A nosztalgia egy idő után sokunk számára menekülés. Menekülés a múltba, a pozitív érzések világába. A nosztalgia megszépíti az emlékeket, annak a varázsa pedig előrevihet minket az ismeretlen és rideg jövő felé, ahol új értelmet nyerhet minden, amit addig magadba szívtál.
A Forgotten Fields főszereplője egy író srác, aki folyamatos küzdelemben áll önmagával. Nem fog nála a tinta, emellett életét is amolyan zsákutcának tekinti. Édesanyja hívására azonban hazautazik, mivel a család épp a régi otthon túladásán fáradozik, így mielőtt a szülői ház más kezekbe kerülne, főhősünk részt vesz a közös családi összejövetelen.
Erről szól a Forgotten Fields, amely a tavasz egyik érdekes indie megjelenése volt és majdnem elsiklottunk felette. Érdekes, hiszen a Frostwood gyakorlatilag egyszemélyes fejlesztőstúdió, Armaan Sandhu pedig összefoglalta mindazt, amit a késő húszas, korai harmincas éveiben foglalkoztathat egy mai fiatalt. A személyes élmények Goa városának szépségét, és a barátok-szülői kapcsolatok viszonyait is átszövik a történet során. A játék maga egy kalandjáték - kicsit több, mint egy átlag sétaszim, de valójában egy narratív darabja a zsánernek. Vannak benne a sztorit és dialógusokat feldobó minijátékok, apró QTE-jellegű akciók, és olykor tényleges feladatok is, amelyeket el kell végezni, de ezek amúgy színesítik Sid kalandját.
Visszaemlékezések és a hősünk fantasy-világa között ugrál a narratíva - ez utóbbi a Forgotten Fields egyik érdekes eleme. Itt a hősnő az elveszett varázserejét próbálja visszaszerezni, hasonlóan hősünk alkotói válságához. A játék persze a legnagyobb melankóliába is csempész némi humort, önreflexiót vagy napfényt, így a két-három órás kaland végére inkább felemelt fejjel, mintsem a drámától fojtogatva állunk fel a képernyő elől. És jól is van ez így, mert a nyárhoz hozzátartozik a nyomasztó meleg, de a frissítő csobbanás is.
A felhasznált Unity motor alkalmazása és a technikai állapot mutatja a játék egyszerzős mivoltát - sajnos sok apró bug ekézi az immerziót. A kameramozgás kicsit darabos, az épületekbe betérve a falak áttetszősége sem mindig egyenletes, és hősünkkel könnyen felakadunk, legyen szó egy könyvespolcról, vagy a fantáziavilág zegeiről-zugairól. Az összkép viszont stilizált mivoltában is szép, ehhez pedig egy jóféle, amolyan Life is Strange-et idéző soundtrack társul. Innen nézve máris szépítettünk a Forgotten Fields technikai és prezentációs oldalán.
A Forgotten Fields egy nagyon kellemes és emlékezetes meglepetése az idei év indie-felhozatalának. Igazi "wholesome" játék, ami a szerző érzékenységének és tehetségének tükre. És valahol egy belső tükör is - szinte biztos vagyok benne, hogy a becélzott korosztály számára sok mondanivalóval bír majd a játék. Mert a cikkíró jómaga is tudja, hogy "Summertime Sadness" feldolgozása nem mindig egyértelmű. A Forgotten Fields - akár egy terápia - segíthet néhány felismerésben, vagy görcs feloldásában. És most, a nagy meleg ellenére is jó belegondolni, hogy a játékok palettája ilyen irányban is kezd komoly bővülést mutatni.