Comedian2021.08.11. 20:14

Toplista - Star Trek-filmek

Star Trek-filmek a legrosszabbtól a legjobbig.

Több mint valószínű, hogy még maga a nagy Gene Roddenberry sem gondolta, hogy a Star Trek ekkora popkultúrális szörnyeteggé növi ki magát 55 év alatt, amikor 1964-ben papírra vetette a ma már csak Az eredeti sorozatként hívott széria pilotjának forgatókönyvét. Azután meg főleg nem lehetettek reményteli kilátásai, hogy több neves stúdió is visszadobta a már leforgatott anyagot (köztük a CBS is, akiknek már volt egy nagyon hasonló koncepciójú Lost in Space-ük), majd, noha az NBC tőle szokatlan módon berendelt egy második pilotot, aztán további három évadnyi epizódot, a sorozatot a folyamatosan csökkenő nézettségi adatok miatt mindössze három évvel az indulása után elkaszálták. Ilyen szomorú és csalódáskeltő előzmények alapján ma már nehéz elképzelni, hogy hogyan jutott el a Star Trek a ma ismert hatalmas, megkerülhetetlen kultstátuszig, de az idő Roddenberry-t igazolta: a hetvenes években a holdra szállás, a rohamos iramban fejlődő űrprogram és a gyakori ismétlések miatt a sorozat egyre nagyobb rajongótábort szerzett magnak (ebben volt némi szerepe a két szezont megért, az eredeti szereplők szinkronhangjával készült rajzfilmsorozatnak is), amely végül a széria befejezése után tíz esztendővel egy nagyköltségvetésű mozifilmben csúcsosodott ki. Na jó, ehhez azért kellett a piacot letaroló Harmadik típusú találkozások és egy bizonyos Star Wars című sci-fi is.

A Star Trek tehát mindezek segítségével 1979-ben új erőre kapott. Eddig összesen 13 mozifilmet, 10 tévésorozatot, 37 évadot és nagyjából 800 epizódot számlál, az tehát, hogy jókora szeletet hasított ki magának a popkultúrából, nemcsak holmi magyarázatra szoruló feltételezés, hanem egyenesen magától értetődő tény. És most fogjuk magunkat, és megemlékezünk Roddenberry agyszüleményének nagyvászonra termett darabjairól, rangsorolva a hol jobb, hol rosszabb próbálkozásokat. Manőverezők, impulzus, fegyverzet és pajzsok készen, irányítófedélzet készen, dilítiumkamrák a maximumon, indulás!

13. Star Trek V: A végső határ (Star Trek V: The Final Frontier, 1989)

A vérbeli Trek-rajongóknak legalább annyira nem okoz meglepetést egy ilyen lista utolsó helyezettje, mint amennyire nem éri őket váratlanul az első. A végső határ annak idején majdnem kinyírta a frencsájzt, és csak azért nem bizonyult halálosnak az a koporsószög, mert az akkoriban futó Az új nemzedék kitörő népszerűségnek örvendett, és mert a stúdió főnökei a bukás ellenére végül mégiscsak megszavazták a Treknek a második esélyt. Az ötödik rész enyhén szólva is katasztrofális bevétele és kritikai bukása után fejek hullottak, a sorozatot a második epizódtól sikerrel menedzselő Harve Bennett-et kirúgták, a Kirk kapitányt játszó és a filmet rendező William Shatnert pedig soha nem engedték többet a kamera mögé. Az utókor és a film satnya minősége a megmondhatója, hogy jól tették. Pedig az alapötlettel még nincs is akkora baj: egy renegát vulkáni, feladva népe érzelemmentes életmódját, eltéríti az Enterprise-t, majd csillagközi útra kel, hogy megtalálja a galaxis egy eldugott, távoli sarkában azt a hatalmas erejű, mindenható lényt, akit a mindenség teremtőjének, azaz a nagybetűs Istennek hisz. Ez már önmagában visszanyúl a Star Trek gyökereihez, ahhoz a fajta filozofikusabb irányvonalhoz, ami mindig is jellemző volt a franchise-ra. Csakhogy a gagyi megvalósítás a legelején halálra ítéli a filmet. Shatner ugyanis színésznek még talán úgy-ahogy elmegy, rendezőnek viszont egyenesen borzalmas: az előző részben sikerre vitt és itt újra alkalmazott humoros felfogást gyakorlatilag az összes főszereplő megsínyli, de különösen szegény Scotty (igen gyerekek, humor és humor közt is van különbség), a Kirk-Spock-McCoy tábortüzes jelenet már-már vetekszik Picard kapitány egy egész epizódon át tartó furulyázásával, természetesen a filléres speciális effektek sem váltak a végeredmény javára (a cselekménybe beleerőszakolt klingon-parancsnoknak amúgy is csak annyi funkciója van, hogy ürügyet szolgáltasson néhány akciójelenetre két áltudományos rizsa között), és ha ezek után a humor és a dráma inkoherenciája nem lett volna elég, jön a bődületesen unalmas és siralmas finálé, ami végleg beteszi a kaput A végső határnak. Amiben egyébként Kirk kapitány szembeszáll Istennel (na jó, nem AZ Istennel, de azért értitek a lényeget), és legyőzi – ha nem tudnád, hogy ki volt az egyik ötletgazda és ki ült a rendezői székben, ez alapján kapásból megmondanád. Hosszan lehetne fejtegetni, hol is csúszott félre az ötödik felvonás, de már a legelején látszott rajta, hogy nem sok jó fog kisülni a dologból: a forgatókönyvet többször át kellett írni, mert nem tetszett a színészeknek, Roddenberry már az alapötlettől is gutaütést kapott, sőt, heves ellenkampányba kezdett – nem is tekintette a kánon részének. Ez aligha meglepő: az a kevés, amit A végső határ javára lehet írni, a film főgonosza és amúgy Spock féltestvére, Sybock, aki kellően árnyalt, mi több, tisztességesen kidolgozott karakter, valamint McCoy doktor nagyjelenete, amelyben egy illúzióban szembesül azzal, hogy tulajdonképpen megölte saját apját (DeForest Kelley itt egyébként talán az egyik legjobb Trek-es alakítását nyújtja). Ám ez még nagyon kevés az üdvösséghez: vannak jobb és vannak rosszabb epizódjai a frencsájznak, de A végső határ csont nélkül viszi a pálmát, ha utóbbiról van szó.

12. Star Trek: Nemzedékek (Star Trek Generations, 1994)

A ’90-es évek első felében maximális fordulatszámon pörgött a Star Trek-gépezet. 1994 tavaszán befejeződött a rendkívül sikeres sorozat, Az új nemzedék utolsó epizódjának forgatása, de vele párhuzamosan a legújabb mozifilmet, a Nemzedékeket hegesztették, majd annak végeztével nyáron már elkezdődtek a Deep Space Nine felvételei, végül szeptemberben egy másik új sorozat, a Voyager forgott. Sajnos ennek a megfeszített munkatempónak pont a nagyvászonra szánt alkotás látta kárát. A Nemzedékek ugyan nem indul rosszul, ám összességében mégis leginkább egy televízióra szánt dupla Trek-epizód benyomását kelti (ez egyébként Az új nemzedékes mozifilmeknél visszatérő probléma), ami ezen felül borzasztóan korszerűtlen látványvilággal operál. És bár a karakterprezentálás tartalmaz néhol érdekes dolgokat (az emberré válásra mindennél jobban vágyó Data figurája, illetve az, hogy a saját módján próbálja megélni a számára addig ismeretlen emberi érzelmeket, egyértelműen a film pozitívumait erősíti), mégsem ebből a részből fogjuk megtudni, hogy miért olyan népszerű Az új nemzedék legénysége, ahogy azt sem, hogy Picard miért jobb és kidolgozottabb kapitány a jó öreg Kirknél. És ha már Picard és Kirk: ugye a Nemzedékek cselekményének katalizátora a Nexus nevű anomália, amely minden vendégének boldog öröklétet biztosít, és ide akar visszatérni a főgonosz, Soran (Malcolm McDowell amúgy egyáltalán nem rossz a szerepben), ez azonban hatalmas pusztítással és több milliónyi ember halálával járna, így értelemszerűen az Enterprise meg akarja ezt akadályozni, melynek következtében Picard is a Nexusba kerül. Már az is megér egy misét, hogy az anomália szerint Picard leghőbb vágya az, hogy meghitt otthonában üldögélhessen, békésen a családjával, ami a valóságban soha nem adatott meg neki, de ez még úgy-ahogy rendben van. Viszont az már nehezebben megy át a rostán, hogy Kirk, aki csaknem nyolcvan évvel korábban került a Nexusba, az erdő szélén mosolyogva hasogatja a fát az isten háta mögött – egy hozzá hasonló vakmerő űrcowboytól ez minimum rettenetesen karakteridegen és teljesen nevetséges. De még ez is elmegy félig-meddig, legyen, láttunk már ezerszer nagyobb baklövéseket Trek-filmekben és sorozatokban, ez talán már meg se kottyan. Azonban amikor – és ez a film legnagyobb hibája, amit már lehetetlen neki megbocsátani – Picard és Kirk összefognak, hogy együtt állítsák meg Sorant, utóbbi végül feláldozza magát és meghal, de valami olyan méltatlan és dicstelen módon, hogy azt véleményem szerint egy jóízlésű Trek-rajongó sem tudja úgy végignézni, hogy ne szoruljon ökölbe a keze és ne szórjon átkokat mindenkire, akinek köze volt ehhez a filmhez. Később az alkotók is elismerték, hogy hibáztak, de persze már késő volt – nem kizárt, hogy ha manapság mutatnák be, az elvakult fanok már habzó szájjal követelnék, hogy forgassák újra az egészet. Őszintén: igazuk is lenne.

11. Star Trek: Űrlázadás (Star Trek: Insurrection, 1998)

Az előbb említettem, hogy Az új nemzedék legénységével készült mozifilmek gyakran keltenek olyan benyomást, mintha a sorozat egy-egy dupla epizódjai lennének – nos, az Űrlázadás című kilencedik részre igaz a legjobban ez az állítás. A sztori a Ba’ku nevű nép félreeső bolygóját állítja középpontba, amely az űrből jövő gyógyító és fiatalító hatású sugarak miatt felkelti a Föderáció és az ellenséges Son’a nép figyelmét, akik szövetkeznek azért, hogy kiűzzék a Ba’ku-t a bolygóról és kiaknázzák az ott rejlő lehetőségeket. Az alapsztori szinte üvölt egy olyan politikai töltetű koncepcióért, amit egyszer már láthattunk a hatodik részben, azonban az alkotók sajnos (már nem először) elszámolták magukat. A szomorú valóság az, hogy a morális kérdéseket feszegető témát csupán alibiként használják, és mindezt feláldozzák az akciójelenetek és az infantilis humorizálás oltárán. Előbbi viszont túlságosan televíziós hatást kelt, utóbbi meg már a sorozatban is rettenetesen sült el. Csak néhány példa: Picard szambazenére táncol a kabinjában, majd Worf-val és Datával együtt operettet énekelnek, Data matraccá fújja fel magát, hogy könnyeben boldoguljon a mély vízben, Riker felajzott tinédzserként viselkedik a bolygó adottságainak köszönhetően, Worf ugyanez miatt a pubertáskor nehézségeivel szembesül, és egy hatalmas pattanás nő az arcára, aztán Dara megkérdi tőle, hogy vajon neki is megkeményedtek-e a mellbimbói. Ilyen és ehhez hasonló idiótaságok követik egymást, ami miatt sem komoly, sem jó filmként nem lehet tekinteni az Űrlázadásra. Azt már mondanom sem kell, hogy emellett a főgonosz sem sikerült valami acélosra (pedig szegény F. Murray Abraham megtette, ami tőle telt), a Picard és egy helyi nő közt szövődő románc menthetetlenül belefullad a giccsbe, Jonathan Frakes pedig (aki természetesen Riker szerepét is játssza) mintha elfelejtett volna rendezni, és sikeresen bebizonyítja, hogy az előző film sikere csupán a véletlen műve volt. Az Űrlázadás sajnos méltán érdemelte ki az egyik legrosszabb Trek-filmnek járó díjat, de még egy tévéképernyőre szánt dupla epizódnak sem felelne meg teljes mértékben. Azonban, hogy mindenki megnyugodjon: innen már tényleg a jobb Trek-mozik következnek.

10. Star Trek: Nemezis (Star Trek: Nemesis, 2002)

A Nemezis című tizedik részt nem szokás szeretni. Stuart Baird rendezése az eddigi egyetlen Trek-film, ami nem hozta vissza a költségeit a jegypénztáraknál (ehhez a tényhez mondjuk hozzátartozik, hogy egy rakás box office-gyilkos blockbusterrel együtt mutatták be), és a kritikusok sem lelkendeztek érte. Pedig a Nemezisben minden megvan, ami egy jó Trek-filmhez kell: akciójelenetei és űrcsatái látványosak, tökéletesen megfelelnek a kor igényeinek (nem csoda, hatvan millió dollárból készült), és remekül prezentálja a frencsájz alapvető értékeit. A történet Shinzont, a Romulus új vezetőjét (preatorját) állítja középpontba, aki nem mellesleg Picard kapitány klónja. Terve, hogy elpusztítja a Földet, majd ezzel elfoglalja méltó helyét a Romulán Birodalom trónján. Természetesen ezt az Enterprise legénysége ezt nem hagyhatja szó nélkül, és innen egyenes út vezet oda, hogy Picard és Shinzon szembekerül egymással, ami magával vonja a kényelmetlen kérdést: mitől ember az ember? Merthogy Shinzon genetikailag azonos Picarddal, ugyanakkor előélete mégis merőben más, mint az idős kapitánynak. Börtönben nőtt fel, szenvedéssel, kínnal és gyűlölettel teli élete volt, ami miatt kegyelmet nem ismerő, hidegvérű gyilkos vált belőle – így jogosan feltételezhető, hogy Picard is ugyanide jutott volna ugyanilyen körülmények között. A dilemma, hogy vajon az embert csupán a körülmények formálják, vagy esetleg rejtőzik bennük valami más is, ami meghatározza, hogy milyenné válnak, az elejétől a végéig otthagyja kézjegyét a filmen, ami nem mellesleg komoly, sötét hangvételt kölcsönöz az összképnek (nagyon helyesen). A Nemezist emellett a fiatal Tom Hardy karizmatikus alakítása is emlékezetessé teszi. Apropó Tom Hardy: a filmmel kapcsolatos legviccesebb érdekesség, hogy 2004-ben, egy londoni Star Trek-találkozó előtt Robert Beltran (a Voyager sorozat egyik színésze) visszamondta a részvételt a rendezvényen, így a szervezőknek gyorsan ki kellett találniuk valamit, ezért kétségbeesésükben végül sikerült megszerezniük Hardy-t, akinek a rajongók még a vezetéknevét sem tudták, és sokan hálát is mondtak azért, mert nem vették meg előre a belépőjegyeket – és hogy eggyel több napjuk marad várost nézni. Persze akkor még senki sem sejtette, hogy jó tíz évvel később Hardy nemhogy milliószor ismertebb lesz, mint bármelyik másik vendég a találkozóról, de generációjának egyik legjobb színésze válik belőle. Ez persze sajnos semmit sem segített a film megítélésében: a Nemezis méretes szög volt a Star Trek koporsójában, és mivel az akkoriban futó tévésorozatot, az Enterprise-t is lelőtték nem sokkal később, a franchise egészen 2009-ig a pamlagon hevert, amíg új esélyt kapott, J.J. Ambrams rebootjának köszönhetően.

9. Star Trek III: Spock nyomában (Star Trek III: The Search for Spock, 1984)

Az egész Trek frencsájz vitathatatlanul legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Spock ugyan meghalt a második filmben, ámde ez egyáltalán nem akadályozta meg az alkotókat abban, hogy a folytatásban visszahozzák az életbe a hegyesfülű vulkánit. A Spock nyomában története szerint az előző részben – a Genesis nevű szerkezetnek köszönhetően – újjáéledt bolygón az oda kilőtt Spock holtteste is feltámad, és mivel a lelke, szintén az előző részben McCoy dokiba szállt, sürgősen egyesíteni kell a testével, mielőtt mindkét férfi meghal. A Föderáció azonban mindenki számára megtiltotta, hogy a planéta közelébe menjen, így Kirk és csapata fellázad, hogy megmentsék két barátjukat. A harmadik epizód tökéletesen illeszkedik Hollywood egyik legrégebbi alapszabályához, miszerint egy frencsájz fontos, meghatározó karaktere nem maradhat sokáig halott, és ha törik, ha szakad, mindenképpen fel kell támasztani – de ehhez képest az alkotók tisztességesen birkóztak meg a buktatókkal teli feladattal. Érdemes megemlíteni, hogy a Spockot megszemélyesítő Leonard Nimoy már a tervezett, de végül kútba esett második tévésorozatban sem akart szerepelni, és a második mozifilmet is csak azzal a kikötéssel vállalta el, ha karaktere a történet végén elhalálozik. Ezt követte az a feltétel, hogy a folytatásban csak úgy játssza el újra Spockot, ha ő rendezheti a filmet. Így is lett, és a végeredményt tekintve nem végzett rossz munkát. A mozifilmek közül itt érezni először azt, hogy az Enterprise legénysége egy nagy családot alkot, akik immáron lassan húsz éve ismerik egymást, kitartanak társaik mellett, és közös erővel fognak össze, hogy segítsenek családjuk két bajba jutott tagján. Ennek köszönhetően az elnyűhetetlen Kirk-Spock-McCoy trión kívül a többiek (Uhura, Sulu, Scotty, Chekov) is nagyobb játékidőt és teret kapnak. A cselekmény persze Kirk és Spock hosszú múltra visszatekintő, sok nézeteltérést és megpróbáltatást megélt, de mindig erősen kitartó barátságára fut ki, amit kellő méltósággal mutatnak be. Ehhez csatlakozik még Christopher Lloyd emlékezetes, ám néhol túlságosan is komikus irányba átnyúló klingon főgonosza. A Spock nyomában ugyan nem tört a nagyszerű második epizód babérjaira, de így is egy tisztességes, szórakoztató űrkaland kerekedett ki belőle.

8. Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond, 2016)

A Star Trek 2016-ban töltötte be ötvenedik életévét, ezért az alkotók semmit sem szerettek volna a véletlenre bízni, így, miközben megmaradtak a reboot-széria első két felvonásának akciódúsabb, látványorientált irányvonalánál, kicsit megpróbáltak visszakanyarodni Roddenberry elképzeléseihez is. Meglepő, hogy Justin Linnek, a Halálos iramban franchise egyik meghatározó rendezőjének ennyire jól sikerült elkapnia a tempót: ő, aki addig a fejet repesztő, zúzós akciójeleneteiről volt híres, ezúttal kissé lassabb, emberközelibb mederbe terelte a cselekményt Simon Pegg, Scotty megszemélyesítőjének forgatókönyvével, aki itt azokat az elemeket helyezte előtérbe, amelyektől annak idején a Star Trek Star Trek volt. A Mindenen túl egy igazi, esszenciális Trek-film: nem áldozza fel a frencsájz halhatatlan szellemiségét a speciális effektek és a látvány oltárán – noha ennek ellenére nagyon is a helyén van mindkettő. A főbb szereplőknek ismét megvannak a maguk dilemmái, és ugyan kissé sajnálatos, hogy Kirk és Spock ezúttal külön utakon járnak, és alig van közös jelenetük, ámde meglepő, hogy ez mennyire jót tett a filmnek. Mindkettejük a kilépést fontolgatja, mivel megkérdőjeleződött bennük a biztosnak tűnő jövő a Csillagflotta berkein belül, azonban, amikor ismét beüt a baj, újra fel kell ismerjék, hogy igazából mi az ő feladatuk és rendeltetésük az életben. Egy ismeretlen gonosz erő egy ügyes csellel tőrbe csalja az Enterprise legénységét, hajójukat darabjaira rombolják, az életben maradtak pedig egy elszigetelt bolygón érnek földet, ahonnan szinte lehetetlen a szökés. Kirk kapitány a megmaradt tagokkal a fogságba esettek után kutat, miközben a rájuk vadászó idegen zsarnok, Krall ördögi tervet eszel ki, hogy nem csak őket, de az egész Föderációt elpusztíthassa. Mindennél fontosabb tehát, hogy a legénység egy csapattá kovácsolódva győzze le a rájuk leselkedő fenyegetést, és emiatt tényleg úgy érezzük, hogy nem is külön emberekről van szó, hanem egy családról, egy közösségről, amely együtt, összefogva néz szembe az ismeretlennel és az ellenséggel. A Mindenen túlnak ugyan megvannak a maga hibái (Idris Elba – szegénynek már megint egy olyan gazembert kell eljátszania, aki teljesen kőkorszaki sablonokra épül – főgonosza már a sokadik a sorban, aki a legkisebb egyediségnek is híján van), a szenvedélyt és a lelkesedést viszont, amivel készült, nem lehet tőle elvitatni. Mind Justin Lin, mind Simon Pegg gyerekkoruk óta hatalmas Trek-fanok, rajta nőttek fel, szeretetük, odaadásuk és tiszteletük a franchise felé a film minden egyes képkockáján tetten érhető. Valódi, szívvel-lélekkel elkészített Trek-mozi, rajongóktól rajongóknak.

7. Star Trek: A mozifilm (Star Trek: The Motion Picture, 1979)

1977 nyarán berobbant a mozikba egy bizonyos jelentéktelennek gondolt sci-fi, ami a Star Wars névre hallgatott, és akkora pofont csapott le Hollywoodnak, hogy a fal adta a másikat. Nem volt mit tenni, reagálni kellett. A Paramount stúdiónak beugrott, hogy van nekik egy, korábban bebukott, de aztán az elkaszálása után kultstátuszba emelkedett sorozatuk, és egy tizedmásodperc alatt megszületett a döntés: nosza, csináljunk belőle mozifilmet! Az 1979-ben bemutatott legelső Trek-film egyébként egy második, egy évvel korábban tervezett tévésorozatból nőtt ki, és három és fél Star Warsnyi pénzt költöttek el rá, a rendezői feladatokat a sci-fi műfajban már harcedzett Robert Wise látta el, és tanácsadóként még a nagy Isaac Asimov is részt vett a munkálatokban. Bár a film szép sikereket aratott a pénztáraknál, mégsem bizonyult eléggé nyereségesnek, így a stúdió sem volt vele maradéktalanul elégedett – és ráadásul a kritikusok sem emelték piedesztálra. Pedig az egyik legjobb Trek-moziról van szó: az Enterprise legénysége egy Föld felé tartó veszélyes és fenyegető energiafelhővel néz szembe, ami elkeseredetten keresi a teremtőjét, és amiről aztán kiderül, hogy hosszú évszázadokkal ezelőtt maga az ember alkotta meg. Nem ez volt az első eset, hogy a Star Trek ilyen témákat boncolgat, de mint mindig, most is remekül sikerült prezentálni az emberiséget veszélyeztető gép történetét – ami nem mellesleg, ironikus módon pontosan a saját kreálmánya. Wise le sem tagadhatta volna, hogy mi inspirálta: a 2001: Űrodüsszeiához hasonlóan kifejezetten lassú folyású a cselekmény, sokkal kevésbé mozgalmas, mint kortársai, néha a kamera többet elidőz egy-egy díszleten és beállításon, mint kellene, sőt, mi több, akciójeleneteket sem igen tartalmaz. Nem meglepő, hogy a Star Warson edződött nézők nem igazán tudtak vele mit kezdeni, és a szélesebb közönség sem volt képes befogadni ezt a megszokottól eltérő víziót. Azzal, hogy a film terjengős, nemigen lehetne vitatkozni, viszont Trek-moziként zokszó nélkül megállja a helyét. Elgondolkodtató, intelligens, kreatív és filozofikus hangvétel határozza meg – azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli science fictionnek lennie kell.

6. Star Trek IV: A hazatérés (Star Trek IV: The Voyage Home, 1986)

Talán meglepőnek tűnhet a legkevésbé Star Trekes Star Trek-filmet az egyik legjobbnak titulálni a sorozatból, de A hazatérés nem véletlenül csücsül ott, ahol. A Spock nyomában eseményei után hőseink éppen hazafelé tartanak a korábban zsákmányolt klingon hajóval, amikor a Föld közelébe érve szembesülnek vele, hogy egy hatalmas, szivar alakú szonda a bolygó légkörének elpusztításával fenyegetőzik, mert nem kap választ azokra a hanghullámokra, amikre csak és kizárólag az akkorra már kihalt bálnák tudnának reagálni. Nincs mese, Kirkék egy vakmerő húzással visszautaznak a múltba (vagyis 1986-ba), hogy magukkal vigyenek néhány, akkor még élő példányt, hogy ezzel megmenthessék az emberiséget a kihalástól. Felejtsük el tehát a gaz földönkívülieket, meg úgy en bloc bármilyen hagyományos értelemben vett főgonoszt: a negyedik rész voltaképpen egy könnyed hangvételű, humoros családi film, ami valósággal fürdik a helyzetkomikumban (a jövőből érkezett emberek csodálkozva tekintenek a XX. századra, és primitívnek gondolják azt, így az alkotók frappáns görbe tükröt tarthatnak elénk), és ezen kívül egy mélyebb üzenetet is megfogalmaz. A többek közt a bálnákat is a pusztulás szélére sodró emberiség és a természetvédelem fontosságának témája ugyan nem esik messze a Star Trek alapvető gondolatiságától, a módszer azonban, amivel mindezt megvalósították ebben a filmben, már annál inkább. Ettől függetlenül tulajdonképpen mégis a javára válik a meditatív, filozofikus mélységű hangvétel nélkülözése és a humor minden korábbinál erősebb kiaknázása. A hazatérés lényegében egy időutazós vígjáték, és bármilyen megdöbbentő ez egy Trek-filmtől, az alkotók taktikája nagyszerűen bevált: a produkció 1986 második legnagyobb bevételt elérő filmje lett (szorosan a Top Gun mögött), és az addigi legnagyobb sikert aratott Trek-mozi, legfőképp a családi megközelítésnek köszönhetően. Valamint az sem elhanyagolható tényező, hogy főleg ennek a filmnek a sikere miatt adtak zöld utat Az új nemzedék című tévésorozatnak – már csak ezért is megérte elkészíteni.

5. Star Trek VI: A nem ismert tartomány (Star Trek VI: The Undiscovered Country, 1991)

A végső határ bukása után úgy tűnt, hogy a Star Trek-filmeknek végleg reszeltek, de végül sikerült meggyőzni a Paramountot, hogy adjanak még egy utolsó esélyt a frencsájznak, így, részben mert vészesen közeledett a Trek 25. évfordulója, elkezdődhettek a következő, szám szerint hatodik rész munkálatai. Még a Khan haragja direktorát, Nicholas Meyert is sikerült visszaédesgetni a rendezői székbe, és pont kapóra jött egy bizonyos jelentős geopolitikai esemény, azaz a Szovjetunió felbomlása – így A nem ismert tartomány alapsztoriját erre, no meg az USA és Oroszország akkori, kifejezetten érzékeny kapcsolatára fűztek fel. Azt maximum csak a laikusoknak kell megmagyarázni, hogy a Star Trek mindig is igyekezett reflektálni a világ aktuális problémáira, ami itt a Föderáció és a Klingon Birodalom közti béketárgyalásokban nyilvánult meg. A két nagyhatalom közötti ellentét hosszú, konfliktusokkal teli múltra tekint vissza, de a háborúkkal teli évszázadok után végre rendeződni látszik a helyzet, és kölcsönös együttműködéssel elindulhat a két oldal egy új, szebb világ felé. Azonban vannak olyanok, akik egyáltalán nem akarnak békét, ezért megtámadják a klingonokat, és mindezt az Enterprise legénységére kenik, Kirk kapitánynak pedig vissza kell szereznie saját és társai becsületét, valamint meg kell akadályoznia, hogy a Föderáció és a Klingon Birodalom pusztító háborúba kezdjen egymással. A hidegháborús allegória tehát adott, és Meyer feszes politikai thrillert faragott az alapötletből, Shakespeare-idézetekkel (amik nem mellesleg általában a klingonok szájából hangoznak el), remek színészi alakításokkal (még Shatner is jó, de a showt Christopher Plummer Chang tábornoka lopja el), és az alacsony költségvetéshez képest ügyes trükkökkel. Ezen felül a film legfőképp a változásról és a változás szükségességének elfogadásáról szól, és ennek megfelelően nem csupán annak a gondolata merül fel, hogy a Föderációnak most már tényleg érdemes lenne békét kötnie a klingonokkal, és hogy utóbbiak sem feltétlenül zsarnok, arrogáns, hidegvérű gyilkosok (legalábbis nem mindegyikük), hanem, hogy Kirkék felett talán már eljárt az idő, és talán itt az ideje szögre akasztaniuk az egyenruhájukat. Ami persze meg is történik, ha szó szerint nem is (ennek ellenére persze szépen búcsúztatják el őket a zárójelenetben), de átvitt értelemben mindenképp: A nem ismert tartományban véget ér egy korszak, az Enterprise pedig egy új csapattal robog tovább a mozivásznakon az ismeretlen felé.

4. Sötétségben – Star Trek (Star Trek Into Darkness, 2013)

2009-ben, hosszas hányattatás után J.J. Abrams végül feltámasztotta hamvaiból a szériát, ennek ellenére kevés keményvonalas rajongó bokszolt elégedetten a levegőbe, mivel a rendező filmje ugyan látványos és akciódús volt, de a franchise szellemiségét már jóval kevésbé őrizte meg. Egyrészt, az elégedetlen fanok ebből a szempontból nézve egy nagyon szűk réteget képviselnek, másrészt Hollywood halhatatlan alapszabályai szerint egy többszáz milliós blockbusternek elsősorban a szélesebb közönséget kell meghódítania, akik sajnos nem pont elmés párbeszédekkel tarkított filozofálgatásokat és diplomáciai eszmefuttatásokat várnak el a vetítőteremben. Ennek ellenére (vagy inkább épp ezért) a 2009-es film nagyot ment a mozikban, és véleményem szerint a tökéletes blockbuster mintapéldánya volt – csakúgy, mint a négy évvel később bemutatott folytatás, a Sötétségben. Nagyjából ugyanazt a formulát követi, mint az előzmény, ám a franchise gondolatisága ezúttal sokkal jobban kitapintható, még úgy is, hogy Abrams végeredményben megint csak a felszínt kapargatja. John Harrison, egykori Csillagflotta tag több tucat életet követelő terrorcselekményt hajt végre egy londoni archívum ellen, majd az akció miatt egy helyre összegyűlő flotta-vezetőkön is rajtaüt, amelynek következtében az Enterprise magánakciót indít Harrison felkutatására. A Sötétségben legnagyobb ütőkártyája vitathatatlanul Benedict Cumberbatch, aki papírízű motivációval felskiccelt elődjét csont nélkül felülmúlja, már üveget repesztő orgánumával is, egyúttal magával hozza a filmtörténelem egyik legegyértelműbb spoilerét, amellyel a hatalmas marketingkampány miatt talán még az is tisztában volt, aki még egy fia Star Trek-filmet sem látott soha. Tulajdonképpen az egész produkció, de különösen az utolsó harmada az 1982-es Khan haragja „remake-je”: nagyvonalakban ugyanazt láthatjuk itt is, mint ott, csak máshogyan, de bármennyire is meglepő (Spock üvöltését azért nyugodtan ki lehetett volna hagyni), a recept működik. Lehet, hogy alig hasonlít jobban a régi Trekekre, mint az előző rész, és lehet, hogy a filmet látva még Gene Roddenberry is forog a sírjában, de a Sötétségben ennek ellenére is egy izgalmas, szórakoztató popcornfilm, ami 2013-ban, akkor és ott pont elég volt az üdvösséghez.

3. Star Trek: Kapcsolatfelvétel (Star Trek: First Contact, 1996)

A Kapcsolatfelvétel című nyolcadik részt, amely egyébként az első, teljes mértékben Az új nemzedék legénységével készült Trek-film, a legjobbak között szokás emlegetni. És egyáltalán nem ok nélkül: Jonathan Frakes rendezése ügyesen mixeli össze a frencsájzban már törzsvendégként vissza-visszatérő időutazást az egész Star Trek brand legfélelmetesebb gonoszával, a Borggal. A kollektív tudattal rendelkező és abba minden egyes életformát kivétel nélkül asszimiláló „lény” rátámad a Föderációra, és bár az Enterprise-nak sikerül elpusztítania, a keserű következményeket látva Picardéknak nem az az első gondolatuk, hogy kényelmesen hátradőljenek a székükben: egy kisebb gép ugyanis elmenekül a múltba és megváltoztatja a történelmet, amelynek köszönhetően a jövőben a Borg népesíti be az egész Földet – az Enterprise tehát utánuk ered, hogy visszacsináljon mindent. A Kapcsolatfelvétel ügyesen lavírozik a komor hangulat és a finom humor között (utóbbiért James Cromwell részeges Zefraim Cochrane-je felel), miközben remekül járja körül a bosszú és az azzal járó nyughatatlan megszállottság témakörét, ami persze abból a korábbi tévéepizódból szökik szárba, amelyben Picardot asszimilálta a Borg. Ennek következtében nem csupán a kapitány karaktere van nagyszerűen megrajzolva (a mozifilmek közül itt sikerül a legjobban visszaadni a sorozatbéli jellemét), de a forgatókönyv is a figurák belső konfliktusaira épít – mint például Data emberré válás iránti vágyára, vagy épp Dr. Cochrane saját nagyságától való félelmére. Fordulatos, izgalmas, látványos, a Star Trek hagyományait tiszteletreméltóan követő darab ez, kritikai és pénzügyi szempontból is egyértelmű siker – nem utolsó sorban a frencsájznak is új löketet adott.

2. Star Trek (2009)

A kétezres években csúnyán rájárt a rúd a Star Trekre. 2002-ben a Nemezis jókorát bukott a kasszáknál és a kritikusoknál, az Enterprise című tévésorozatot pedig 2005-ben, mindössze négy évad után elkaszálták. Úgy tűnt, Roddenberry öröksége végleg a kukában végzi, ámde közben történt egy s más Hollywoodban, ami elgondolkodtatta a producereket. Konkrétan, hogy több más, hosszú múltra visszatekintő frencsájzt is rebootoltak, olyan nagy sikerrel, hogy az csakhamar követendő példa lett a különböző filmstúdióknak – és innen egyenes út vezetett a Star Trek újjászületéséig is. A 2009-es Trek-mozi egy frappáns időutazásos csavarral visszavisz minket Kirk és legénysége legelső kalandjához, azaz ellövi az egyik olyan megmaradt puskaporát, amit addig még nem láthattunk: a klasszikus karaktereket, Kirköt, Spockot, McCoyt és a többieket fiatalon, kevesebb tapasztalattal, valamint azt, hogy ezeket a figurákat milyen remények, konfliktusok és megpróbáltatások formálták azokká az emberekké, akiket az eredeti sorozatból és a későbbi filmekből ismerünk. Ennek megfelelően mindenki a rá kiosztott szerepet játssza: Kirk forrófejű és vakmerő, Spock karót nyelt és szigorú szabálykövető, McCoy állandóan zsörtölődik, és így tovább – a forgatókönyv remekül kezeli a szereplőket és egymáshoz fűződő, a cselekmény során szépen, fokozatosan fejlődő viszonyukat. Közben J.J. Abrams mindent megtesz, hogy blockbuster-kompatibilissé varázsolja az összképet: CGI-vel bőségesen megpakolt, látványos akciójelenetek, verekedések, robbanások tonnaszámra, és egyéb megszokott, hollywoodi elemek (többek közt sajnos indokolatlan poénok is), azaz minden, ami egy jó nyári látványfilmhez kell. A 2009-es Star Trek (ahogy már korábban is utaltam rá) a tökéletes blockbuster egyik mintapéldánya, ami alatt nem csak, hogy jobban csúszik a popcorn a speciális effekteknek köszönhetően, de még a karakterekre is hajlandó időt szánni. Tény, hogy esszenciális Star Trekként bőven hagy kívánnivalót maga után, de közben nem lehet szó nélkül elmenni a film hatalmas, katartikus érzelmi töltete mellett: amikor az idős Spock találkozik a fiatal énjével, és a régi szép időkről regél, vagy amikor a narrációjával párhuzamosan elindul útjára az Enterprise, azok olyan emlékezetes, kultikus pillanatok, amelyek láttán nehéz elképzelni, hogy van olyan Trek-fan, akinek a látottaktól nem gördül le minimum egy könnycsepp az arcán.

1. Star Trek II: Khan haragja (Star Trek II: The Wrath of Khan, 1982)

Gondolom, a gyakorlottabb Trek-rajongókat nem érte váratlanul az első helyezett kiléte. Pontosítsunk: nehéz komolyan venni egy olyan Trek-filmes toplistát, ahol nem a Khan haragja foglalja el a dobogó legfelső fokát. Az első rész zakója után szigorú döntésekre volt szükség, így a folytatás költségvetését megnyirbálták, Roddenberry-t pedig szinte azonnal kirúgták a projektből, és a történetet az eredeti sorozat egyik epizódjára, a Space Seed-re húzták fel. Ott az Enterprise hátrahagyott 73 genetikailag feltuningolt szuperembert egy félreeső bolygón, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak, vezetőjükkel, Khannal az élen. Azonban a planéta nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a csapat másfél évtizedig sínylődött az embert próbáló körülmények között, türelmesen várva a bosszúra. Végül erre lehetőség is nyílik: a Föderáció egyik hajója véletlenül rájuk bukkan, Khan és társai pedig elindulnak, hogy kíméletlenül leszámoljanak legfőbb ellenségükkel, Kirk kapitánnyal. Az előző rész filozofikus sci-fije után Nicholas Meyer már jóval akciódúsabb és kalandosabb vizekre evez, hovatovább, kifejezetten földhözragadt hangot üt meg: Kirk kapuzárási pánikkal néz szembe, ehhez mérten Shatner itt villantja meg legjobban színészi képességeit (karrierje legérettebb alakítását nyújtja), de ha a cselekmény katalizátoraként szolgáló halál-a halállal való szembenézés-újjászületés szentháromságának témáját nézzük, abban az esetben is egy olyan Trek-filmmel van dolgunk, amely tökéletesen bemutatja a franchise elengedhetetlen gondolatait. Mégis, aki felteszi az egészre a koronát, az nem más, mint a nagyszerű Ricardo Montalban, aki valami olyan elemi erővel kelti életre Khant, hogy amiatt a karakter nem csak a komplett Star Trek legjobb, legkarizmatikusabb főgonosza, de az egész filmtörténelem egyik legnagyszerűbb antagonistája is egyben. A zárójelenet pedig szinte könnyeket csal az ember szemébe: Spock meghal, Kirk elmondja a filmtörténelem egyik legmegindítóbb monológját, egy bolygó születik újjá, és végül a kapitány is szomorúsággal vegyülő boldogsággal tekint a jövő felé – mert bár fizikailag nemsokára eljár felette az idő, szellemileg mégis sikerült megfiatalodnia. A Khan haragjáról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni: az, hogy a legjobb Trek-film, nem is kérdés, de emellett minden idők egyik legkiválóbb sci-fije is.

eyJodG1sIjoiPGRpdiBjbGFzcz1cIi0tcGF0cmVvbi1tcHVcIj5cbjxhIGhyZWY9XCJodHRwczpcL1wvcGF0cmVvbi5jb21cL2dhbWVyMzY1XCIgdGFyZ2V0PVwiX2JsYW5rXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtYmcucG5nXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtcm0ucG5nXCI+XG5cdDxpbWcgc3JjPVwiXC9+ZnNcL2Jhbm5lclwvMDBcLzAwXC8wNVwvcGF0cmVvbi1tcHUtcmliYm9uLnBuZ1wiPlxuPFwvYT5cbjxcL2Rpdj5cbjxzdHlsZT5cbi4tLXBhdHJlb24tbXB1e1xuXHRvdmVyZmxvdzpoaWRkZW47XG5cdHdpZHRoOiAzMDBweDtcblx0aGVpZ2h0OiAyMDBweDtcblx0cG9zaXRpb246IHJlbGF0aXZlO1xufVxuLi0tcGF0cmVvbi1tcHUgaW1ne1xuXHR0cmFuc2l0aW9uOiBhbGwgLjNzO1xuXHRwb3NpdGlvbjphYnNvbHV0ZTtcblx0dG9wOjA7IGxlZnQ6MDtcbn1cbi4tLXBhdHJlb24tbXB1IGltZzpudGgtY2hpbGQoMSl7XG5cdGZpbHRlcjogYmx1cigycHgpO1xuXHR0cmFuc2Zvcm06IHNjYWxlKDEuMSk7XG59XG4uLS1wYXRyZW9uLW1wdTpob3ZlciBpbWc6bnRoLWNoaWxkKDIpe1xuXHRmaWx0ZXI6IGJsdXIoNHB4KTtcblx0dHJhbnNmb3JtOiBzY2FsZSgxLjEpO1xufVxuXG4uLS1wYXRyZW9uLW1wdTpob3ZlciBpbWc6bnRoLWNoaWxkKDEpe1xuXHRmaWx0ZXI6IGJsdXIoMCk7XG5cdHRyYW5zZm9ybTogc2NhbGUoMSk7XG59XG48XC9zdHlsZT4iLCJpbWFnZXMiOltdLCJ1cmwiOiIifQ==

CHASE
MBTI - Musician Edition

3 napja
3

CHASE
2020 legjobb filmjei

8 napja
1

Necroman Mk2
Eddig bírtam...

8 napja
5

Comedian
Az elit alakulat

9 napja
4

axl
Füstölgő (ab)roncsok

2021.09.13.
4

Comedian
Eleven kór

2021.09.12.
1

Comedian
Játszd le nekem a Mistyt!

2021.09.09.

CHASE
Az évtized filmes jelenetei 3.

2021.09.08.
4

Comedian
Vaksötét 2

2021.09.08.

Comedian
ShangChi és a TízGyűrű legendája

2021.09.04.
3

CHASE
Az évtized filmes jelenetei 2.

2021.09.02.
3

Comedian
Kampókéz (2021)

2021.08.30.
5

CHASE
Az évtized filmes jelenetei 1.

2021.08.30.
4

Comedian
Kampókéz (1992)

2021.08.28.

Comedian
A tizedes háreme

2021.08.27.

HuN Makaveli
A nagy visszatérés

2021.08.24.
27

Necroman Mk2
FEZ

2021.08.22.
6

Comedian
Batman: A Fehér Lovag átka

2021.08.17.

Comedian
Toplista - Star Trek-filmek

2021.08.11.
6

Comedian
Az Öngyilkos Osztag

2021.08.09.
30