Final Fantasy 16: The Rising TideDLC Teszt

Felemás érzések áradata kavarog a fejemben, ahogy ülök a monitor előtt. Felemás, mert a Final Fantasy 16 második kiegészítőjével pontosan azt kaptam, amire számítottam, de sajnos gyarló az ember: többre vágytam. Kezdve azzal, hogy az alapjáték, így utólag nézve legalábbis, a második felére bizony ellaposodott számomra - a sztori Ultima megjelenésével magára hagyta komolyabb, életszerűbb (haha) témáit, a harcok rutinszerűbbé és kicsit unalmasabbá simultak, a harsány, filmszerű szörnyes csetepaték ritkultak és rövidültek... Ahogy a blight terjedt Valisthea világában, úgy hatalmasodott el a játékoson a reménytelenség. Jó, nyilván túlzok, de számomra az volt érdekesebb, milyen lehetett volna a FF16, nem pedig amilyen ténylegesen lett. Hogy aztán az Echoes of the Fallen dlc szögegyszerű és jórészt szürke mivolta a maradék bizakodásomat is végleg eloszlassa a második (Végső? Remélem, végső.) kiegészítő tartalom kapcsán. Hiszen kezdetben nem is tervezték őket, ami hozzájárul egy újabb kellemetlen, toldott-foldott érzéshez.

A Rising Tide pont ugyanabban a pozícióban indítható, az Origin-ba tett hajrá előtt, mint az Echoes - csak másik npc másik küldetésével a menedéken: a „The Rising Tide“ a világ egy eddig felfedezetlen szegletébe kalauzolja Clive-ot, barátait és üzletfeleit. Mármint Jill, Joshua és Torgal fog elkísérni minket (ezúttal is). Hogy adjunk a kalandnak egy kis pozitív kicsengést, a kiegészítő új területei csodálatosan festenek, kontrasztban minden más helyszínnel az ég kék, az idő napsütéses, a táj zöldell és teli van élettel. Hogyan lehetséges ez? Persze, hogy egy újabb kristályhegy mágiája folytán, a hiányzó Eikon Dominantjával és valami nagyon ésszerű időbefolyásoló varázslattal. Annyi lényeges, hogy hőseinknek természetesen kényszeresen le kell győzni az újabb fenyegetést, mielőtt Ultima megkaparintja ezt az erőt is. Vagy fordítva. Igazából mindegy. Ezen a ponton szinte már lényegtelen a háttér, pedig régebben az volt a sorozat igazi erőssége.

Bámulatos azonban a grafikai megvalósítás, valamint komolyabb bugokkal sem találkoztam. Mivel az alapokat lényegesen nem változtat(hat)ják meg, az új területek hasonló koncepcióval épültek. Az első dlc-vel ellentétben viszont eljutunk egy kisebb faluba, ahol maréknyi mellék-küldetés teljesítése mellett egy új történetszál lesz a jutalmunk, valamint egy új, fontosabb (?) npc is csatlakozik hozzánk rövidtávon. A pályatervezés persze ugyanúgy egyszerű, mint az eddigiekben, annyi különbséggel, hogy hajszálnyival jobban palástolja a linearitását. És igen, a végjáték most bizony akár nosztalgikus érzéseket is hordozhat, azok számára, akik annak idején rengeteg időt öltek MMO-kba. A végjáték során a romos „labirintus“ kifejezetten régi wow-os insták emlékeit idézte fel bennem. Nem véletlenül, a Square Enix-nél ez a részleg felelős a kritikailag elismert FF14 istápolásáért. Néhány nagyobb főellenfél, a végén a Rising Tide attrakciójával, Leviathan-nal.

Kalandunk során előbb az új eikon képességeit kapja meg Clive, a fejlesztési fával együtt (így téve teljessé a repertoárt). A Rising Tide csúcspontja pedig az eikon-csata a végén, ami látványban vetekszik az alapjáték legjobbjaival. Öt különböző fázist kapott, egy brutális nehézségi tüskével a közepén. Na nem a bonyolultsága emeli őt az eddigiek fölé, hanem a „dps-check“ néven elhíresült fázis, amikor Leviathan védőpajzsot emel maga köré, amit alacsony sebzéssel nem tudunk időben lebontani, még tökéletes támadás-lánccal sem. Még magasabb sebzéssel is alig hibázhatunk, és ha elbukjuk ezt (márpedig párszor el fogjuk bukni), a legendás szörny elárasztja a falut a címadó cunamival. És aztán kezdhetjük elölről a fázist, vagy a teljes helyszínt. Arról a faluról beszélünk, aminek létezéséről pár órája szereztünk tudomást. A negyedik próbálkozásomnál már kezdtem furcsán nézni. Tegyük fel, legyőzzük a jószágot, a jutalmakat valahogy mégsem érzem megfelelőnek. Az új speciális képességek ugyan kicsivel színesebbé teszik a harcokat, Clive ezen a ponton már bármivel különösebb erőfeszítés nélkül elbánik. Igazán egy újrakezdés tud értelmet adni a továbbiaknak, a new game pluszhoz viszont még gyűjtöm a motivációt.

Elérhetővé válik viszont a Kairos Gate opció a menedék Arete kövénél. Ez egy új rogue-like mód, ahol Clive húsz, egyre nehezedő harcban teheti próbára magát. Minden csata után értékelést kapunk, valamint bónusz képességeket, amit a következő körben hasznosíthatunk. Érdekesen hangzik? El lehet bohóckodni vele egy ideig, de nekem ez már a mellékes tevékenységek legszélére sodródott. Csakúgy, mint a hirdetőtáblás szörnyvadászat, vagy a zenegépes muzsikák beszerzése (vehetünk pár újat most is). Egy pár pontnyi statisztikával jobb fegyver, esetleg felszerelés? Szerintem nem hiányozna.

Egy szó, mint száz, a Rising Tide dlc kicsit több, kicsit jobb és sokkal nagyobb kihívás, mint az Echoes volt cirka fél éve. Ugyanúgy nincs kihatása az alapjáték befejezésére viszont, ahogy elődjének sem volt. Érezhetően azoknak szól, akik rongyosra játszották már az eddigieket, és kérnek még pár falatnyi repetát. A látvány csodálatos, kár, hogy újra ilyen rövid idő alatt letudható (nem számítva a Leviathan csatát), pusztán négy-öt óra az egész. És a sztori sem több átlagosnál. A legnagyobb pozitívum persze az eikon-harc, dacára az egyenetlen kihívásnak. Lehet, pár év múlva újrajátszva jobb lesz a véleményem.

PLATFORM PS5
KIADÓ Square Enix FEJLESZTŐ Creative Business Unit III
MEGJELENÉS 2024. április 18. ÁR 7490 Ft