Maximális fájdalom

Az Alan Wake-ig észre sem vettem a lövedéket a mára ikonikus logóban

Max Payne érkezése előtt a finn demoscene-ből kisarjadó Remedy neve már a Death Rally miatt ismerősen csenghetett sokak számára, ám a valódi áttörést kétségkívül a dektívből lett szökevény(ből lett detektívből lett szökevény... ajaj, spoiler!) története hozta el nekik. Azt azért nem mondhatnánk, hogy a semmiből robbantak be a köztudatba, hiszen a játék 2001-es megjelenéséhez hosszú és kacskaringós út vezetett két halasztáson keresztül, miközben a 3DMark nevű népszerű számítógépes benchmark-program készítéséért felelős Futuremark személyében egy érdekes oldalágat is növesztettek.

Szegény Max itt még nem is sejti, mibe mászott bele...

De mitől volt olyan nagy szám a morcos tekintetű (mások szerint szorulással küzdő) zsaru kalandja? Először is baromi jól nézett ki (feltéve, hogy egy akkoriban csúcsnak számító GeForce 3-mas videokártya duruzsolt a gépedben és mellé legalább 256 MB RAM), köszönhetően a saját fejlesztésű engine-nek és az alkotók azon döntésének, hogy a textúrák nagy részét valódi fényképekből hozzák létre. Másodszor sikeresen lovagolta meg a Mátrix által akkoriban csúcsra járatott-, videojátékban pedig talán elsőként alkalmazott 'bullet time' mechanikát. Végül, de nem utolsósorban Sami Järvi (vagy ismertebb nevén Sam Lake) - amellett, hogy az arcát is "kölcsönadta" a főhősnek - olyan fordulatos, intrikával és hagyományos film noir elemekkel átszőtt sztorit rittyentett hozzá, amivel új szintre emelték a filmszerű akciójátékok zsánerét.

Ő így mosolyog

Max elkeseredett, egyszemélyes bosszúhadjárata a New York-i alvilág ellen mondhatni már-már tradicionális felütéssel kezdődik. Adott egy mintaszerű zsaru mintaszerű élettel (kertvárosi ház, szerető feleség, kisgyerek), amit fenekestül felforgat néhány drogos esztelen ámokfutása. Történetünk alanyát ez szilárd elhatározásra bírja: kerül amibe kerül, megfizet a felelősöknek és belülről számolja fel az újfajta kábítószert terjesztő bandát. Ám az amúgy sem egyszerűen kivitelezhető terv váratlan akadályba ütközik, amikor Max-et (természetesen ártatlanul) megvádolják egykori társa és jelenlegi összekötője meggyilkolásával, aki mindemellé a beépített nyomozásról tudó kevesek egyike volt. A marcona ex-rendőr így már nem csak a bűnözők-, de korábbi kollégái elől is menekülni kényszerül, töltényhüvelyekkel és véres holttestekkel szegélyezett széles ösvényt hagyva maga után az elmúlt évtizedek legszörnyűbb hóviharával sújtott éjszakában.

Ilyen jópofa képregényszerű átvezetők tarkítják az elbeszélést

Akik esetleg attól félnének, hogy a cselekmény további részletezése fog következni, azokat gyorsan megnyugtatom: nem áll szándékomban ezzel untatni a játékot már ismerőket vagy elrontani azok szórakozását, akik eddig valami oknál fogva elkerülték. (Nekik hatalmas ejnye-bejnye, volt rá majdnem 20 évetek!) A fentiek egyébként nagyjából a (demo-ban is megtalálható) prológus és az első fejezet összegzése, ennél lényegesen kacifántosabb lesz a végére a skandináv mitológia (főleg a ragnarökre vonatkozó) darabkáival finoman meghintett történet. Na de csitt, erről több szó e helyütt ne essék!

A hangsúly persze - az akkori műfajtársakhoz hasonlóan - a lövöldözésen volt, senki agytekervényeit nem kívánták feleslegesen igénybe venni holmi logikai feladványokkal. Viszont amit cserébe kínáltak, az legalább hiba nélkül tette a dolgát és az időlassítás újszerű élményének adrenalin-szószában tocsogva olyan észrevétlenül suhantunk el a virtuális New York lenyűgöző díszletei között, hogy máris térdig gázoltunk a hullákban, mielőtt annyit kérdezhettünk volna: "John Who?"

Végzetes vonzalom

A folytatás sem váratott sokat magára és az előd által roppant magasra tett lécet könnyűszerrel ugrotta meg majd' minden téren. Még szebb grafika, még pörgősebb akció és még csavarosabb történet jellemezték (egy szerelmi szállal kiegészülve, ami - meglepő módon - nem rontotta el), valamint az újonnan hozzácsapott Havok fizikai motornak hála jelentősen javult a tűzharcok dinamikája. Bármennyire eltúlzott volt is a ragdoll-effektus, általa sokkal időtállóbb lett a játék ezen aspektusa, mint az első felvonás kartonlap mentén elfekvő rosszfiúi, a ténykedésünk hatására szanaszét repkedő tereptárgyakról már nem is szólva. (Mindezt 1 teljes évvel a Half-Life 2 előtt!) Mélyreható reformokat persze hiába keresnénk benne (oké, azért kaptunk egy korrekt Dead Man Walking módot), inkább csak a régi, jól bevált mechanizmusok finomításáról beszélhetünk, de a sikerhez ennyi elég volt. (Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani, ugye.) A szálakat is szépen elvarrták, szerintem kár volt utólag bolygatni a sztorit. (A harmadik részről épp ezért nem fogok írni, így ha arra vártál, sajnálom, hogy csalódást okoztam.)

Még mindig úgy gondolod, hogy ronda a nyakkendőm?!

Na és mit nyújtanak ezek a címek 2020-ban? Leginkább két kiváló történetű és hangulatú TPS-t, amikben a játékmenet sem öregedett rosszul (különösen a második rész esetében), de főleg az élmény páratlan, amit együttesen nyújtanak. Ha eddig valamiért kimaradtak volna az életedből, tartozol magadnak annyival, hogy sürgősen bepótold őket!

(A képeket az internetről szedtem és kattintásra varázslatos helyekre vihetnek)