Call of Duty: Modern WarfareTeszt

A közeli magasvasút zakatolása töri meg a londoni éjszaka csöndjét. Erre vártam. Óvatosan lenyomom a kilincset és résnyire benyitok a szobába. A félhomályban egy pár görnyed az asztal felett, fojtott hangon egyezkedve az előttük darabokban fekvő szerkezetről. Bombának tűnik. A vállammal belököm az ajtót és az M13 rövid sorozatával leterítem a férfit. A következő néhány perc egyetlen elmosódott pillanattá nyúlik előttem. A tompa sikoly. A nő riadt, fehéren világító tekintete az éjjellátómon keresztül. A mozdulat miközben a fegyverért nyúl. Majd a karabélyom újabb rövid sorozatának villanásai.

Az idei Call of Duty több szempontból is meglepően érdekes alkotás. A felszínen talán úgy tűnhet, hogy csak a már megszokott látványos, bugyuta és hatásvadász konzumer konzervháború újramelegítése. Mögötte azonban sokkal több van. Egy 16 évvel ezelőtt sorozatgyártásra állított széria túlhajszolása, ami ma már kénytelen a saját múltjából meríteni inspirációt. A rajongói elvárások a teljes megújulás és a megszokotthoz való görcsös ragaszkodás egyidejű hajszolásával. A közelmúlt és a jelen valós eseményeinek hatásos, de gyakran ügyetlen felhasználása egy fikcióban. A háború borzalmainak játékosítása és a határok feszegetése. Na de ne rúgjuk rá reflexből az ajtót a vitatható kérdésekre. Éjjellátókat elő! Nézzünk be minden sötét sarokba.

“Mi bemocskoljuk a kezünket, hogy a világ tiszta maradhasson.”

A meztelen nős naptárak a barakkban 2019-et mutatnak, a történet jelentős része pedig egy fiktív közel-keleti országban bontakozik ki. Urzikstán több, mint két évtizede aktív háborús terület, ahol az orosz megszálló csapatok, valamint a helyi felkelők és terrorista szervezetek küzdelmébe olykor beavatkozik az amerikai és brit haderő is. Főleg, ha biológiai fegyverek tűnnek el, majd hirtelen bomba robban London központjában - a szálak pedig egyértelműen ide vezetnek.

A Modern Warfare egyfajta inspirációs forrásként nyúl vissza a széria legsikeresebb trilógiájához. Nincsenek újrahasznosított helyszínek vagy küldetések - maximum hommage szintjén -, és a közönségkedvenc karakterekhez is meglepően szabad kézzel piszkáltak. A kisördög a vállamon rögtön meg is jegyzi szigorú, karcos orosz akcentussal, hogy a cím és az ismerős nevek mintha csak a nosztalgiafaktor kényszeres stimulálása miatt lennének jelen. Egyúttal felejtsük el a motorosszánon lövöldözést, a nyakunkba boruló felhőkarcolókat és a tetőkön ugrálást is, mert ez az újragondolás jelentősen visszavesz a tempóból és igyekszik mindkét lábbal a földön maradni. Szóval ha eddig azért szeretted a Call of Duty kampányokat, mert a Cliffhanger, a Rambo vagy a Casino Royal akciójának sűrűjébe kerülhettél, most könnyen csalódás érhet. Ez sokkal inkább a Sicario vagy a Zero Dark Thirty területe.

A dolog pikantériája, hogy bár a készítők saját elmondásuk szerint igyekeztek a modern hadviselés morális szürke zónáját bemutatni és eltávolodni a “jó” és a “rossz” oldal szélsőségeitől, bennem így is szörnyen ellentétes érzéseket sikerült keltenie a kampánynak. Kezdjük rögtön azzal, hogy a küldetések remekül felépítettek és változatosak. Van közte néhány ismerősként elkönyvelhető hatalmas tűzharc, a genfi egyezményt felrúgó civil ruhás beépülés, üdítően ható térfigyelő kamerás túszterelgetés és olyan öt perces, feszült, tökéletesre komponált rajtaütés is, ami után elismerően emeltem meg az éjjellátómat. Bár a legtöbb esetben erősen fogja a script a kezünket, azért megesik, hogy teljesen szabadon taktikázhatunk egy kisebb nyílt területen, egyénileg megválasztva a feladatok sorrendjét. Sőt, döntéshelyzetekbe és egyfajta egyszerűsített dialógusrendszerbe is belefuthatunk, bár ezeknek minimálisan sincs kihatása az eseményekre. Hogyan is lenne. A történet csupán arra elég, hogy a fenti nagyszerű pillanatokat egymás után fűzze. Pedig itt volt a lehetőség arra, hogy valami mélyebb mondanivalója is legyen a háború rémségeiről. Talán csak egy picit kellett volna több időt hagyni a karaktereknek. Megtenni még egy lépést hátra ahhoz, hogy lélegezhessenek és reagálhassanak az eseményekre. Hogy az embert is megmutathassák mögöttük. Pedig Price kapitány hozzáállásában, vagy akár az itt megismert szabadságharcos Farah múltjában bőven lenne potenciál. A kapkodó, egyetlen működő csavarra felhúzott történet, a papírmasé mélységű motivációval felvértezett főgonoszok és a gyakran kínosan gyenge párbeszédek azonban nem nyújtanak ehhez kellő hátteret.

“A háborúban az igazság lesz az első áldozat.”

Mint ahogy kellemetlenül éreztem magam néhány felkavarónak szánt küldetés alatt is, de nem mindig úgy, ahogy azt a készítők remélhették. Szerintem igenis helye van a videojátékban komoly témáknak, legyen szó depresszióról, a gyász feldolgozásáról vagy akár háborús bűnökről. A probléma az, ha ehhez annyi jó ízlésünk és érzelmi intelligenciánk van, mint Logan Paulnak az Aokigahara erdő közepén. A Modern Warfare ebből a szempontból pedig elég felemás képet mutat. A gond a híres “nyomj F-et a tiszteletadáshoz” módszerében keresendő. Nem lehet mindent a megszokott megoldásokkal gamifikálni - itt pedig kénytelen vagyok nagyvonalakban körülírva példát hozni erre a játékból. Klasszikus vallatási jelenet, amiben igyekeztek felülről locsolva vízbe fullasztani minket. Kiszolgáltatottnak kellett volna éreznem magam. Rettegni. Halálfélelmet érezni. De ha közben jobbra-ballra hajolva kell kitérnem a víz elől, amit valaki folyamatosan kommentál “Ez az, ügyes vagy!” és “Hajrá, csak még egy kicsit!” szintű mondatokkal, akkor könnyen kiszakíthatnak az immerzióból. Akárcsak egy ezt megelőző jelenetben, ahol mindaddig tragikusan reális, megrázó és szívfacsaró képsorok részesei lehetünk, amíg rá nem kényszerítenek, hogy egy bizonyos cselekvést háromszor hajtsunk végre ügyetlenül bujkálva a továbbjutás érdekében. Az agyunk rögtön felismeri a játéklogikát, az empatikus kapocs megszűnik és az egész erőtlenül értelmét veszti.

Ezek után már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az nem szürke zóna, ha minden nációból kiemelünk egy-egy alakot a “jófiú” és “rossz arc” oldalra, de átsiklunk a karakterek személyiségének árnyalása felett. Mint ahogy erősen megkérdőjelezhetőek az inspirációs források is. Ismeritek a “Lemásolhatom a házidat? Persze, csak változtass meg pár dolgot, hogy ne legyen annyira feltűnő!” örökérvényű klasszikusát? Hát ilyen szinten működik a Modern Warfare is, mint “nem politikai állásfoglalás”. Lehet a közel-keleti fiktív ország Urziksztán, az ott működő terroristaszervezet pedig Al-Qatala - nehéz lesz elvonatkoztatni a valós párhuzamoktól. Főleg ha konkrétan megnevezünk és fotók alapján felépítünk helyszíneket, mint a “Highway of Death”, majd az átvezetőben elmeséljük, hogy itt menekülő civilek ezreit mészárolták le - a gonosz oroszok persze. De konkrétan nevesítve van Haditha városa, mint egy küldetés helyszíne és találkozhatunk a White Helmets önkénteseivel is. Ennek fényében olvassuk vissza a lap tetején a játék alapfelállását.

“A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.”

Na de azt mondjad már “szekér”, hogy milyen a játék! Én csak lövöldözni akarok, az átvezetőket meg úgyis átugrom. - hallom az egyszeri rajongót. Ohh, ez esetben viszont fantasztikus a játék. Akár úgy is tűnhet, hogy az Infinity Ward elnézte a naptárat és egy évvel korábban lépte meg a generációváltást! Amire Igor, a kisördög a vállamon rögtön rá is kontrázhatja, hogy ideje volt, így is kettővel lemaradásban voltak. Amit a Modern Warfare technikai oldalról mutat, az kétség kívül lenyűgöző. Így néz ki egy teljes grafikusmotor váltás. A karakterek kidolgozása, az animációjuk, az arcok élethű játéka, a terep gazdagsága, a különböző felületek megjelenítése, a részecske effektek, robbanások, a fények és árnyékok tánca - példaértékű. Ráadásul mindezt konzolokon látványos HDR támogatással, míg PC tulajok számára ügyesen implementált RTX megoldásokkal sikerült tovább bővíteni. Régen volt már, hogy egy aktuális Call of Duty felvonást ilyen téren is az élvonalban tudtunk emlegetni. Ha mindez nem lenne elég, az eddig is kiváló hang dizájnban szintén sikerült szintet lépnie a csapatnak. Elég csak a valószínűleg rögtön kultstátuszba kerülő Clean House missziót betölteni egy minőségibb hangrendszer vagy fejhallgató társaságában. Minden lépést pontosan el tudunk helyezni a térben, a fegyverek erőteljesen és tisztán dörrenek, a töltényhüvely pedig jól kivehetően csörren meg utána a lábunk mellett - attól függően hogy mekkora kaliber volt és milyen felületen ért földet. Fokozzam? Ha korábban te is legfőképpen a kiváló “gunplay” miatt tartottál ki a széria mellett, akkor ezt imádni fogod. A lövéseknek súlya van, a röppályáknak végre íve, a töltények pedig realisztikusan hatolhatnak át bizonyos felületeken. Bővültek a lehetőségeink is. Kihajolhatunk a sarkoknál, megtámaszthatjuk a fegyverünk a legtöbb felületen, tárazhatunk lassan vállhoz emelés alatt és akkor az ajtókat még szóba sem hoztam. Kinyithatjuk. Bezárhatjuk. Berúghatjuk. Kirobbanthatjuk. De! Akár óvatosan be is leshetünk rajta, opcionálisan egy villanógránátot áttessékelve a kapott résen. Nem csoda, ha a fentebb emlegetett küldetés óta csak arra tudok gondolni, hogy ezeket a mechanikákat, a realizmusra való törekvést és bőr alá kúszó hangulatot mennyire szívesen látnám egy új S.W.A.T. vagy klasszikus Ghost Recon epizódban.

Mert azt a taktikai mélységet, kreatív szabadságot és szándékosan lelassított játékmenetet soha nem fogja bevállalni senki a Call of Duty név alatt. A bizonyítékért pedig elég csak áttekinteni a többjátékos módhoz a következő oldalon!

Nincs vége a tesztnek, a következő oldalon folytatjuk az elemzést!

“Soha nem létezett olyan, hogy jó háború. Mint ahogy rossz béke sem.”

Hogyan igazodik a visszafojtott tempó és a taktikusabb, megfontoltabb akciókat előtérbe helyező játékmenet az online kanapé-katonák ízléséhez? Röviden: sehogy. Itt jön elő a teljes megújulást követelő, de közben a megszokott dolgokhoz görcsösen ragaszkodó közösség nyomásgyakorlása. Érdemes akár csak kívülről is figyelni az itt zajló eseményeket, mert remek tanulmányt lehetne írni róla.

Special Ops

Avagy milyen lenne a széria, ha a Ubisoft készítené. Kapunk egy nagy, üres térképet, némileg a négy jelenleg elérhető co-op küldetéshez felszeletelve, ahol három társunkkal vállvetve kell feladatokat megoldanunk. Természetesen szigorú sorrendet követve, fel-alá rohangálva a pusztában, hogy aztán hackelés, túszszabadítás, célpont kiiktatás és egyéb érdekesnek tűnő objektívákat követve menjünk A-ból B-be, esetleg próbáljuk tartani C-t a folyamatosan újratermelődő ellenfelek gyűrűjében. A problémát itt nem is a sovány narratíva, az ingerszegény környezet vagy a klisés missziófelépítés jelenti, hanem hogy a sorozat online közösségétől némileg idegen módon a lopakodást helyezték előtérbe - és erről elfelejtettek szólna az AI-nak is.

Hiába a választható kasztok, a maréknyi taktikai opció és a szándékosan a ló túloldalára helyezett nehézség, a játékosok folyamatosan igyekeznek erővel megoldani a feladatokat. Nem volt olyan public lobbim, amiben ne szólalt volna meg a riasztó az első percben. Ha pedig ismerősökkel állunk neki, valószínűleg frusztrálni fog, mikor a tökéletes tervet egy zsák krumpli intelligenciájával vetekedő és abszolút következetlen NPC húzza keresztbe. Meglepően csiszolatlan és láthatóan nem elég átgondolt része az egyébként konstans magas minőséget nyújtó csomagnak.

Multiplayer

Kár lenne tagadni, hogy sokak szerint régóta a kompetitív többjátékos mód adja a Call of Duty gerincét, így elsődleges szempont az itt összegyűlt rajongók kiszolgálása. Akár az eredeti tervek teljes felrúgásával is, ahogy az a zárt tesztek és az elmúlt hetek eseményei igazolták. Minden jel arra mutat, hogy az Infinity Ward drasztikus változásokat eszközölve egy lassabb, taktikusabb, megfontoltabb játékstílust szeretett volna elérni, aminek már csak darabjai jutottak el az aranylemezre kerülésig - és ezeket is igyekszik folyamatosan kiszorítani belőle a közösség. Egyetlen példán vezetném ezt végig, mivel Igor rám szólt, hogy ennyit utoljára Dosztojevszkijtől olvasott és erős vodkaszag kíséretében horkolni kezdett a vállamon. Az első alfa alatt nagy visszhangot keltett, hogy a képernyő felső részén húzódó iránytűn kívül semmilyen vizuális jelzést nem kapunk az ellenfelek elhelyezkedését illetően. A bétába így visszakerült egy butított “minimap”, amit most néhány napon belül elvileg a régi, jól megszokott felépítésű fog váltani. Mindez úgy, hogy az iránytű továbbra is kikapcsolhatatlanul ott van, akárcsak a többi alternatívaként implementált rendszer is, mint a Battle chat - nem kell félni, azóta két játékmódban már elnémították ezt is.

A gondok pedig innen gyűrűznek tovább. A lépések zaja túl hangos a folyamatos rohanáshoz és agresszív stílushoz, így a kezdő játékosok fele csak beguggol egy sarokban a sörétesével és fülel. A pályák jelentős része eltér a bejáratott “3 line” felépítéstől, aminek köszönhetően a régi rajongók fele szintén csatlakozik hozzájuk. A többiek pedig az előbb emlegetett Battle chat rendszernek köszönhetően automatikusan kiabálnak torkuk szakadtából, hogy “Ellenséget észleltem!”, “Újratöltök!” vagy éppen “Mögötted vagyok!”. Ohh, lehet tetőzni azzal, hogy a taposóaknák és az egyik shotgun érezhetően túlerőben van. Az eredmény: camper állóháború.

Persze valószínűleg csupán idő kérdése, hogy visszaálljon a világ rendje és újra használhatóak legyenek a 6v6 és 10v10 főre szabott, jól megszokott TDM, Hardpoint és Domination módok. A fejlesztők kimondottan nyíltan csicseregnek erről Twitteren és igyekeznek mindent a rajongói visszajelzésekhez igazítani - még akkor is, ha ezzel esetleg egy üde színfoltot veszít el a széria. Addig sem hever parlagon azonban a remek gunplay, mert két teljesen új területen egyértelműen lecsaphat most is minden szabadidőnkre a Modern Warfare. Ehhez pedig nem kellett mást tennie, mint nagyra fújnia vagy éppen teljesen letisztítania a formulát.

Ground War. Méretes térképek. Járműhasználat. Öt kontrolpont. 64 játékos által okozott abszolút káosz. Furcsa, hogy mennyire jól működik a Battlefield recept. A négy fős osztagok ugyan kevésbé tartanak össze, de mozgó spawn pontokként még használhatóak ismeretlen társaink is. Van helye a nagy távolságoknál végre a távcsöves puskáknak, az épületeken belül és azok között pedig organikus módon alakulnak ki folyamatosan tűzharcok. Főleg Kastovia esetében mindez vertikálisan is képes terjeszkedni, így tényleg egy háború kellős közepén érezhetjük magunkat.

Gunfight. Egy társ. Két ellenség. Szűkre szabott pályák. Egyenlő esélyek. Az én abszolút kedvencem. Legfőképpen azért, mert a régi Call of Duty részeket juttatja eszembe - öreg vagyok, szóval számomra ez konkrétan az első részt és a kiegészítőjét, a United Offensive-et jelenti. Nincsenek killstreakek, perkek és egyéb felesleges elemek. Mindenki ugyanazzal a felszereléssel indul. Itt csak a skill, a reflexek és a rutin számít.

Ezzel az egyetlen probléma, hogy a nyitófelhozatal képtelen kiszolgálni ennyi játékmódot. A Ground war méretes összecsapásaihoz például csak két külön erre a célra készített térkép használható. A Gunfight aprócska terei hét helyet vesznek el a teljes pályalistából, amit tovább szűkíthetünk ha a nappali / éjszakai változattal rendelkező pályák esetében csak az egyiket vesszük figyelembe. Átjárás a módok között egyáltalán nincs, így például a HUD-ot eltüntető realism csak TDM-ben játszható, az egységes nyitófelszerelést pedig csak a Gunfightot választva kapunk.

“Ha nem lennének háborúk, hogyan tudnánk értékelni a békét?”

Sokat morogtam eddig, pedig végső soron egy kiváló alapot kaptunk a következő évre vagy akár évekre. A kampány kilépett a klasszikus háborús akciófilmek túlzásaiból és bár aktuálpolitikai kritikaként már megbukik, sőt, Tom Clancy sem fog soha eszünkbe jutni róla, már az is nagy szó, hogy ideáig eljutott. Azt is megkockáztatnám, hogy az utóbbi években nem élveztem ennyire Call of Duty-t. A technológia egyértelműen fel lett készítve a generációváltásra, aminek a teljes élvezetéhez ugyan már nem árt egy Pro / X a konzolunk nevének végén, de a minőségi ugrás kárpótol mindenért. Mint ahogy a többjátékos módok is hosszú ideje nem éltek meg ekkora változást. Lehet, hogy közösség nem enged teret a lassabb, megfontoltabb, taktikusabb vonalnak, de legalább innentől egységes maradhat a crossplaynek és az ingyenes tartalombővítésnek köszönhetően. Utóbbi sem lesz sokáig probléma, mert az adathalászok szerint jelenleg is 38 további térkép, két tucat játékmód és még ki tudja mi minden van előkészületben. Szóval hiába keltik halálhírét, nekem határozottan úgy tűnik, hogy a hanyatló nyugathoz hasonlóan, a széria is elvergődhet itt még néhány évet nyugodtan. Nem így van Igor?

sQr