A sztoriról ennyi legyen is elég, nehogy spoilerbe fussunk, beszéljünk inkább a játékmenetről – már amennyi van belőle. Ahogyan arra korábban már utaltam, itt a nyomozás nagyrészt sima beszélgetésekből áll, az egyéb játékelemek nagyon ritkák: néha előfordul, hogy meg kell keresnünk valamit a képernyőn, esetleg ki kell egészítenünk egy mondatot egy szóval vagy egy személlyel, de a végigjátszás nagy részében faggatózni fogunk. A legtöbbször témafelvetéssel vagy egy nálunk lévő tárgy megmutatásával tudunk új információt kiszedni az alanyból, így lényegében annyi a továbbjutás kulcsa, hogy meg kell találni azokat a menüpontokat, amik előregördítik a cselekményt, új párbeszédopciókat vagy helyszíneket megnyitva. Amennyire sokat fejlődött azonban a látvány, olyannyira archaikus maradt a játék ezen része, a Famicom Detective Club ugyanis sokszor teljesen elengedi a játékos kezét, így jobb híján annyit tudunk tenni, hogy szépen végigzongorázzuk az összes lehetséges beszédopciót, így aztán előbb-utóbb rálelünk a következő értékes félmondatra.

A The Missing Heir esetében különösen sok az olyan eset, amikor nem nagyon utal arra a játék, mit kellene csinálnunk, amit nem könnyít, hogy néha többször rá kell nyomunk ugyanarra az opcióra a megfelelő válaszért, ami elég aljas megoldás. Volt egy rész, amin a mai napig nem tudom, pontosan minek köszönhetően jutottam tovább egy-két óra egy helyben toporgás után (mindezt úgy, hogy teljesen nyilvánvaló volt, mit kellene elérni), ami nyilván extrém eset, de az ennél kisebb elakadások is eléggé ki tudják zökkenteni a játékost, ami a történet élvezetének kárára megy. A The Girl Who Stands Behind ilyen szempontból szerencsére már egy jóval áramvonalasabb élmény, a signposting szempontjából is sokkal játékosbarátabb, így itt már lendületesebben tudtam haladni – a játékélmény tekintetében egyértelmű, melyik epizód a jobb a kettő közül.

Nagy kár tehát, hogy a gyönyörű audiovizuális felújítás mellett a játékmenet szempontjából ennyire archaikus maradt a Famicom Detective Club, mert a történetek tényleg nagyon szórakoztatóak és izgalmasak. A fejenként 35, egyben pedig 60 eurós árcédula azonban így kissé borsosnak hat, kicsivel később, egy leárazás alkalmával azonban a negatívumok ellenére is ajánlott ezen két játék beszerzése, ha szereted az Ace Attorney-szériát. Mert bár érződik, hogy a Famicom Detective Club egy régebbi kor szülöttje, a nyomozás élménye így is garantáltan megtölti izgalommal néhány délutánunkat és esténket.