Ace Combat 8 - Wings of TheveTeszt

Az Ace Combat sorozat történetéről már sokat beszélgettünk itt a lapunk hasábjain, legutóbb például a hetedik megjelenés kapcsán. Ha szeretnéd magad felhozni a témában, ajánljuk magunkat mégpedig a legutóbbi rész, vagy éppen egy korábbi PSP-s epizód tesztjével. Idézzük is meg Antaru írását gyorsan a Skies of Deception kapcsán, mert jól megragadja a fámát.

A JÁTÉK ÜZEMANYAGA - Antaru szerint

Az AC sorozat varázsa nem egyszerűen a konzolon oly ritkán adódó repülés lehetőségében rejlik, hanem - ahogy azt a rajongók már rég tudják-  a cselekmény drámaiságában és az azt gyengéden átszövő  tudományos-fantasztikus szálakban kell keresni az élményfokozó színezetet. A legtalálóbb hasonlat talán az, ha az Ace Combatot a **James Bond** filmekkel együtt tesszük a nagyítólencse alá: nincs benne vodka-martini és ágyjelenet, de csakúgy, mint Ian Flaming főhőse, a játék pilótája is világuralmi törekvések megakadályozásával és az ellenfelet segítő szuperfegyverek megsemmisítésével éri el célját.

De ha mindez hidegen hagy, és a játékmenetről szeretnél gyorsan tájékozódni, úgy folytasd bátran a lenti elemzéssel. Mindenképp érdemes benézni a hajtóművek szivattyúi közé is, hogy lássuk, miben rejlik az Ace Combat sikere a gameplay tekintetében.

Miben is? A pörgős, egyszerű, mégis nagyszerű árkád játékmenetben, ami persze csak a szimulátorokhoz mérten szimpla. Mesefizika és hihetetlen légi fölény - innen indulnak az Ace Combat hősei, akik, ha kell, egymaguk is ledarálnak három-négy másik osztagnyi vadászt, közben csuklóból puffogtatják a légi/földi aprólékot. Az irányítás persze ügyesen mímeli a csűrés-bólintás-legyezés alapvető megfejtéseit, de a valóságnál jóval megengedőbb kezelhetőséggel rendelkeznek az Ace-repülők.

És hát az sem elhanyagolható, hogy az alap fegyvereink kvázi kifogyhatatlanok. (Láttál már egy repcsin 120 rakétát egyszerre? Ugye, hogy ugye?!) Ehhez jönnek a speciális levegő-levegő, levegő-föld és univerzális támadófegyverek, na meg a terep, ahol szinte csak arra vár mindenki, hogy vidáman levadásszuk őket.

Mondok egy példát. A csata hevében van az eseménysorozatnak egy légi rétege, és vannak a földön is elszórva SAM rakéták, anti-légiegység ágyúk, stb. A levegőben a drónok, helikopterek és különböző minőségű vadászok okoznak fejfájást, de ritka, hogy egyszerre kell mindkét helyre figyelni. A játék azonban tartogat olyan helyzeteket is (tipikus Ace Combat módra), hogy végülis a célpontok mennyiségének és minőségének leosztása okozza (sőt fokozza) majd a fő kihívást. Persze a Strangereal-Universe egy fiktív világ, fiktív, olykor animés sci-fibe hajló megoldásokkal, úgyhogy az Ace Combat ott is szikrát gyújt, ahol annak semmi keresnivalója nem lenne - ezzel tovább fokozva a lángokat.

Az Ace Combat 8 egyik visszatérő mumusa a railgun, amely óriási levegőbéli tűzgolyókat varázsol elénk, szempillantás alatt kitérésre kényszerítve a pilótát. Aztán van a radarmező, amit sokszor alulról kell kicselezni - akárcsak a korábbi címekben, csak itt most a terepen is látod az egyes tornyok hatótávolságát ilyen zöld buborékok formájában. Máskor földi csatahajók ellen küzdünk, mintha a tengerről menekültek volna kétéltűként a szárazra ezek a gépszörnyek. A játék utolsó harmadára ezek általánosan előforduló ellenfelekké avanzsálnak.

Az Ace Combat nem lenne Ace Combat méretes boss-harcok nélkül sem. Ilyenkor teljes képernyőt betöltő, szalámi-taktikát igénylő gigantikus monstrumok koreográfiáját játszhatjuk végig. Ezeket az ellenfeleket sokszor a végletekig fokozott akciók közben gyűrhetjük le, több körös checkpoint-rendszeren át. Tudjátok, mikor már azt hittük, hogy végeztünk velük, ilyenkor még előhúznak egy, de akár több trükköt is a tarsolyból, mi pedig izzadt kézzel markolásszuk a kontrollert és indulunk újabb támadásra.

A nyolcas epizód kapcsán a fentieken túl jó volt látni, hogy ismét sikerült új ötletekkel előrukkolni. Ámde, ha játszottál a korábbi epizódokkal, akkor látni fogsz ismétlődő mintázatokat, megoldásokat, nevezetes ellenfelek elleni deja-vu csatákat. Hiába, ilyen előélet után nehéz feltalálni a spanyolviaszt, vagy totálisan fejére állítani a koncepciót. Elég, ha a repülővel mi magunk gabalyodunk a horizontba...

Harminc fejezeten keresztül tart amúgy a kampány, ami az Ace Combat sorozat történelmében a leghosszabb egybefüggő sztorit kínálja. Bár nincs minden misszió között mozizás, de a klasszikus japán konzoljátékok történelméből ismerős módon baromi sok az átvezető. Ezek egy része statikus beszélgetés a (de)briefing képernyő mellett. Máskor teljesen filmszerű, belső nézetes animok pörögnek a játék motorjával, olykor megdöbbentően látványos megoldások mellett. Volt olyan küldetés, ahol például (minimális spoiler) ellenséges vonalak mögé kerülünk - itt konkrétan thrillerekbe illő átvezetők szórakoztattak, amolyan MGS-módra. Igen, jól olvasod. Van, hogy 10-15 percre is letehetjük a kontrollert, de nem bánjuk, pláne nem a Namco-örökség ismeretében. Tartalmilag, formailag, esztétikailag nagyon tudott szórakoztatni ez a hozzáállás.

De hogy kicsit a kritikus énünket se felejtsük a hangárban, azt is el kell mondanunk, hogy a színészi játék továbbra is japán konzoljátékos átvezetők nem túl kifinomult szintjéhez van igazítva. Egyes karakterek szépen épülnek, másokból nem jön elő a bennünk rejlő potenciál. Vannak harsány lány és fiú figurák, és akadnak a sztoikus mester-alkatok. A főellenfél és csapata is érdekes, de sajnos a narrációban kissé alulreprezentált banda. És ha hozzám hasonlóan te sem tudsz figyelni az akció közben pörgő dialógusokra - hogyan is tudnál, hiszen ezerrel cikáz' körülötted minden -, akkor fontos részletekről maradhatsz le.

Kicsit hasonlít azért, nemde!? De hol van ilyenkor Mardel?

Olykor kérdeznek is tőlünk dolgokat a társaink, ilyenkor a D-paddal tudjuk a kétféle riposzt közül a nekünk tetszőt kiválasztani, de ha csöndben maradunk, akkor sem áll meg a diskurzus. Ezek a választások olybá tűnnek, hogy a történet menetét is mozgatják, de igazából ez csak felszínes megfejtések a narratíva interaktívabbá tételére. Apropó, sok átvezetőben magunk is mozgathatjuk a karakterünket, de minimum forgolódhatunk-nézelődhetünk, kulcspontokon QTE-jellegű interakciókkal... Ezzel is kissé mozgalmasabbá sikerült tenni a mozikat. Persze még mindig ezerrel megy a politika, a nevek, helyszínek, országok, uralkodók name-droppolása; kezdőként talán a játék második felére bele is rázódhatsz a konfliktus összetett cselekményébe.

RÉGI ISMERŐST AJÁNDÉKBA

Előrendelői ajándékként ott hevert a The Belkan War is a teszt-csomagban. Külön öröm, hogy X-en, acsikkal tarkítva játszhattam újra a PS2-es klasszikust. Ami, valljuk meg, még mindig csibészesen jó kis játék. A HUD-ot szélesvásznúsították, a látvány tűéles. Sajnos a menükhöz nem nyúltak hozzá, így némi pixelhányáson átverekedve magunkat juthatunk el a PS2-kor talán legjobb Ace Combat játékmenetéig. Egyelőre csak előrendelők élvezhetik a mókát, de reméljük ez később változni fog, és a digitális boltokból is magunkhoz szólíthatjuk majd a címet.

Ezúttal az Usea kontinensen járunk, ahol a Sotoai Köztársaság és az Federation of Central Usea konfliktusa bontakozik ki a szemünk előtt. A címben is szereplő Wings egy legendává nőtt osztag, akit tudatosan építenek fel a helyi információ-brókerek a social media világában. Ha nő a népszerűség, akkor nagyobb a morál, az ellenfél pedig annál jobban retteg. Ez ugyan a játékmenetben nem tükröződik, legfejlebb a missziók menetében, de a sztorit végig ekörül mozgatják a szálak. Hősünk, Rex, pedig az akció közben elhúnyt sztárpilóta helyére ül be, így egy meglehetősen nagy csizmát kell hordania szerencsétlen főszereplőnknek. A KIA státuszba katapultáló Cole viszont nem hagy ott minket, a játék során egyfajta narrátorként követi az eseményeket, ezzel pedig némi misztikus színt is kap a sztori, és fordulatokra is számíthattok, annyit elárulhatok. Művészetileg a sztori nem túl erős, mondanivalója eléggé elmaradt a gyorsan változó valós geopolitikához képest. A játék valóságra történő reflexiója leginkább a social media, a post-truth világ és a befolyásolható köznép hármasára van felfűzve. Gondolom jóval korábban indult a fejlesztés, ezért a korunk AI-hisztije és az ehhez köthető hatalmi játszmák csak minimálisan szerepelnek a történetben.

Technikailag a játék stabil lábakon áll, és mint a képeken is láthatjátok, bitang jól néz ki az Unreal 5 technológiára felfűzött légiháború. A képlet persze most is érvényes: fentről nézve minden == gyönyörű tájak | alulról nézve, közelről == elnagyolt épületek és taknyos textúrák. Igen ám, csak ez a leosztás idén megint egy fokkal jobban néz ki, és valódi generációváltásról beszélhetünk a bevilágítás, felhő- és volumetrikus effektusok, valamint az arcok-karaktermodellek tekintetében. Mindenképp a performansz-módot javaslom az "unlocked" (szerintem nem stabil, de 60-ra törekvő) FPS számok miatt. SOKKAL JOBB reszponzívan játszani ezt a tempós-árkádos lövöldét, mint a "Quality" mód 30 FPS-e mellett. Apropó, a PC változatot nem láttuk, de feltételezzük, hogy az Ace 8 nagyon jól mutat majd DLSS5-tel, mivel a filmszerűségét főleg a tájak és bevilágítások minőségének köszönheti. A menük, a HUD nagyon hasonlítanak a korábbi megoldásokra, de ergonomikusak és átláthatóak.

Van megint repülőgép-fa, amit bejárva vásárolhatunk új repcsiket meg upgrade elemeket. A csapatunk tagjait is így menedzselhetjük, sőt, misszióról-misszióra váltogathatunk a leosztásokon az előzetes briefing, és a mutatóval jelzett air-air/air-ground elvárások alapján. Bár a teszthez kapott "review guide" anyagok NAGYON részletesen taglalják az irányítás mikéntjét, én javaslom a komplexebb irányítást, mert még ez is könnyed mulatság a szimulátorokhoz képest. A training-módozatok meglétével, na meg a lassan emelkedő kihívási görbével együtt szerintem gyorsan rá lehet érezni a repülés savára-borsára-paprikájára. (Bocs.)

MULTIRA FEL

DICK DASTARDLY ÉS A SÜSÜKESELYŰK AKCIÓBAN