1986 – The Hellbound Heart

Clive Barker megírja a Pokolkeltő (The Hellbound Heart) című történetet, amelyben Frank, a hedonista gazember megszerez egy misztikus kirakós dobozt, a LeMarchand-féle Lament-konfigurációt. A doboz segítségével démoni cenobiták idézhetők meg, akik így kapcsolatba kerülnek az emberi világgal. Ez a történet fektette le a Hellraiser ikonikus témáinak alapjait: a fájdalom és az élvezet összefonódását.

1987 – Hellraiser (Kísértetház)

Elkészül az első Hellraiser-film, amelyet Clive Barker írt és rendezett, ezzel a saját történetét adaptálva. Pinhead, a hírhedt cenobita – akinek az eredeti kisregényben még nem volt neve – innentől válik a horrorrajongók egyik legnépszerűbb gonosztevőjévé. Ikonikus megjelenése jelentős szerepet játszott abban, hogy a Hellraiser az évtizedek során kultikus klasszikussá vált.

1988 – Hellbound: Hellraiser II (Hellraiser 2. – A pokol mezsgyéje)

Megjelenik a folytatás, amely az első film eseményei után veszi fel a történet fonalát. Ezt 1992–2022 között további filmek követik. 1992 és 2018 között még nyolc Hellraiser-film készült, majd 2022-ben a franchise újragondolt változata is megjelent.

A Hellraiser-örökség

Mondhatni, hogy bár olyan horrorfilmeken nőttem fel, mint a Démonok, Az erdő szelleme (Gonosz halott), a Péntek 13. vagy éppen a Rémálom az Elm utcában, a Hellraiser még évekkel később is komoly hatással volt rám. Pedig Pinheadet, a sorozat ikonikus cenobitáját először még csak a német Popcorn magazin egyik képén láttam, mégis annyira beleégett a memóriámba, hogy 4-5 esztendővel később szinte megállt a szívem, mikor a Hegyvidék Központ videotékájában a kezembe akadt a Hellraiser 2. – A pokol mezsgyéje VHS-borítója.

Ez a találkozás annyira zsigeri volt, hogy másfél éve a tematikus Borzongás bookazine, a VHS oldalain Szegek a pokolból címmel a szerkesztőség kedvencei között írtam róla. Akkor úgy indítottam a visszaemlékezést: „Volt egy alak, akit már láttam valahol. Talán a rémálmaimban. Talán egy magazinban. Aztán ott termett előttem a videotéka polcain, és én majd kiugrottam a bőrömből, hogy aztán kampókkal és késekkel szaggassák szét ezek a szörnyetegek, melyek fájdalmat és gyönyört hoznak.” Ebből talán látszik, milyen élmény volt megismerni a cenobitát és húsban-vérben-orgazmusban dagonyázó kompániáját.

Most pedig, sok esztendő elteltével, 2026-ban itt a Clive Barker’s Hellraiser: Revival videojáték, amely a Pokolkeltő kisregényre, valamint az első két film világára összpontosít.

A játék története egészen pontosan az első film eseményei után húsz évvel játszódik, méghozzá Aidant irányítva, akinek elsődleges célja az, hogy megmentse barátnőjét, akit a cenobiták egy szadomazo aktus során a pokoli mélységbe rántottak, méghozzá egy titokzatos kirakós doboz, a Genezis-konfiguráció használatának köszönhetően. Aidan bőrébe bújva (ehhez szerencsére senkit sem kell megnyúznod) a doboz pokoli képességeit is használnod kell ahhoz, hogy életben maradj a Pinheaddel kötött alku során, szembeszállva az őt és a cenobitákat imádó, elmebeteg szektával. Ha pedig kudarcot vallasz, szenvedésed még a Pokolban is legendássá válik.

A Resident Evil és a Condemned nyomában tépik szét a lelked

Mondjuk úgy, hogy a Hellraiser: Revival leginkább a Resident Evil és a Condemned szerelemgyereke, de ezen a gyerkőcön azért látszik, hogy az Amnesia és az Outlast is többször csengetett a pokol kapuján, mint kellett volna. Ennek köszönhetően belső nézetben egyszer a pokolban, a Leviathan árnyékában menekülünk, fejtörőket oldunk meg, és keressük a kiutat, máskor pedig a Földön élünk át nem kevésbé nyomasztó, rémálomszerű helyzeteket. És, hogy mi is az a Leviathan? A Hellraiserben a Pokol és a Labirintus ura, valamint a cenobiták teremtője; a franchise mitológiája szerint ő a „Hús, az Éhség és a Vágy Istene”, aki a rend megszállottja, és az emberi húst, valamint a földi létet csupán a káosz megnyilvánulásának tekinti, amit fel akar számolni. Jó, mi?

A realitás a Hellraiser játékban is eléggé lázálomszerű. Szado-mazo klubban, erdőben, mocsárban, csatornában és temetőben éppen úgy megfordulunk, mint a szekta vezetőjének villájában, közben pedig emberi és kevésbé emberi létformákkal akasztjuk össze a bajszunkat. Az inventory kezdetben elég szűkös, majd folyamatosan növeljük a kapacitását, a falon lévő kis lyukaknál mentünk, töltényt és gyógyító csomagot kraftolunk, az ütő- és vágóeszközök pedig idővel tönkremennek, avagy vagy megjavítunk valamit, vagy a kezünkben esik szét, akár a legnagyobb harc közepette. Szerencsére van egy kereskedő asszonyság, akinél eladhatunk, vásárolhatunk, fejlesztéseket szerezhetünk – utóbbiakkal lőfegyvereinket erősíthetjük, illetve a kraftolható eszközök számát gyarapíthatjuk. És bizony még a Genezis-konfiguráció is fegyverré válik a kezünkben, hogy tárgyakat reptessünk, tüzet gyújtsunk, sőt – a franchise-t ismerve nem meglepő módon – magát a poklot szabadítsuk el.

Clive Barker egy úr… de a digitális pokolban is az?

Mondjuk úgy, hogy szégyenkeznie nincs miért. Bár a Hellraiser: Revival helyenként túlzó, és a végjáték ellenére sem tudom teljesen hova tenni Pinhead viselkedését, Doug Bradley visszatérése a legnagyobb fegyvertény. Az úr közel két évtized után bújt újra Pinhead szerepébe, és szerencsére nem csináltak belőle egy egyszerű, fegyverrel lelőhető „főellenséget”. Pinhead abszolút megőrizte a filmekből ismert kimért, filozofikus és manipulatív karakterét, aki nem olcsó ijesztgetésekkel operál, hanem alkut köt, és szembesíti a főhőst a saját sötét múltjával és vágyaival. Más kérdés, hogy soha nem láttuk még ennyit segíteni és vezetni egyetlen bűnöst sem, még ha van is rá oka. A Chatterer cenobita viszont egy legyőzhetetlen, Mr. X-szerű (Resident Evil) üldöző szörnyeteggé degradálódott, ami szerintem nem méltó a karakter tragikus háttértörténetéhez.

Az utolsó problémám az, hogy a szekta kissé leegyszerűsíti a Hellraiser lényegét. A klasszikus filmekben a Lament-konfiguráció (a Doboz) egy személyes transzgresszió, amely egy egyéni vágy és bűn útján nyílik meg. Mivel a játék jelentős részében egy fanatikus, BDSM-szektát kell üldözni és ellenük harcolni, a játék tipikus akció-horrorrá válik, ami nagyon durván kizökkent a misztikumból, és kimondottan a folyamatos küzdelemre helyezi a hangsúlyt.

Az viszont egyértelműen látszik, hogy Clive Barker maga felügyelte a projektet. A feszültségteremtés, a vizuális elidegenítés, a BDSM-esztétika és a sötét, groteszk testhorror ugyanolyan rideg és elborzasztó, mint az első két klasszikus filmben. Talán nem véletlen a rengeteg YouTube-tiltás sem, ami a videóközvetítéseknél történt. Hozzáteszem, hogy a Hellraiser-univerzumban akár ennél is többet és durvábbat is el tudnék képzelni. A szado-mazo részek egészen visszafogottak ahhoz képest, hogy Barker elméjéből a franchise eleve a meleg klubok sötét szobás élményeinek segítségével tört elő. Ehhez képest egészen visszafogott módon szinte minden ki lett takarva, tényleges szexualitást egyáltalán nem, nemi szerveket pedig éppen csak látunk. Bármennyire is panaszkodtam az unalmassá vagy frusztrálóvá váló játékmenet miatt a harcokra és az ismétlődő mechanikákra, valahol ez a fajta „szenvedés” és a játékos harca a túlélésért is egészen illeszkedik az eredeti tematikához.